Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
„Nincsen e világon,
Nem maradt már semmi:
Esze komám, ideje már
Rákócziért menni.”
Ady Endre
Esze Tamás alakját, a történelemben betöltött szerepét jól ismerjük, nem kell magyarázni. Ez az egyszerű parasztember – II. Rákóczi Ferenc tarpai jobbágya – seregével maga ment a fejedelem elé. Amikor Rákóczi meglátta őket a határon, alig hitt a szemének. A csapat akkor alig 200, rossz parasztpuskákkal fölszerelt gyalogosból és ötven lovasból állt. Ám csodák csodája: Esze Tamásnak köszönhetően a létszám néhány nap alatt háromezer főre duzzadt. Ismét alig hitt a szemének Rákóczi, amikor látta, milyen emberfeletti küzdelemre képesek ezek az elszánt szabadságharcosok: „Az utakat annyira elöntötte a sár, a víz és a mocsár, hogy a gyalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolnia. De hol az a nehézség, amelyet a bátorság és a jóakarat ne tenne könnyűvé? Ez a fegyvertelen, félig meztelen nép követte zászlóit, elhagyta házát és gyerekeit, mindenfelől hozzám sereglett, és beállt katonáim közé” – írja visszaemlékezéseiben Rákóczi.
1703. május 21-én egyszerre három helyen bontották ki Rákóczi zászlaját: Tarpa, Vári és Beregszász piacán. Itt ringott Rákóczi szabadságharcának bölcsője. De ide sorolható a közeli Tiszaújlak is, ahol az alábbiak történtek három nap múlva – Legaza László rövid összefoglalóját idézem: „A paraszti származású Esze Tamás rendszeresen sóval szekerezett le Máramarosból Debrecenbe. Egyik útján a tiszaújlaki sótisztek belékötöttek, elvették szekerét, és falujában, a közeli Tarpán kifosztották portáját. Megvette a maga kárát, amikor 1703. május 24-én reggel 7 órakor szegénylegényekből verbuvált két gyalogoscsapattal és negyven lovassal rajtaütött a sóházon. Itt 14 muskétásból és egy hadnagyból álló őrségből négyet levágott, a többi közéjük esküdött.”
Ez az épület ma is áll, falán emléktábla jelzi a legelső kuruc harci cselekményt. A mellékelt képen jól látszik, hogy eléggé kopottas, s így nem „turistacsalogató”. Mégis ajánlom a helyet azoknak, akik a történelemről s így szükségszerűségről és véletlenről gondolkodnak.
