Ráklábak

Székelyföld – Hogy került a szabadságharcos zászló az orgonába?

Az üres Óriáspince-tetőn ülve az ember úgy érzi, hogy közelebb van a Nap és az Isten. Aztán másnap, ugyanott ülve több ezer székely (és persze nem székely) között rájön arra, hogy a helyet az ember szenteli meg, az ő hite, szeretete, lelkesedése és kitartása teszi azzá, ami. A történelmi Székelyföldhöz tartozó mai Kovászna és Hargita megye néhány településén kerestünk fel olyan embereket, akik az adott településen születtek, elmentek mesterséget tanulni, diplomát szerezni, de csakis azért, hogy szülőföldjükre visszatérve a fenti tézist erősítsék.

Csernáton Kézdivásárhelytől kilenc kilométerre délnyugati irányban, a Csernáton-patak két oldalán fekszik, mintegy hat kilométernyi kanyargós úton felnyúlik egészen a „székelyföldi csonka toronyig”, vagyis az Ika váráig. Írásos dokumentumok legelőször 1332-ben említik. A faluban található kilenc nemesi udvarház közül az idén 185 éves Damokos-udvarházban nyitották meg 1973-ban a Haszmann Pál Múzeumot.

Aki ebbe a tájmúzeumba betér, az reggel korán tegye (a kapu nyitva), aznapra más programot már ne tervezzen, és ha teheti, másnapra sem… De akár egy hetet is rászánhat, mert szó szerint a bőség zavarával kell megküzdenie.

Ebben az udvarházban szállt meg Jókai Mór 1881-ben, és a következő évben meg is jelent az itt gyűjtött élményanyagból a Damokosok című regénye (azóta sincs vasút Csernátonban). A múzeumlátogató ne hagyja ki a lehetőséget, hogy megpihenjen a hársfa alatt, amint azt a legenda szerint a nagy író is tette. Aki nem tud kellő időt szánni az alapos nézelődésre, válasszon ki magának egy témakört, és próbáljon meg abban elmélyülni!

Ha szerencséje van, és szóra tudja bírni a múzeumalapító kisebbik fiát, Haszmann Józsefet, menthetetlenül az öntöttvaskályha-gyűjteménynél fog kikötni. Haszmann József persze szerénykedik, hogy az idegenvezetéssel a bátyja foglalkozik, de végül részletesen bemutatja a kollekciót, és magával ragadó lelkesedéssel beszél a gyűjtés, restaurálás, karbantartás, tárolás, valamint a dokumentálás szépségeiről.

Az ilyen kályha falában sok hőt tárol, pazarló túlfűtés nem jelentkezik. A rajta található díszítőelemek esztétikai szerepénél fontosabb, hogy a kidomborodó, részletgazdag minták a felületnövelés célját is szolgálták, így a hő leadása sokkal nagyobb területen valósult meg.

Ám a díszítésnek összhangban kellett állnia a szoba többi berendezési tárgyával, ezért készítették őket áttört ajtókkal, karmos lábakkal. Megtudjuk azt is, hogy egy-egy ilyen kályha előállítása komoly háttérmunkát igényelt, műszaki emberek és képzőművészek összefogására volt szükség. Nem ennyire szépek, de annál hasznosabbak az egyszerű hengerkályhák, amelyek Észak- és Dél-Erdély öntőműhelyeiben készültek.

Az öntöttvas kályhákAz öntöttvas kályhák nemcsak használati tárgyak, hanem jelképek is

Ezek kevés mintázattal bírnak, de nagyon jól kiadták a meleget. Haszmann József egyik kedvence egy „iskolakályha”, amelyik belül érc, de pléhköpeny veszi körül, hogy a gyermekek meg ne égessék magukat. A múlt század elején a környék összes iskoláját felszerelte a magyar állam ilyen biztonságos fűtőalkalmatossággal, amely ráadásul a megfelelő páratartalmat is biztosította, így a légúti megbetegedések elkerülték a nebulókat. A gyűjteményben több száz kályha van, de a kiállítóterük korlátozott. Mindennap gyűlik az anyag, most már a töredékeket is felkutatják és megvásárolják, mert ilyen tárgyakat nem öntenek már.

– Én azt az időszakot kedvelem és gyűjtöm leginkább, amely Trianonig tartott, mert azok a kályhák magyar feliratozással készültek; utána már a Kalánból Călan lett, Ruszkicából Ruşchiţa, aztán meg is szűnt ez a szép ipar, mert kihaltak a régi mesterek, jöttek a csempekályhák, a gázfűtés. Pedig ezek nemcsak használati, hanem dísztárgyak is, szimbólumok. Egy polgári családnak a tisztaszobájában, ha volt egy szép öntöttvas kályha, az a módot jelentette, mert az egyszerű falusi ember ezt nem bírta megfizetni – zárja a beszélgetést alkalmi idegenvezetőnk, láthatóan elérzékenyülve.

Szülők nélkül

Kézdialbis Kézdivásárhelytől 14 kilométerre délnyugatra, az Albis-patak völgyében található falu, és bár írásban legelőször 1539-ben említik, a település bizonyíthatóan sokkal korábbi. Itt született 1759-ben Albisi Pánczél Dániel, a magyar újságírás egyik úttörője.

És itt született, majd ide tért vissza (bár nem tanítani, csak lakni és próbálkozni a falu kulturális életének fellendítésével) Pilbát Gabriella Natália fiatal pedagógus, aki úgy vezet végig szülőfaluja kanyargós utcáin, és olyan szeretettel, lelkesedéssel mutatja a megvalósításokat, mint amilyen heves indulattal beszél azokról a dolgokról, amelyekkel nem ért egyet. Büszkén visz végig a tíz óvodást és 17 iskolást befogadó, barátságosan berendezett épületben, de majdnem sírva fakad, amikor az épületet megkerülve megmutatja az omladozó részeket, és nem érti (mi sem), hogy egy dolgos székely falu önerőből miért nem képes kijavítani azokat.

Hasonló elkeseredéssel ecseteli, hogy településükre is jellemző egy idő óta, hogy a szülők idősebb családtagra bízva kisiskolás vagy akár óvodás korú gyermekeiket, külföldön vállalnak munkát, ennek következtében a csemeték egyre nehezebben kezelhetők. Uniós pályázat felhasználásával csinos közösségi házat építettek (sajnos új kerítésre már nem futotta, de kalauzunk nem adja fel a reményt), kihasználtsága viszont nagyon gyenge és esetleges.

Kérdésünkre, hogy az iskolát nem lehetne-e ideköltöztetni, megtudjuk, hogy ez már felmerült, de a termek kialakítása nem felel meg a célnak. A település lakosai túlnyomó többségben református vallásúak, a XIII. században román stílusban épült erődtemplomot két évszázad múlva késő gótikussá építették át. A templom falai kissé romos állapotban vannak, de az 1637-ben épült kaputornyot nemrég szépen felújították. És szép a templomtól nem messze található, faragott 1956-os emlékmű is. Kézdialbis közigazgatásilag Csernátonhoz tartozik, talán az ottani vezetők felismerik és segítik a tanárnő erőfeszítéseit, hogy ebbe a szép kis faluba teljességgel visszatérjen az élet.

Kopernikusz a templomban

Oklánd Székelyudvarhelytől húsz kilométerre délkeletre, a Kis-Homoród-patak bal partján helyezkedik el, a település neve oklevélben először 1546-ban jelentkezik, de a régészeti kutatások bizonyítéka szerint a vidék már nagyon régóta lakott terület.

Lakosai zömében unitárius vallásúak, a templom román kori, a XV–XVI. század fordulóján gótikus stílusban átépítették, mai formáját az 1938-as átépítéskor nyerte. Egyeztetett időpontban érkezünk, Kelemen Levente unitárius lelkész az ablakból invitál, majd félúton elénk siet. Minket leginkább a felújított székely kapu érdekel, amelyen át mi magunk is beléptünk a parókia területére. Hallottunk a székelykapu-programról, amelyet a magyar állam is támogat, a nemzetpolitikai államtitkárság több millió forintot bocsájtott Hargita megye rendelkezésére a megyében lévő székely kapuk felújítására.

Az oklándi unitárius plébánia bejáratát is a megyei tanács segítségével és az egyházközség erőfeszítéseivel sikerült helyreállítani. Kelemen Leventétől megtudjuk, hogy ez a munka tulajdonképpen az úgynevezett „ráklábak” cseréjét jelentette. Ez az a földbe ásott szerkezet, amelyen a kapu áll, és ez hetven évet bír ki. Kardalus János csíkszeredai néprajzi író és etnográfus évtizedekkel ezelőtt felmérte a megye „székelykapu-állományát”, tőle származik a megállapítás, hogy ez az 1809-es a legrégebbi.

Ezt egyesek vitatják, így Kelemen Levente békeszerető ember lévén úgy fogalmaz, hogy az egyik legrégebbi. Segít megfejteni a kapura írt feliratot is, amelyen helyhiány miatt érdekesen, igazi leleménnyel vonták össze a betűket, végül összeáll az intelem: „Az egyenes szívűt ezen kapu várja, a kettős szívűt végképpen kizárja. Isten akarattyát hirdető és szóló lakik itt, ne menj be prédáló s kóbor”.

Kelemen Levente jól ismeri a templom történelmét, viszontagságait, minden egyes tárgy eredetét, hányódtatását, éppen ezért beszél félve az amúgy nagyon várt templomfelújításról. Megtudjuk, hogy egyetlen farestaurátor van Erdélyben (Szovátán), akinél a csűrben állítólag húsz évre való munka várakozik. A lelkész büszkén mutatja a két különleges kazettát, amelyek Európában, de talán a világon is egyedülállóak, egyikük egy olyan naptár, amely a Julianus- és a Gregorianus-naptár használói számára is megfelelt az 1771–1919 közötti időszakban, a másik különlegességét a felirat adja: „sistema copernicanum” (kopernikuszi rendszer), ilyesmi ritkán került be egy templomba.

Kelemen Levente két év marosvásárhelyi szolgálat után tért haza Oklándra, ahol nagyapja, majd később nagybátyja volt a lelkész. Így még inkább érthető a részletes tudás és a minden mondatán átsütő szeretet és ragaszkodás, amellyel a templomról, a faluról, a gyülekezetről beszél. Ez utóbbiról kiderül, hogy a lakosság 95 százalékát teszi ki, és bár a ma sajnos másfelé is jellemző módon nagyobb létszámban csak az ünnepekkor vesznek részt az istentiszteleten, az egyház szolgáltatásait igénybe veszik, és valamennyien egyházfenntartók.

Van látni- és csodálnivaló bőven az amúgy nem túl nagy templomban, például egy 1848-as toborzózászló, amelyet az orgonában (amely szintén különleges) talált meg a kilencvenes évek elején a ma már 94 éves Benedek Áron bácsi, aki a családi legendáriumból tudta, hogy valahol a templomban rejtették el ezt a ritka kincset. Kelemen Levente még az Antall-kormány idején kicsempészte Budapestre, és a Hadtörténeti Múzeumban kapott ígéretet a restaurálásra, hosszú várakozás és a kormányváltás után a markába nyomták a relikviát, hogy „erre ma már nincs pénz”. Végül a Nemzeti Múzeumban sikerült megmenteni az igazán impozáns lobogót.

Érthetetlen volt a lelkész számára, hogy Oklándnak mint hajdani járási székhelynek nem maradt fenn címere. Miután a kutatások nem vezettek eredményre, a közösség maga döntött, és „összerakták”: tölgyfa, mert hatalmas tölgyesek voltak valamikor a falu határában, nárcisz, hiszen a Hagymás-tető messze földön híres nárciszmezejéről, az unitárius címer, mert a lakosság majdnem teljes egészében unitárius, és a székely címer, mert ugyanannyian székelyek is. Már mennénk, de még két érdekességet meg kell néznünk, nem hagyhatjuk el a parókiát a minden bizonnyal legszebb templomkert (a formára metszett bukszusokkal mini Versailles-t juttat eszünkbe) és egy különleges, az összetartozást jelképező emlékoszlop megtekintése nélkül.

– Ez a templom mindig rendben volt, mert mindig mindenbe be volt vonva a gyülekezet. Így minden tagja magáénak érzi – búcsúzik tőlünk a tiszteletes.

Egy kevés kék

Korond Székelyudvarhelytől 26 kilométerre északnyugatra fekszik, a Sóvidék legnevezetesebb települése, iparművészeti, művelődési és idegenforgalmi központja. Ide is, akárcsak utunk eddigi állomásaira, határozott elképzeléssel érkezünk, a sok lehetőség közül mi az idén hetvenéves, 2011-ben UNESCO Szellemi Örökség Díjjal kitüntetett Páll Ágoston fazekasmestert keressük.

A bazársoron nem igazán akaródzik bennünket útbaigazítani senkinek, de segítségünkre siet a gyermeki őszinteség, így, ha nem is azonnal, de megtaláljuk a portát, és szerencsénkre a műhelyben munka közben a mestert és feleségét is. Úgy tűnik, kapóra jön a látogatásunk, lehet tartani egy kis pihenőt, de az alatt is a szenvedélyesen szeretett mesterségről beszélni, és végigmutatni a „házi múzeumban” összegyűjtött, több generáció által készített dísz- és használati tárgyakat. Számos mester dolgozik Korondon, de a Páll-dinasztia valahány ma élő tagja közül Páll Ágoston bizonyult a legkitartóbbnak és a legkövetkezetesebbnek a hagyományok szellemiségének megőrzésében és átadásában. Tudatában is van ennek a folyamatosan mosolygó mester, akinek – mint viccesen meséli – népszerűsége az ismert színészekével vetekszik: olyan helyeken ismerik fel, ahol nem is számítana rá.

Aki Korondról hallott, az Páll Ágostonról is hallott; tavaly a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség kiadásában átfogó és szép kivitelezésű könyv is megjelent, amely Páll Ágostonnal felvett beszélgetéseket tartalmaz, a beszélgetőtárs Szathmári Ferenc volt.

– Egy egész könyvet mondtam tollba – nevet Páll Ágoston, amikor szóba hozzuk a kiadványt. Aki elolvassa a könyvet, észreveheti, hogy annak minden sorát a szakma szeretete és a hagyományok tisztelete szövi át. Hamar kiderül a munkamegosztás: a fazekasmester korongozik, elkészíti a nyers tárgyat, a minta felrajzolása, a színezés viszont női munka. Akinek a felesége nem tud rajzolni, az fogad rajzoló-, festőlányt, -asszonyt, az igazi viszont tényleg az, ha férj és feleség ilyen szinten össze tud dolgozni, mint Páll Ágoston és Veronika.

– Nem az a lényeg, hogy kié a dicsőség, hanem az, hogy szépet adjunk ki a kezünkből – állítják egybehangzóan.
Miután a mester bevezet a gyertyatartó-készítés rejtelmeibe, megmutatva „találmányát” is, amellyel megoldja a hajlítást, Páll Veronika tart gyorstalpaló tanfolyamnak beillő előadást a különféle használati edények és dísztárgyak színezéséről:

– Sárga, barna, zöld és egy kevés kék, ezek az eredeti székely színek, a cserelapi, a madár és a szarvas pedig az ősrégi székely motívumok, a nap és a hold a székely szimbólumok.

A Székelyföld gyönyörű, az Óriáspince-tetőről, bár nem nyúlik az égig, messze ellátni. Ameddig ellátni – verőfényes időben –, tisztán lát a szem.

Menjünk bátran közelebb, ismerjük meg a székely embert is, ne csak a földet, amelyen él!

B. Orbán Emese – www.magyaridok.hu