Szabotázsperek a Rákosi-korszakban
Amikor bűnbakot kell keresni a rossz stratégiából következő kudarcok megmagyarázására, akkor bárki – aki a ranglétra alsóbb fokán áll – és bármi szóba jöhet. A lényeg, hogy ne derüljön fény a kényelmetlen igazságra: én vagyok a bajok forrása. Én, a nagyfőnök, a vezér, az elnök, a főtitkár, a generális, az uralkodó, a „kedves vezető” – a címem e tekintetben mindegy.
Az „Én” lehet „Mi” is. Úgymint a Párt vagy Tanács, Bizottság. Testületileg is lehet – Lenin szavaival – „hasznos hülyének” lenni, és megkérdőjelezhetetlen dogmává tenni téveszméket, amelyeket soha sehol sem próbáltak ki, vagy ha mégis, akkor sem váltak be. Az izmus léte hit kérdése. A hitet pedig nem szennyezheti be holmi valóság!
Az önmagát ismétlő történelemről szóló frázist már tényleg szégyelli leírni az ember, pedig éppen ettől aktuális olvasmány Cserényi-Zsitnyányi Ildikó történész kitűnő könyve, az Aknamunka.
A szabotázsperek a Rákosi-korszakban alcímű kötet feldolgozott dokumentumokra támaszkodva mesél az elnyomó államberendezkedések egyik legrémesebbikéről, a szovjet mintájú kommunista diktatúráról, amelynek működési rendjét és logikáját ismerhetjük meg a bányamérnökök ellen 1948–1952 között konstruált pereken keresztül. Nem könnyű bírósági eljárásokat, kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket, titkos ÁVH-s jelentéseket közérthető olvasmányossággal bemutatni, de a szerzőnek sikerült, le se lehet tenni a könyvet.
A háború után romokban hevert a bányászat. A bányagépeket elvitték „hős felszabadítóink”, a szakképzett munkaerő jelentős részét alkotó sváb bányászcsaládokat a kitelepítés és lakosságcsere, a vezetőket a bélistázás fenyegette, miközben a bányavállalatokat egy tollvonással államosították.
Ilyen körülmények között a „szén és acél országát” erőltető szovjet bábrezsim vezetői olyan hároméves tervet alkottak, amelyben a bányászati tervszámok gyakorlatilag teljesíthetetlenek voltak. A túlfeszített kitermelés és a szocialista tervgazdaságból fakadó műszaki és közgazdasági problémák együttes következményeként nemcsak a tervteljesítés akadozott, de tragikus bányaszerencsétlenségek sora is bekövetkezett. Nem nehéz kitalálni, hogy természetesen nem a stratégia, azaz a megalapozatlan teljesítményelvárások idézték elő a bajt, hanem a „szabotázst elkövető bányamérnökök”, a közép- és felső vezetők.
Ők a bűnbakok, akikért rendre eljött a fekete autó, a Péter Gábor vezette ÁVH pedig buzgón szállította a „szabotőröket”. A bányamérnökperek konstruálásában olyan államvédelmi tisztek lihegtek az élen, mint Komlós János, a Mikroszkóp Színpad későbbi humoristája. Ő és a hozzá hasonlók eleinte hamisan valló szakértőket kerestek a vádak igazolására, de csakhamar kifogytak a zsarolható szakértőkből.
A valóságbizonyítás helyett ettől kezdve fizikai erőszakkal, alvásmegvonással, véget nem érő kihallgatásokkal, különféle fenyegetésekkel, zsarolásokkal igyekeztek előre megírt „beismerő” vallomásokat kicsikarni. Ám hiába voltak a politikai elvárásokhoz igazodó bírók, a korrekt tárgyalás látszatára azért valamennyire adni kellett.
A konstrukció gyenge pontja a tárgyalás volt, amelyen sok tanú, szakértő, vádlott vonta vissza erőszakkal kicsikart vallomását – nem mintha ez akadályozta volna a bírókat abban, hogy hűtlenség vagy valamilyen népellenes bűntettben bűnösnek ne találják a vádlottat.
A magyar bányászértelmiség színe-javát érintő bányászperek addig tartottak, mígnem Sztálin halálával fordult a széljárás, és Moszkvából meg nem érkezett Péter Gábor selyemzsinórja. Hithű elvtársa, Rákosi Mátyás egy percig sem habozott az ÁVH-vezért feláldozni a saját időleges túléléséért, de ez már a történelem másik fejezete.
Mindenesetre jó tudni, hogy ha későn is, de végül minden aljasságra fény derül. Példa erre e kiváló könyv is.
(Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Aknamunka – Szabotázsperek a Rákosi-korszakban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal. Ára: 3490 forint)
Bertók T. László
