Kormos koporsó

261

Misszió a szovjet kényszermunkatáborokban.

Amikor a hetvenes években VI. Pál pápa boldoggá, majd 1981-ben II. János Pál szentté avatta Maximilian Kolbe minorita szerzetest, az életéről keveset tudók – például a Kádár-kor elzártan tartott magyar katolikus hívei – rácsodálkoztak hősies önfeláldozására. Pater Kolbe 1941 júliusában Auschwitzban egy tizedelésnél éhhalálra ítélt rab, Franciszek Gajowniczek helyett vállalta a büntetést. A végletes helyzeteket kikényszerítő diktatúra embertelensége mindig megtermi az emberség szinte megérthetetlen példáját.

Sokan hoztak áldozatot mások szenvedésének enyhítéséért mind a fasizmus, mind a kommunizmus táboraiban. De a közelmúlt tragé­diái sokáig kibeszéletlenek maradtak.

A szovjet Javítómunka-táborok Főigazgatóságáról, a Gulagról még a németek lágereinél is kevesebbet hallhattunk a rendszerváltásig. A túlélők nyíltan nem beszélhettek megpróbáltatásaikról, a történelemkönyvek egyetlen szóval sem említették a sok millió ember életét tönkretevő és kioltó törvénytelenségeket. Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című műve 1989 előtt csak a legnagyobb titokban kerülhetett az országba. Bár a második kötet megjelenése után nagyon hamar elkészült a magyar fordítás Németországban, az 1975–1976-os müncheni kiadás igazi ritkaság mind a mai napig. Nagy kockázatot vállalt, aki Hegyeshalomnál megpróbálta becsempészni.

A Gupvi-, internáló-, hadifogoly-, átnevelő- és Gulag-táborok ismertségében gyors változást a rendszerváltás sem hozott, de az elmúlt években, alighanem az utolsó pillanatokban számtalan túlélővel készített beszélgetés, visszaemlékezés, napló jelent meg nyomtatásban.

Ma már meglehetősen nagy számban hozzáférhetők hazai magyar és német túlélők visszaemlékezései, sőt képet nyerhetünk a Szovjetunió népeinek megpróbáltatásairól is a lágerekben. Egy közelmúltban magyarul megjelent könyvből, Walter J. Ciszek jezsuita Az Úr vezetett engem című írásából viszont egy amerikai állampolgár történetét ismerhetjük meg. Legalábbis másodsorban. A könyv célja ugyanis nem a sztálini diktatúra táborainak leírása.

Walter Ciszek még novíciusként jelentkezett XI. Pius pápa felhívására misszionáriusnak Oroszországba, ezért tanulmányait Rómában, a Collegium Russicumban végezte. Felszentelése után, 1938 végén Kelet-Lengyelországba, Albertynbe küldték, ahol azonban nem túl hosszú ideig teljesíthetett szolgálatot a jezsuita misszió tagjaként, mert október 17-én a Vörös Hadsereg megszállta a kisvárost.

A háborús bizonytalanságok miatt az elöljárók a misszió bezárása mellett döntöttek. Három jezsuita szerzetes – egykor római évfolyamtársak – a rendi vezető beleegyezésével úgy döntött, hogy a Szovjetunióba utazik a munkásokkal. A három muskétás. Persze titokban: papok legálisan nemigen léphettek be az ateista államba.

Vlagyimir Martinovics Lipinski álnéven egészen az Urál hegységig utazott tehervagonokban a nácik elől menekülő lengyel zsidókkal. Csuszovojban fatelepi munkát kaptak, a folyón leúsztatott rönköket kellett kihalászni és feldolgozáshoz előkészíteni. Hamar rájöttek, hogy az ifjúkori lelkesedéssel vállalt evangelizálás szinte lehetetlen, mert nemcsak magukat kevernék bajba a lebukáskor, hanem azokat a sokat szenvedett embereket is, akiket hitre szerettek volna vezetni. Úgy látszott, minden tervük dugába dőlt. Kényelmetlen barakkokban szállásolták el őket, és éhbérért dolgoztak. Misézni is csak titokban tudtak, ha jezsuita rendtársával kimentek az erdőbe. Érthető, hogy kételyeik támadtak, van-e értelme az Urál közepén farönköket rakodniuk, amikor másutt, például a megszállt Lengyelországban, valódi lelkipásztori szolgálattal segíthetnék az embereket.

Túl sok idejük még erre a kis megingásra sem maradt, mert 1941-ben Nesztrov és Ciszek atyát mint kémet letartóztatták, és a hírhedt Lubjankába szállították őket. Már a letartóztatáskor rá kellett ébredniük: az ateista propaganda következtében az a körülmény, hogy katolikus papok, túlnyomórészt szintén ártatlan rabtársaikban nemhogy nem ébresztett rokonszenvet, hanem éppen ellenkezőleg: szidták, megvetették és inkább messze elkerülték őket.

Ciszek atya egyedül maradt, felvértezetlenül a KGB embertelen eszközeivel szemben. A börtönben a kihallgatásokon alkalmazott lélektani módszerek hatására több hónap vallatás után megtört, és aláírta a beismerő vallomást anélkül, hogy akár csak elolvasta volna az ellene felhozott vádakat. Tizenöt év kényszermunkára ítélték, de ezt megelőzően még négy évet kellett börtönben raboskodnia, legtöbbet magánzárkában.

Ráadásul a vallatások megpróbáltatásai sem értek véget, mert a hamis vádiratot további „felderítés” követte. Kihallgatói teljesen meg akarták törni, együttműködésre bírni bármi áron. Végül a börtönbüntetés letelte után, 1946-ban szállították a szibériai Norilszkba, ahol uszályhajókba kellett szenet lapátolnia, majd szénbányában dolgoztatták. Egy évvel később érckohó építéséhez vezényelték, 1953-tól 1955-ig ismét bányába került.

Csak a kiszabadulása, 1955. április 22-e után vehette föl a kapcsolatot a családjával. Nővére így tudta meg, hogy még él. De a Szovjetuniót csak 1963-ban hagyhatta el, amikor két Amerikában lebukott orosz kémért cserébe kiszabadulhatott a börtönné vált missziós területről.

Walter Ciszek története megrendítő, de egyáltalán nem a sok szörnyűség miatt. Az átélt szenvedések hatalmas, megrázóan őszinte lelki tanítást adnak.

Tíz évvel ezelőtt küldték Rómába boldoggá avatási aktáit.

Forrás: MTI

Tájkép gulággal Tomas Kizny lengyel fotóművész felvételén

*

H. Örkényi Ilona A tarcali káplán sírhantja című kötete sok szempontból hasonlóan megrázó gulágtörténet. A szerző a tarcali káplán, Szerednyei János keresztapjának a lánya, akivel 33 hónapon keresztül együtt raboskodtak a donyecki munkatáborban. A 328-as számú fogoly közelről ismerhette az 542-es számú fogoly életáldozatát gyerekkoruktól a tragikus haláig. Szerednyei önként vállalta, hogy híveivel együtt hurcolják el. A kényszermunkára elsősorban a német nevűeket válogatták ki, eredetileg nem szerepelt a listán. Az összeírt 120 tarcalit próbálta kiszabadítani, egyes források szerint akár az oroszok megvesztegetésével is. Végül a megszállókkal történt alkudozás során csak a betegek, a gyerekek és a nők egy részének elengedését sikerült elérnie azzal a feltétellel, ha helyettük maga vállalkozik a kényszermunkára.

A tarcali káplán érzékeny, művészi hajlamokkal megáldott fiatalember volt. Szemináriumi éveiről naplót vezetett, még a marhavagonban is verseket faragott, festett, hegedűszóval próbálta rabtársaiban tartani a lelket. Az 1223. számú vorosilovkai lágerben minden lehetséges módon megalázták a foglyokat, akiknek a munkahatékonysága sem lehetett túl nagy a rendkívül primitív körülmények, a hontalanság és az állandó éhség miatt. Ennek ellenére Szerednyei János vájár olyan kimagaslóan sokat termelt, hogy élmunkás lett. Titokban néha misézett is, a betegek szentségét és az oltáriszentséget mindig egy nyakába akasztott zacskóban hordta, hogy bármikor kiszolgáltathassa.

Huszonnyolc évesen érte a halál a bányában. Műszak végén voltak már, a váltás megérkezett a mélybe. A munkásoknak hivatalosan egy elhanyagolt, síkos lépcsőn kellett volna felszínre jönniük, de ez annyira veszélyes volt, hogy az őrök megengedték: a szénnel teli csillék után üres kozura, oldalfal nélküli csillére üljenek föl, az húzza föl őket. Már majdnem a felszínre értek, amikor baleset történt, elszakadt a drótkötél, és a csillesor gyorsuló sebességgel száguldott a mélybe.

A három vájárnak sikerült leugrania a végzetes járműről, de a fiatal tarcali káplán olyan erővel ütődött a falnak, hogy szörnyethalt. Másik társuk, egy Ondra való fiatal leány a lábát veszítette el. Elcsigázottan beakadt a csillébe, és a tárnába száguldó szerelvény tőből leszakította a végtagját. Csupán a harmadik munkás menekült meg épségben, szerencsés irányba ugrott, és a puha szénpor felfogta a zuhanást. Bár Szerednyei Jánosról az őrök is tudták, hogy pap, mivel hatalmas odaadással dolgozott, valamelyest becsülték a rabtartók.

Ennek jele volt, hogy a tragikus halál után engedélyezték a koporsós temetést. Igaz, az egyik őr, hogy fokozza a temetés ünnepélyességét, a kommunista halottaknak kijáró kitüntetésben akarta részesíteni az élmunkás vájárt, és a koporsót vörösre festette a rabokkal… Végül korommal sikerült e méltatlanságot elleplezni.

A fiatal tarcali káplánt, aki a munkatáborba is követte híveit, breviáriumával és egy kis kereszttel a kezében fektették a koporsóba a vorosilovkai rabtemetőben.

(Walter J. Ciszek–Daniel L. Flaherty: Az Úr vezetett engem. Ford.: Demény Martin. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2016, 240 oldal. Ára: 2900 forint. H. Örkényi Ilona: A tarcali káplán sírhantja – Szerednyei János hősies életáldozata. Napkút Kiadó, Budapest, 2017, 256 oldal. Ára: 2490 forint)

Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu