Ha van holokauszt-poszttrauma, akkor létezik-e ugyanez a gulágáldozatok gyermekeinél, unokáinál?
Huszonöt éves a budapesti gulágemlékmű
Megszenvedi-e valaki lelkileg és fizikailag is a szülők, nagyszülők sorsát? A gulágposzttraumát hivatalosan még nem diagnosztizálták, talán mert az áldozatok leszármazottai nem jártak ezzel orvoshoz. De azért csak beszélni kell arról, hogy ezek a gyermekek és unokák, akiknek egész életén ott volt a szülőkre nyomott szégyenbélyeg, akik évek múltával megtört, lelki és fizikai beteg apákat, anyákat kaptak vissza, mennyire szerények, amikor a kárpótlásukról, a jóvátételükről van szó.
Arra remek volt a diktatúra 45 éve, hogy megtanítsa velük, légy láthatatlan, akkor nem lehet bajod. Csak a négy fal között, megbízható emberekkel beszéltek arról, mi történt a családdal, és hogy mit gondolnak minderről. Ahogy Nagyné Pintér Jolán emlékezik: a házban, ahol laktak, voltak, akik nem engedték ki a gyereküket a folyosóra, ha a Pintér gyerekek kint voltak. Ilyen világban nőttek fel. Ezt az örökséget nehéz levetkőzni.
Ezért is egyértelműen bátor tett, kilépés volt a csönd világából, hogy 25 évvel ezelőtt, 1993. november 23-án felállították Budapest belvárosában, az V. kerületi Honvéd téren Veszprémi Imre Munkácsy-díjas szobrászművész carrarai márványból készült alkotását, az Emberkeresztet. Az ország első, több mint három méter magas gulágemlékművét, a Szovjetunióba évekre kényszermunkatáborba hurcolt 700 ezer ártatlan ember mementóját. Közülük 100-150 ezren nem tértek haza. A legtöbben azt sem tudták, miért kaptak büntetést.
Pintér Jolán mindkét szülője megjárta a gulágot. Édesanyjában, Rohr Magdolnában, aki kilenc év kényszermunkát kapott, a rendszerváltoztatás után maradt annyi erő, hogy harcoljon az egykori áldozatok kárpótlásáért és emlékművük felállításáért. Alapítványt hozott létre a gulágokon elpusztultak emlékének megörökítésére, amelyet ma a lánya vezet. Sára Sándor támogatta Rohr Magdolnát filmjeivel, szállította a szakmai, művészi segítséget. Az asszony így ismerkedett meg a szobrásszal is, aki jelképes összegért vállalta a hatalmas munkát.
Ami ezután történt, az megtudható az Emberkereszt című könyvből, miként az is, hogy ki érzi máig fontosnak, hogy ott legyen az ügy mellett. Mert ez ügy ma is. Nem szenvedésvetélkedő, hiszen mindenkinek a magáé fáj a legjobban. De kétségtelenül beszélni kell erről is, emlékezni, még ha Szolzsenyicin óta Oscar- és Nobel-díjat nem is osztanak gulágos filmekért, regényekért. Olyan ez, mintha a mi magánügyünk lenne. Pedig nem az. Világraszóló gaztett, amelyet a Sztálin vezette kommunista Szovjetunió követett el saját és a leigázott országok polgárai ellen.
Az Emberkereszt megható kötet, a 25. évfordulóra készült. Magyarul és angol nyelvre fordítva olvashatók emlékezések benne. A szobrászé arról, mekkora erőfeszítés árán és önfeláldozással készült el a hatalmas szobor, valamint egykori guláglakóké és a gyermekeiké. Nem profi kötet, érződik rajta, hogy önfeláldozással, lelkesedéssel készült el ez is. Sok a kép benne, rajta van mindenki, aki a negyed évszázad alatt fontosnak tartotta, hogy kimenjen az évfordulókra. Sem az alkotó, sem a szoborállító nem él már. Ez a kötet nemcsak a gulágfoglyoknak, hanem nekik is emléket állít.
(Emberkereszt – A Honvéd téri Gulág emlékmű 25 éve. Szerk: Kovács Emőke és Nagyné Pintér Jolán. A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Budapest, 2018, 242 oldal. Ármegjelölés nélkül)
Hanthy Kinga – www.magyaridok.hu
