Kádár az út szélén

2019 május 23.

A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette.

A diktatúra állambiztonságának vezetői irányították a szervezet átállítását a demokratikus viszonyokhoz (1.)

Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa, és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakk-élet – fogalmazta meg a gulyáskommunizmus lényegét Csurka István Monoron, az első összellenzéki találkozón 1985-ben.

A cefréskád fedele mindent eltakart, feledést kényszerített a magyar társadalomra. Feledni kellett ’56 emlékét, feledni kellett az új hatalom vérszomjas tombolását, a gyászt, a veszteséget, feledni kellett az emelt fővel és egyenes gerinccel járást. Ez a fedő volt a konszolidáció.

Kádár ugyanis valóban konszolidált, de ez a konszolidáció nem volt más, mint egy „oktrojált kiegyezés”, egy újfajta hatalomtechnikai eszköz a kommunista rendszer jogfolytonosságának fenntartásához.

Látszatjólétet és látszatszabadságot kapott a magyar nép, amely hosszú távon hamis biztonságérzetet ültetett el az emberek lelkében. A fedő alatt azonban – Csurka István kifejező képével élve – rothadásnak indult már minden, a hullabűz terjengett, és a nyolcvanas évek második felében a fedő tetején éldegélő embereket egyre közvetlenebbül fenyegette a fedő beszakadásának réme.

Csurka István azonban akkor még nem tudhatta – bár tény, hogy a rendszerváltás éveiben elsőként értette meg –, hogy ez a fedő nem fog beszakadni. A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette, stabil támasztékokon alapult, a túlélés biztosítékát jó előre kódolták a rendszerbe, így az elkorhadt fedőt szinte észrevétlenül rántották ki a magyar társadalom lába alól, és cserélték ki újra.

A szembenézés és a számonkérés elmaradt, a közbeszéd tematizálásával és tudatos manipulálásával a rendszer irányítói elérték, hogy a lényegi kérdések a mai napig megválaszolatlanok maradjanak. Ebben rejlik a magyar rendszerváltás kétarcúságának – bizonyos értelemben: félresiklásának – magyarázata.

A hatvanas évektől kezdve kiépülő Kádár-rendszer az összes szocialista ország közül a legélhetőbb feltételeket biztosította a magyar társadalomnak – vagy ahogy a pártvezetés fogalmazott: a lakosságnak. A profizmus hatotta át ezt a fajta hatalomgyakorlást, amely – a megtorlás évei után – tudatosan szakított a nyílt terrorral, és a diktatúra kereteinek megkérdőjelezése nélkül összetett és nagyon kényes egyensúlyon alapuló pacifikálásba kezdett.

Az anyagi javak egyre bővülő kínálatának biztosításával szemben, amely – mint említettem – valamifajta biztonságérzetet nyújtott a társadalomnak, a materiális lét feletti szellemi világ kiszámíthatatlanságát állították.

A hatalom úgy viselkedett, mintha szövetséget kötött volna a munkás-paraszt-értelmiség hármasságában meghatározott néppel, de valójában semmiféle egyezségről vagy alkuról nem volt szó.

Diktátumot kapott az ország – a legcsekélyebb választási lehetőség nélkül. Kényesen kimunkált és patikamérlegen kiszámított engedményeket tettek az értelmiség irányába, sokszor ellenzéki hangok is hallathatták hangjukat, hogy aztán tökéletes kiszámíthatatlansággal egyszer csak lesújtson a párt haragja.

Ezt a „húzd meg – ereszd meg!” politikát használva személyes függőségen alapuló szisztémát alakítottak ki, amely az urambátyám viszonyrendszer sok évszázados hagyományát elevenítette fel és véste kőbe újra Magyarországon.

Az állambiztonság működése is ehhez a hatalomtechnikához idomult. A klasszikus koncepciós perek ideje lejárt, a megtorlás során még használt sztálinista gyakorlat a múlté lett. Ugyan a megfé­lemlítés mint végtermék megmaradt, de ez a fajta rettegés az ÁVO és ÁVH homloklebenyekbe égett toposzaiból táplálkozott, amit a III. Főcsoportfőnökség neve alatt átszervezett politikai rendőrség igyekezett kihasználni, kamatoztatni. Nem volt ellenükre, hogy megjelenésük pulzusszám-emelkedést, izzadást és kézremegést okozott a kiszemelt célszemélynél, de alapvetően kifinomultabb eszközökkel éltek a nyílt fizikai terrornál.

A megfigyelés egyre inkább a személyes élettérbe hatolt, megkeresték az emberek gyenge pontjait, zsarolhatóvá kívántak tenni mindenkit: azt is, aki a hasznukra lehetett, és azt is, aki veszélyt jelentett a rendszerre nézve.

Miközben a felső pártvezetés jól megfontolt érdekek mentén liberalizálódást mutatott, a párt ökle is kinyílt, és sokszor parolázást mímelve akadályozta meg, hogy ellenzéki csoportosulások egymásra találjanak, érdemi ellenállást mutassanak.

A bomlasztás lett a fő csapásirány. A magánszféra gyakorlatilag megszűnt, az emberek legféltettebb titkaiba is beszivárgott a titkosrendőrség, ha éppen úgy akarta, de nemcsak megismerte ezeket a titkokat, hanem sok esetben maga gyártotta őket.

A lejáratás része volt, hogy időnként olyan élethelyzetet teremtettek, amely kényszerpályára terelte az áldozatot, ezt dokumentálták, majd a legnagyobb cinizmussal használták fel ellene: akár zsarolással, akár úgy, hogy nyilvánosságra hozták a történteket az ismeretségi körében, ezzel hiteltelenítve el személyét.

Ugyanilyen cinizmussal éltek az ügynökhálózat kiépítése során is. Voltak bőven olyanok, akik egyéni boldogulásuk érdekében mindenféle erkölcsi gát nélkül vállalták a besúgó szerepét, az állambiztonság nem is csinált titkot abból, hogy operatív hálózata segítségével bárhová elérhet. Ez a tudás bizalmatlanságot, örökös gyanakvást szült munkahelyi, de akár baráti körben is, a bizalmatlanság légkörét pedig professzionális módon lovagolták meg.

Élőlánc a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építése ellen 1988. október 3-án Budapesten, az Eötvös téren
Fotó: Philipp Tibor/FORTEPAN

Gyakran elhitették egy-egy társaság tagjaival, hogy közülük valaki hálózati személy, ehhez elég volt egy jó időben, jó helyen elhangzó üdvözlés is akár. Például ha egy nyomozó úgy köszöntötte a kihallgatásra várók egyikét, mintha régi ismeretség fűzné őket egymáshoz, az illető soha többé nem mosta le magáról a kollaboráció gyanúját.

Adott esetben a beszervezés ténye önmagában elég volt ahhoz, hogy ellenzéki hangokat hallató baráti társaságokat verjenek szét. Ilyenkor nem az volt a cél, hogy az ügynöki létbe kényszerített egyén jelentéseket tegyen a barátai nézeteiről, hanem azt akarták elérni, hogy kerülje a társaságot, hiszen lelkiismeretét úgy tudta tisztán megőrizni, ha esélyt sem adott arra, hogy legyen bármi jelentenivalója a szerv részére.

A manipuláció legmagasabb foka ez, amely ráadásul a bűntudat emésztő érzését is elhintette az áldozatban. Az „agyamban kopasz cenzor ül” életérzése nem pusztán az írott szóra vonatkozott, hanem a cselekvés önkorlátozására is. Ennek a bomlasztási technikának a következményeként az ellenzéki szereplők sokkal jobban elszigetelődtek egymástól idehaza, mint például Lengyelországban, ahol a Szolidaritás zászlaja alatt már a hetvenes évek végén is fejfájást okozott a hatalomnak az ellenállás szervezettsége. Szekér Nóra szemléletes hasonlatát idézve: a „kultúrát benépesítették a magányosan alkotó szabadgondolkodók elefántcsonttornyai”.

Kádár manipulatív pragmatizmusa nemcsak idehaza teremtette meg legitimációját, de a Nyugat szemében is szalonképessé tette hatalmát. Magyarországra komoly feladatot testált a Szovjet­unió: a kádári konszolidáció és hatalomgyakorlási technika lehetőséget teremtett arra, hogy a két világrend közötti összekötő híd szerepét lássa el az ország.

Mindez feltételezte, hogy a rendszer működéséhez méltó profizmust mutassanak a titkosszolgálatok is. Jelenleg még nem elfogadott állítás a hazai és nemzetközi történeti kutatások területén, hogy a magyar hírszerzés ütőképes erőt jelentett a keleti blokk tit­kosszolgálati együttműködésében, pedig minden jel arra mutat, hogy így volt.

Feladatuk belesimult a békés egymás mellett élés doktrínájába, érzékenyíteni, semlegesíteni kellett a kommunizmussal szemben a kapitalista Nyugatot, amit várakozáson felüli sikerrel hajtottak végre.

A Kelet–Nyugat közötti együttműködés kiépítése együtt járt a gazdasági kapcsolatok élénkítésével, amely pedig lehetőséget adott a magyar gazdasági-pénzügyi elitnek arra, hogy a szocializmus által körülhatárolt kereteken belül a kapitalista piacgazdaság minden csínját-bínját kiismerve kiépítse a maga kapcsolatrendszerét, amelyet sikeresen mentett át a rendszerváltás pillanatában. A liberális értelmiségi elit ezt a réteget nevezi technokráciának.

Az érzékenyítésben nemcsak a tit­kos­szolgálat, hanem a legmagasabb pártvezetés is szerepet vállalt, méghozzá személyesen. Értem ezalatt magát Kádár Jánost, aki a hatvanas évek elején, kevéssel az amnesztia meghirdetése előtt, feleségével karöltve vett részt egy titkosszolgálati akcióban, amelynek a célja egy nyugatnémet újságíró „elbűvölése” volt.

Történt ugyanis, hogy 1962 fagyos decemberében egy Bonnból érkezett üzletembert, aki külkereskedőként és újságíróként jelent meg Budapesten, az állambiztonság egy ügynöke hétvégi kirándulásra invitált Visegrádra. Leányfalu környékén a beépített „idegenvezető” „észrevette”, hogy az út szélén éppen Kádár János sétálgat a kedves nejével.

Miután felhívta a német újságíró figyelmét a „véletlen szerencsére”, megkérdezte, hogy álljanak-e meg egy pillanatra, szeretne-e beszélgetésbe bocsátkozni az ország első emberével. Az újságíró természetesen kapva kapott az alkalmon, és az álla is leesett, hogy Magyarország legha­talmasabb embere, aki a kormány és az állampárt feje egy személyben, mindenfajta védőőrizet nélkül, szabadon sétálgat az utcán, és beszélgetésbe ­elegyedik egy arra járó idegennel.

Kádár Jánosné – aki hajdan az államvédelem levélellenőrző részlegén harcolt a „reakciós” elhajlók ellen – maga volt a megtestesült bűbáj. Végtelen kedvességgel győzködte az újságírót, hogy térjen vissza tavasszal, hiszen a lebilincselő Dunakanyar akkor mutatja legszebb arcát a turistáknak.

Csak találgatni tudok, mekkora konspirációt és szervezést igényelt ez a néhány perces beszélgetés, de bármekkora energiát fektettek is bele, megérte. Napokon belül megjelent a háromrészes cikksorozat első epizódja a nyugatnémet sajtóban Találkozás Kádárral címmel. A forradalom véreskezű gyilkosa úgy lépett a nyugati közvélemény elé, mint a népmesei Mátyás király, aki álruha nélkül is leereszkedhet a nép közé, hiszen szeretet, elismerés veszi körül, nincs mitől félnie.

A sétálgató pártfőtitkárt és feleségét néhány száz méterre követte fekete Mercedese, de a testőrség hiányzott – tudósított a lap. Feltételezem, hogy a környező udvarokban sepregető néniktől elkezdve a kocsma előtt tántorgó emberekig mindenki az állambiztonság fedésben lévő alkalmazottja lehetett, akik árgus szemmel vigyáztak a pártfőtitkárra.

Bárhogy történt is, a Nyugat szimpátiájának megszerzése annyira fontos volt Kádár számára, hogy hajlandó volt maga is ilyen színjátékokba bocsátkozni. A cikksorozat pedig lelkesen számolt be arról, hogy hazánkban éppen születőben a szocialista csoda: az emberek jól élnek, a gazdaság erőteljes növekedésnek indult, beruházások és fejlődés mindenhol.

Kádár pedig elsősorban magyar, csak utána politikus és ideológus. Állítólag dermesztő hideg volt aznap, a délutáni hőmérséklet is alig emelkedett mínusz tíz Celsius-fok fölé. Nem kifejezetten sétaidő. A Dunán zajlott a jég, a börtönökben több ezer szabadságharcosra várt egy újabb szomorú karácsony.

A kádári világ ellentmondásossága természetesen nem 1956. november 4-én született, évtizedes előzményekre támaszkodott. A háború rémségei után kiépülő diktatúra arra szocializálta a magyarságot, hogy normalitásként kezelje az abszurdot, a rendellenest.

Egy Csurka-novella főhőse így szól az orvosához, miután az egy gyógyíthatatlan és előrehaladott betegséget diagnosztizál nála, és leteremti, hogy miért nem jelentkezett hamarabb: „Hát mire fel várja el tőlem, hogy észrevegyem a szervezet rakoncátlankodásait, rendellenességeit, amikor a rendellenesség számomra alapélmény?”
Folytatjuk

Borvendég Zsuzsanna
történész, Magyarságkutató Intézet

www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
1
Átlag: 1 (1 szavazat)