„Egyetlen kibúvó lett volna, ha megtagadjuk a magyarságunkat”

1928

El kellene mondanom a gyerekeimnek a teljes történetet. Tartozom nekik ezzel.

Fortepan-történetek

Ilonka, kérlek, bocsáss meg nekem. ­Bocsásd meg, hogy nem nevelhettelek fel. Hosszú évekig azzal keltem és feküdtem, hogy újra együtt legyek édesanyáddal és veled. Látom a szemeidben – anyád szemei –, hogy nincs mentség, kegyelem a számomra. Mégis arra kérlek, ez egyszer hallgasd meg a szenvedésünket az én oldalamról is.

Módos család volt a miénk. Apám temérdek munkával a falu egyik legszebb gazdaságát teremtette meg. Jött a háború, és minden összeomlott. Öregapádat a benyomuló oroszok kényszermunkára vitték mint burzsujt, negyvenhatban került elő, az a szép szál ember ötven kiló sem volt. Anyáddal pünkösd után keltünk egybe. Tele voltam tervekkel, bíztam magamban, mert tönkremenésben és újrakezdésben erősek vagyunk. Építkezésbe fogtunk, a telken állt a gerenda, tégla. Akkor már az elöljáró csendőr kíséretében házról házra járt összeírni az embereket. Megmondták, aki magyarnak vallja magát, kitelepítik Magyarországra, ahonnan a helyébe majd jó szlovákok költöznek. Lakosságcsere. Egyetlen kibúvó lett volna, ha megtagadjuk a magyarságunkat. Apám erre így szólt: nem tehetem, mert a családi história szerint öt generáció óta mindenki magyar nálunk. Nem tudnék elszámolni magammal.

Féltünk. Közben makacsul learattunk, szerveztük az építkezést, mikor megjött a rettegett fehér lap a kitelepítésről. Egy hónapos voltál, kislányom. Anyáddal szűköltünk a fájdalomtól. Mit tegyünk? Anyai nagyszüleid valahogy kijárták, hogy maradhassanak, nekem mennem kellett az öregeimmel. Elhatároztuk, hogy átmenetileg, tényleg csak egy kis időre különválunk, míg te megerősödsz, s akkor aztán jöttök utánam. Mivel apám büntetőlistán volt a szovjet munkatábor miatt, összesen ötven kilót vihettünk magunkkal. Mindenünk ott maradt.

Felvidéki magyarok kitelepítése, Galánta, 1947

Fotó: Fortepan / Kozma János

Forró nyári napon vagoníroztak be bennünket. Kivonult a falu népe, megkondították a harangot, énekeltük a himnuszt, zokogott a nép. Ez a fotó az induláskor készült. Mi nem álltunk oda a képhez, nem tartozik mindenkire a keserűségünk. Voltak, akik reménykedtek. Szörnyű volt az út a marhavagonokban. Három napig tartott, mert csak éjszaka vittek bennünket. Akadt, aki nem érte meg a végét. Tolnába kerültünk, egy csöpp faluba, kitelepített svábok házába. A fiatalokat elvitték német földre, az idős szülők viszont nem voltak hajlandóak elmenni. Farkasszemet néztünk egymással. A magyarságunk miatt kellett eljönnünk hazulról, miközben a sváb atyafiak dacból csak németül voltak hajlandóak szóba állni velünk Magyarországon.

A kis szobába húzódtak vissza, a nagyobbikba mi vackoltuk be magunkat. Apám nem bírta elviselni, hogy kitúrja ezeket az embereket a sajátjukból, úgyhogy kérvényeztük a megyénél az áthelyezésünket. Így jutottunk a román határ mellé. Addigra jött a kötelező beszolgáltatás, a padlássöprés. Volt, hogy éheztünk.

Ennek is vége lett egyszer, a nekünk kimért földön, amely töredéke volt az otthoninak, gyümölcsöst ültettünk, méhészkedtünk, apámmal eljártunk alkalmi munkára is.

Gyűjtöttünk, hogy egyszer jöhessetek. Nem voltunk hajlandóak beadni a téeszbe azt a keveset, amelyet a magunk erejéből teremtettünk. Így aztán kikezdtek bennünket, mézhamisítással vádoltak, apámat rendre bevitték, megverték. Engem mindenünnen kidobtak, ahol munkára jelentkeztem. Telt az idő, te négyéves lehettél, mikor értesítés jött, hogy anyád kéri a válási papírok aláírását, mert hozzámenne Nagy Jóskához a faluban. Mit tehettem? A nevét is fölvetted aztán, Ilona Nagyova lett belőled.

Apám halála után Tatabányáig futottam, a bányába. Később a szilikózisom miatt irodai munkára küldtek. Most meg éjjeliőr vagyok a fatelepen. Idővel megnősültem, pár év után elváltunk. Van egy féltestvéred, Jánosnak hívják. Ha megismernéd, itt a címe, tessék.

*

Ott álltunk ezzel az emberrel, a vér szerinti apámmal anyám sírjánál, és éreztem, annyit megérdemelne, hogy megfogjam a kezét. Valahogy nem ment. Csak álltunk ott, egymás mellett szótlanul. Esetlenül. El kellene mondanom a gyerekeimnek a teljes történetet. Tartozom nekik ezzel. Gyűjtöm az erőt hozzá. Talán majd egyszer.

Gazsó L. Ferenc – www.magyarnemzet.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu