Elcserélt föld

312

„Én az Úristennel csak magyarul tudok beszélni”

Az 1922-ben Ausztriához csatolt, addig egy ezredéven keresztül magyar fennhatóság alatt állt Őrvidék egyik legősibb települése Felsőőr. A határközeli városka a burgenlandi magyarság kulturális és szellemi központja, utcáit járva azonban nemigen hallunk magyar szót. Nem úgy a városszéli bevásárlóközpontban, amelynek csaknem minden üzlete foglalkoztat magyarországi munkavállalókat az „odaátról” érkező igények kielégítésére, a vendégek zökkenőmentes kiszolgálására.

Kis németnyelv-tudással felvértezve a magyar átlaghoz képest dupla, tripla vagy akár többször annyi fizetésért ingáznak naponta sokan Vas megyéből a határ túloldalára. Felsőőr a szomszédos Alsóőr és Őrisziget mellett az egyetlen állva maradt nyugati bástya, ahol az egykori gyepűőrök leszármazottai a mai napig meghatározói a település arculatának. Ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk az őshonos burgenlandi magyarság helyzetéről, otthonában kerestük fel a kisváros köztiszteletben álló polgárát, a Pro Pannonia Reformata díjjal kitüntetett özvegy Gyenge Imrénét.

Artikuláris hely

Edit néni az elcsatolás utáni évben született a Veszprém megyei Szentgálon, édesapja a helyi református gyülekezet lelkipásztora volt, férjét is itt ismerte meg, amikor Szentgálra helyezték káplánnak. Közvetlenül menyegzőjük után jött a hír: megüresedett a lelkészi állás Felsőőrön, és a posztra kiszemelt nem más, mint Gyenge Imre…

– 1951-ben hívott meg minket a felsőőri presbitérium a korábbi felsőőri lelkész, a szentgáli származású Fáber Kovács Gyula ajánlására
– meséli a 94 éves asszony. – Sokféle próbálkozás után és az akkori nehéz idők közepette az osztrák és a magyar kormány között végül megállapodás született, hogy Magyarországról kapjon lelkészt a magyar nyelvű gyülekezettel bíró Felsőőr. Így költöztünk át 1953-ban Burgenlandba. Akkor még nagyon keveset tudtunk az Őrvidékről és az itt őshonos magyarságról. Tulajdonképpen nem is igen tanultunk róluk semmit. Magyarországon általában nem is tudják vagy nem tudják helyesen a dolgokat.

Felsőőrön van ugyanis Burgenland egyetlen református gyülekezete. Ez olyan terület, amelyre a reformáció erős hatással bírt, és a Batthyányak révén nagy jelentőségű kultúra birtokában voltak. Az ellenreformáció azonban erőteljesen nyomult előre, elvették a templomot is. 1683-ban azonban a protestáns rendek ki tudták harcolni, hogy minden vármegyében kijelöljenek két helyet a szabad vallásgyakorlásra, egy reformátust és egy evangélikust. Vas vármegyében Felsőőr lett a református, úgynevezett artikuláris hely – száz éven keresztül a Balatontól Stájerországig idejártak a reformátusok, ez volt a központ.

Abban az időben napokon keresztül jöttek Felsőőrre gyalog, lóháton, ki ahogy tudott. Az őriek megszokták, hogy érkeznek hozzájuk az emberek, és a mai napig megvan bennük ez a vendégszeretet. Nem csoda hát, hogy a közelmúltban számos migránst fogadott be Felsőőr, ami a város jellegére érezhető befolyással van. Most elérkeztünk odáig – mivel nagyon kevés helyi gyerek születik –, hogy a felsőőri iskolában több muszlim gyerek van, mint református.

Edit néni otthona közvetlenül a református templom szomszédságában található – családja amúgy is ezer szállal kötődik a gyülekezethez. Néhai férje, Gyenge Imre csaknem fél évszázadon keresztül szolgálta lelkészként Felsőőr reformátusságát, miközben óriási fegyvertény, hogy felélesztette a magyar kultúrát az őrvidéki településen. Olyan magyar nyelvű foglalkozásokat és rendezvényeket szervezett, ahol a magyar kultúrát élvezték az emberek. Újból lett színjátszás, amely most már több mint negyven éve hatékonyan működik, és mindig pótolják a kétnyelvű gimnáziumból a magyarul beszélőket.

– Itt nagyon szép hagyománya van a népszínműjátszásnak, amely Magyarországon egykor halálra lett ítélve és ki lett csúfolva – mondja özvegy Gyenge Imréné. – A férjem átdolgozott értékes klasszikus darabokat, és mindig törekedett arra, hogy ne csak szórakoztatóak legyenek, de erkölcsi mondanivalóval is szolgáljanak. Az mindenki számára igazi élvezet volt! Aki jelentkezett, hogy szeretne játszani, annak ő írt szerepet. A végén talán már nem is hasonlított az eredeti darabra, de a lényeg az volt, hogy mindenki szerepeljen – a színjátszás közösségteremtő ereje felbecsülhetetlen volt.

Újraéledt a tánccsoport is, amely valamikor olyan híres volt, hogy Európa-szerte, sőt Amerikában is felléptek. Komoly szakértőktől kaptunk elismeréseket. Most négy vagy öt pár újból összeállt, hogy tanítsák a fiatalabbakat. A régi koreográfiát a férjem tanította, ő egy egész estét végigtáncolt a fiatalokkal, az nem volt probléma, mert hajdan igen sportos volt.

Edit néni 94 éves kora ellenére semmit sem vesztett frissességéből, ma is aktívan tölti napjait. Mint mondja, szereti a húst is, a főzelékfélét is, sok gyümölcsöt eszik, és mindenből mértékkel étkezik. És ami még fontos, számít a genetika.

– Nagynéném 96 éves volt, mikor meghalt, anyai nagyanyám pedig 97 évesen hunyt el, de szellemileg teljesen rendben volt. Nagyanyám még ismerte Arany Jánost, mert kislányként sok időt töltött sógora, a neves nyelvész, Lehr Albert házában, aki a Toldihoz írt szómagyarázatot. Ő mindig mesélte, hogy a költő csendes ember volt, nem beszélt sokat, csak üldögélt és pipázott. Néha kiáltotta neki, hogy „gyere, kis szolgám, hozd az újságot!”. Azt oda kellett neki fektetni, s ő megfordította és kitisztította a pipát.

Özvegy Gyenge Imréné Bécsben élő lánya, Schuster-Gyenge Judit gyakran jár haza Felsőőrre, ma is édesanyja mellett találjuk. A bécsi egyetemen tolmács szakot végzett, hogy aztán egy kanadai diplomatával való találkozás meghatározza egész pályafutását. A bevándorlási osztálynak szüksége volt magyarul és angolul jól beszélő munkatársra, ezért a kanadai nagykövetség azonnal munkát ajánlott – a kétéves szerződésből végül 37 év lett… Megbecsülése jeléül a kanadai miniszterelnöktől elismerő oklevelet is kapott, az osztrák–magyar államközi kapcsolatokban pedig mindig igyekezett hidat verni a két nemzet között. Amikor a vasfüggöny megszűnt, Judit összekötő munkát végzett, és tolmácsolt az osztrák–magyar határbizottság megbeszélésein is.

– Emlékszem, volt egy érdekes ügylet, egy úgynevezett Flächentausch (területcsere – H. Zs.), amelyet mind a két országnak jóvá kellett hagyni – meséli Judit. – Az osztrákok mit néztek? Hogy a becserélt terület négyzetmilliméterre ugyanannyi legyen. A magyarok pedig? Hogy milyen minőségű a megkapott termőföld! Ez jól érzékelteti a két nép közötti különbséget. A munkám miatt egyébként abszolút többnyelvűvé váltam. Németül számolok, a férjemmel, az öcsémmel és a bécsi barátaimmal is németül beszélgetek. De van kanadai identitásom is, és ha angolul tolmácsolok, természetesen angolul gondolkozom. Felsőőrben viszont abszolút otthon érzem magam, édesanyámmal magyarul beszélek.

A fiaimmal az a helyzet, hogy van nekik egy anyanyelvük és egy apanyelvük. Az apjukkal németül beszélnek, velem pedig magyarul. Az idősebbik fiam ragaszkodik a magyar kultúrához, csak magyarul beszél édesanyámmal. Az embernek van szocializációs közege: nekem édesanyám, édesapám és a gyülekezet által természetesen a magyar, úgyhogy nekem a „Tebenned bíztunk” és a „Miatyánk” közelebb áll, mint a „Vaterunser”. Van egy öreg néni, aki azt mondta: „Én az Úristennel csak magyarul tudok beszélni!” Ez nálunk is így van.

A felsőőri nyelv ráadásul a magyarnak különleges dialektusa. Már kevesen beszélik, csupán mi, néhányan, a hatvan év felettiek. Mi vagyunk az utolsó generáció, amely még igényli a magyar nyelv használatát egyházunkon belül, amelynek a magyar nyelv jelenti a hitet, a kultúrát, a lelki otthont. Ez a nemzedék lassan kihal, és nem pótolja őket senki. A mostani lelkészünk, mondhatni, „elkíséri a magyar gyülekezetet a temetőbe”. Ő két év múlva nyugdíjba megy, és utána fel kellene építeni egy német nyelvű református gyülekezetet Felsőőrön, különben vége lesz a gyülekezetnek. Édesapám idejében még magyarul beszéltek egymással a presbiterek, de az elmúlt húsz évben már kizárólag németül – nagyfokú az elnémetesedés.

Felsőőrön egyik héten magyar, másik héten német nyelvű istentisztelet van. Judit azt mondja, nagyjából ugyanazok mennek el mind a kettőre, talán a magyarra még kicsit többen. A fontos inkább a hit megtartása, a nyelv másodrendű kérdés a gyülekezetben. Felsőőr mindig is híres volt arról, hogy jól megvoltak magyar és német nyelvűek békességben. A magyar tudat veszett el.

– Kóruspróbán éppen magyar nótákkal készültünk egy rendezvényre – emlékezik vissza Judit. – Milyen jó lesz, gondoltuk magunkban, temperamentumos dallamok, az ember vérében amúgy is benne van! Mondja is a lelkész, hogy „hiszen ti is mind magyarok vagytok”. Erre aztán jött a nagy felháborodás, hogy „wir sind keine Ungarn!” (Nem vagyunk magyarok – H. Zs.). A piros-fehér-zöld csupán külföld.

„Russenzeit”

Az érthető elidegenedésnek több összetevője is van. Edit néni szerint elsőrendű oka a vasfüggöny. Ennek a területnek, Nyugat-Magyarországnak ugyanis Szombathely volt a városa, a piaca, mindene, az értelmiségiek mind magyar iskolába jártak. Ezt az életteret a vasfüggöny tökéletesen elvágta, és aki magyarnak vallotta magát, arra rásütötték, hogy kommunista.

A másik fő oka gazdasági: az életszínvonalbeli különbség. Felsőőr ezeréves határőr-település, ami a nevekben még a mai napig is tükröződik. A nemes határőrközösség mind földművelő volt, de a földművelésből nem nagyon lehetett megélni. Amikor Ausztriában megkezdődött a konjunktúra, elkezdtek autóutakat és gyárakat építeni, és rájöttek az emberek, hogy azokból a munkákból jobban megélnek. 1955-ig szovjet adminisztráció alatt voltak, de az oroszok a közügyekbe egyáltalán nem avatkoztak bele. A „Russenzeitet” nem lehetett összehasonlítani azzal a rémuralommal, amely akkor Magyarországon volt.

A náci időkben viszont elnyomás uralkodott, elsőnek vitték a frontra a kisebbségieket. Hitler 1939-ben államosította az összes iskolát – a református iskola ezzel megszűnt. A felsőőri magyar iskolának az volt a hibája, hogy ott egy szót se tanítottak németül, és akiket beírattak a polgáriba, azokról kiderült, hogy németül egyáltalán nem beszélnek. Pedig akik ipart vagy mást szerettek volna tanulni, azoknak tudniuk kellett volna.

Még olyan is volt, hogy egy valamikori nagy hitlerista igazgatónő – a burgenlandi iskolai szakértő – felkereste Edit néni férjét, és a következőket mondta: „1. Miért nem beszélnek ezek a gyerekek németül? 2. A tanítóknak nem szabad egy szót sem beszélniük magyarul a gyerekekkel. 3. Mindebből kitűnik, hogy a magyar intelligenciájában alsóbbrendű faj…”

A kétnyelvűség tehát abban az időben még nem számított értéknek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a gyerekeket többé nem adták a szüleik magyar iskolába. Ezzel megszűnt az elemi magyar iskola, ami az akkori iskolapolitika legnagyobb bűne volt, és a jelentős számú magyar kisebbség számára megszűnt az anyanyelvű oktatás. Felnőtt egy-két nemzedék úgy, hogy nem tud se írni, se olvasni magyarul. Ez óriási baj.

Segítség a nagypapától

Özvegy Gyenge Imréné azt mondja, már abban az időben kétnyelvűvé kellett volna tenni az iskolákat, de ezt akkoriban még nem látták be. Maguk az itteni magyarok is azt mondták, hogy minek tanuljanak magyarul, amikor még a lábukat se tehetik be Magyarországra. A sztálini időkben meg kinek lett volna csalogató Magyarország? De ahogy az idők változtak, az emberek is rájöttek arra, hogy hasznos dolog, ha valaki tud magyarul is.

Aztán elkezdték az elemi iskolában ismét tanítani a magyart, de csak pár óra volt egy héten. Persze a gyerekek ettől még nemigen tanulták meg, mert otthon nem beszéltek velük anyanyelvükön. Most az a különös helyzet állt elő, hogy a gyerekek járnak óvodába és elemibe is magyar csoportokba, és van egy kétnyelvű gimnázium, ahol magyarul tanulják a fontos tárgyakat, miközben persze a német a fő tanítási nyelv. A gyerekek megkapják a magyar feladatokat, aztán a nagymamához meg a nagypapához mennek, hogy segítsenek megoldani őket. A közbenső generáció ugyanis nem nagyon beszél magyarul. A családok német nyelvűvé váltak, az utóbbi évtizedekben német anyanyelvű házastársat választottak. A diákok megtanulnak jól magyarul, és leérettségiznek belőle a gimnáziumban. Úgyhogy a magyar nem hal ki, de kihal az őri nyelv, a gyönyörű ősi dialektus, mert az őriek nem elég büszkék rá.

Őrvidéken ötszáz éve, a török pusztítása óta nincs tömbmagyarság, német közeg veszi körül a néhány megmaradt magyar települést. Amikor a mai Burgenland területe Ausztriához került, 22 ezer magyar élt itt, a többi német és horvát. Ma már a népszámlálások alkalmával, amikor a hétköznapok társalgási nyelvére kíváncsiak, csak nagyon kevesen vállalják magyarságukat. Magyarul beszélő osztráknak vallja magát a magyar kisebbség. A magyarságtudat az őriekben sincs meg.

– Talán meg kell születni egy újabb nemzedéknek, hogy a dolgok alapvetően megváltozzanak – zárja gondolatait Judit. – Most, hogy megnyíltak a határok, megvan a lehetőségük azoknak, akik jól tudnak magyarul, hogy kapcsolatba lépjenek az otthoniakkal, s fejlődjünk tovább együtt ebben a nyílt világban. Felvidéken és Erdélyben is megmaradnak a magyar közösségek, ami reményt ad arra, hogy meglegyen újra az összetartozás a magyarok körében.

Hanyi Zsolt – www.magyaridok.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu