Halálmegvető szanitéc

2018 június 01.

A nagy háború után is elismertségük volt az arany vitézségi érmeseknek.

Utánam, magyarok! Rajta! Előre, fiúk! – ezzel a felkiáltással rontott rá az ellenségre Iszkerka Tamás tartalékos zászlós 1916. december 3-án, amikor azt látta, hogy az állásokba betörő oroszok 38 bajtársát foglyul ejtették. A Kárpátokban küzdő miskolci 10. honvéd gyalogezred zászlósa a korabeli leírások szerint anélkül tette ezt, hogy hátratekintett volna, követi-e valaki.

Bátorsága meghozta az eredményt: az elcsüggedt honvédek követték a hőst, visszaverték az ellenséget, és kiszabadították bajtársaikat. Iszkerka zászlóst haditettéért Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki. Ez volt az a legmagasabb kitüntetés, amelyet altiszt vagy legénységi állományú katona akkoriban megkaphatott.

A kiemelkedő hősiességért adományozható kitüntetést a rendeletekkel kormányzó II. József alapította 1789-ben. Még abban az esztendőben a Belgrádot ostromló császári királyi haderő tíz magyar huszárja érdemelte ki a kitüntetést, amikor rohammal foglalták el a Rácvárosnak nevezett területet. A nándorfehérvári diadal egykori helyszínén, majd három és fél évszázaddal később a magyar katonai virtus újból megmutatkozott.

Az első világháborúig terjedő időszakban csaknem kétezer fő kapta meg az Arany Vitézségi Érmet, az adományozottak több mint negyede magyar volt. A nagy háború kiterjedtsége az adományozottak létszámán is megmutatkozott: több mint 4700 fő érdemelhette ki a Monarchia haderejében, közülük majd 1600 fő volt a magyar honosságú katona, de sokan már csak posztumusz kaphatták meg a kitüntetést, amelynek 1917-ben tiszti változatát is megalapította IV. Károly király.

A kitüntetésre érdemesítő fegyvertényt pontosan dokumentálták, és tanúkkal kellett igazolni annak megtörténtét, ezek a kitüntetési javaslatok mai napig tanúskodnak eleink helytállásáról. A sorokat olvasva száz esztendővel ezelőtti hősök jelennek meg, akiket sok esetben az ellenséggel szembeni bátorság, máskor a parancsnokát vagy bajtársait élete kockáztatásával megmentő hősiesség jellemez, olykor pedig egyszerűen csak a túlélni akarás.

Fotó: Szentváry-Lukács János

Előbbiekre jó példa Kiss B. János fegyverténye, aki a debreceni magyar királyi 2. huszárezredben szolgált, és 1915-ben a keleti fronton a következőket jegyezték fel róla:

„Szeptember 8-án Mukoszy-nál az ellenség állásaink ellen erős támadást indított. Ő ezt észrevette, előretört az ellenséges rajvonal közepébe, ahol az a legerősebb volt. A kézitusában elszántan harcolt, 17 oroszt leterített, hatot foglyul ejtett, a veszély előtte ismeretlen, miről a legénység előtt is híres. Midőn Lévay hadnagy, szakaszparancsnoka megsebesült, odaugrott, felemelte, és egy biztos helyre vitte, és ismét a helyére visszatért. A háború kezdete óta a harctéren van.”

A galíciai mezők, a Doberdó-fennsík vagy az Isonzó völgye sokak számára ismert egykori hadszíntér. Azt már kevesebben tudják, hogy a Közel-Keleten is harcoltak magyar tüzérek, de ki hallott már arról, hogy magyar katona az angol fennhatóságú Egyiptom területén is tevékenykedett? Az arany vitézségi érmesek között erre is volt példa. Gondos György egyévi önkéntes 1914 novemberében Törökországon és a Közel-Keleten át utazott a területre, ahol különleges katonai feladatot hajtott végre. A korabeli jelentés az alábbiak szerint tanúskodik haditettéről:

„Gondos egyévi önkéntes a háború kitörése után nem sokkal felajánlotta, hogy az egyiptomi Gemzah környéki kőolajforrásokat, ahol hosszabb ideig mint fúrómester tevékenykedett, lerombolja, jelentős katonai kárt okozva így az angoloknak, akik hadihajóik tüzelőanyaggal történő ellátását illetően legnagyobb részt erre a forrásra vannak rászorulva. Gondos felajánlása jóvá lett hagyva, és ugyanazon ezred Simon nevű egyévi önkéntese kíséretében Konstantinápolyba utazott. A most már a konstantinápolyi cs. és kir. katonai meghatalmazott által ezen expedícióról beadott jelentés igazolta, hogy Gondos a legnagyobb szolgálatot teheti ügyünknek. Gondos egy 60 főből álló osztag vezetőjeként a Sínai-félszigeten, a Szuezi-öböl partján fekvő El-Tor városát megostromolta, erős ellenséges erőket és számos hadihajót hosszabb időn át lekötött, az angolokat Tor kiürítésére kényszerítette, őket a karanténállomásról elűzte, az üzemben álló Gemzah-i olajforrásokat tönkretette, s onnan értékes zsákmányt hozott magával. Az anyagi károk, amelyeket Gondos az angoloknak okozott, sok millióra rúghatnak. Az anyagi sikernél fontosabb azonban az a Gondos által felmutatott tény, hogy fényes példáját adta annak, miként képes teljesítményt elérni egy vállalkozó szellemű, bátor, rámenős férfi, egy maroknyi, szegényesen felszerelt és szükségszerűen kiképzett legénységgel. A török 8. hadtest vezérkari főnöke, a Szuezi-csatorna elleni expedíció tulajdonképpeni parancsnoka, lovag von Kress alezredes Gondos teljesítményével rendkívül megelégedett, és indítványozta, hogy részére egy még meg nem kapott kitüntetést adományozzanak. Különösen is méltónak tartom nevezettet a legmagasabb kitüntetésre.”

József főherceg kitüntetésre felsorakozott katonákkal beszélget a fronton; balra az Arany Vitézségi Érem
Fotó: Szentváry-Lukács János

De nem csak az ellenséget pusztító vakmerő hősök érdemelhették ki a kitüntetést. A kötelességteljesítés és a bajtársiasság szép példája Muhari László tizedes harctéri működése, aki a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezredben szanitécként teljesített szolgálatot. A háború utolsó esztendejében az olasz harctéren a június közepi nagy hadműveletek alatt a következőkért érdemelte ki az Arany Vitézségi Érmet:

„1918. VI. 15-én az Asiago mellett lefolyt ütközetben mint sebesült vivő járőr parancsnoka legendaszerű, önfeláldozó hősiességgel viselkedett. Dél. 10 h.-től dut. 6h.-ig állandó nagy akna, gránát és géppuska tűzben századparancsnoka szemeláttára fáradhatatlanul végezte nehéz hivatását, egyik sebesülttől a másikhoz szökellve kötözte be azok sebeit, és szeretetteljes, gondos ápolás által azoknak fájdalmát enyhítette, és bizalmat öntött beléjük. Csodálatra méltó hidegvérrel a legnagyobb halál megvetéssel géppuska golyózáporban több 21. ezredbeli súlyos sebesültet egyedül karján vitt hátra. A sebesültek lelkiállapotára jótékonyan hatva egész napon át fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki, hogy sebesült bajtárainak fájdalmát enyhítse. Midőn százada a harcból kivonatott, saját elhatározásából mindaddig helyén maradt, míg az idegen ezredbeli sebesültek valamennyiét első segélyben részesíthette. A bámulatra méltó vitézségnek és kötelességérzetének eme ritka példáját mutatva, magatartása a legénységre igen jó hatást tett. 1918. VI. 16-án Asiagóban egy ellenséges előretörés alkalmával hősiességének és fáradhatatlan áldozatkészségének újabb bizonyítékát adta. Több sebesültet kötözött be és egy nehéz aknától rommá lőtt füstölgő ház törmelékei közül – mialatt ennek falai és oszlopai omladoztak – segítségért kiáltó megsebesült bajtársát halált megvető bátorsággal kimenesztette, és elsősegélyben részesítve a biztos pusztulástól mentette meg.”

A világháború után is különleges elismertségük volt az arany vitézségi érmeseknek úgy a hadseregben, mint a társadalmon belül. A honvédségi őrszemélyzet köteles volt például a „puskával tisztelegj!” fegyverfogást alkalmazni „minden olyan legénységi állományú elöljárónak, aki az arany vitézségi éremmel van kitüntetve, ha ezt a kitüntetést viseli”.

A megbecsülést az is jelzi, hogy a vesztes háború és a trianoni békediktátum utáni nehéz gazdasági helyzet ellenére a kitüntetés után járó érempótdíjat – havi harminc koronát – egészen 1924-ig folyósították a kitüntetetteknek. Az arany vitézségi érmesek szellemiségét jól példázza Házi Jenőnek, a híres soproni levéltárosnak, akadémikusnak az 1942-ből származó levele, aki a Hadtörténeti Múzeum felhívására írta a következőket:

„Tekintetes Parancsnokság! A Magyar Katonaujság f. évi március 12-i számában olvastam azt a felhívást, hogy a legénységi arany vitézségi érmesek küldjék be fényképeiket. Mivel annak idején, még 1915 ápr. 11-én a Zemplén-megyei Világ község határában ellentámadás során lefolyt véres ütközetben mint a cs. és kir. 94. gyalogezred hadapródjelölt-őrmestere én is legénységi arany vitézségi érmet érdemeltem ki, ennélfogva fényképemet mostani formában íme mellékelten tisztelettel vagyok bátor megküldeni. Abban az időben még nem voltam sem doctor philosophiae, sem vitéz és akadémikus stb. mint most, de nem is őszültem és kopaszodtam, mint most. Sok mindenben megváltozhattam azóta, de egy bizonyos, hogy virtus dolgában még töretlen vagyok!”

SZÉP KŐEMLÉKEK

A hősök emlékünnepének története a nagy háborúig nyúlik vissza. 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a frontról levelet intézett gróf Tisza Istvánhoz, amelyben javasolta a miniszterelnöknek, hogy „az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre elesett hőseit névszerint bevési”. Abele báró 1916 végén Zita királynén keresztül IV. Károlyhoz fordult. A koronázása előtt álló király levelet fogalmaztatott a magyar miniszterelnöknek, akinek beterjesztése alapján a képviselőház elfogadta a törvényjavaslatot. Az 1917. évi VIII. törvénycikk elrendelte, hogy „minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül […] a hazáért életüket áldozzák fel”. Még tartott a nagy háború, amikor megkezdődött a ma is látható hősi emlékművek felállítása. 1925. május 1-jén a honvédelmi miniszter 1924. évi XIV. törvénycikkre hivatkozó körrendelete a hősök emlékünnepe néven nemzeti ünneppé nyilvánította május mindenkori utolsó vasárnapját. Az 1925-től rendszeressé váló hősök napján az egyházközségekben ünnepi istentiszteletet celebráltak. A római katolikus templomokban külön imát mondtak a hősi halottakért. A városi tanácsok és a községi elöljáróságok ünnepséget tartottak, s megkoszorúzták a hősi emlékműveket. A rendezvényeken a honvédség, a fegyveres közbiztonsági testületek, a bajtársi egyesületek és a fiatalok szervezetei díszelgőosztagokkal vettek részt. Budapesten a Hősök terén található hősök kövét minden évben a Honvéd Vezérkar főnöke koszorúzta meg, de legtöbb alkalommal a kormányzó személyesen is megjelent. Monumentális rendezvénysorozat 1944-ben volt utoljára. 1945-ben még megemlékeztek a hősök napjáról, 1946-tól azonban hosszú ideig elmaradtak a megemlékezések. A kommunista rezsim nem tűrte meg a hazájukért hősi halált halt hősök kultuszát, helyettük új hősöket kreált: a megszállóként itt maradt szovjet csapatok elesett katonáit és a „felszabadítást” kellett megünnepelni. Csak a rendszerváltozás után lehetett újra megtartani az ünnepet, hivatalosan a 2001. évi LXIII. törvény rendelkezik róla, amely „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja”.

Maruzs Roland - hadtörténész

www.magyaridok.hu

Feltöltő: Flag
5
Átlag: 5 (1 szavazat)