A borostás férfi némán állt a gazzal benőtt vágányok között. Szájában egy félig égett cigaretta lógott.
Arca és ruhája csupa vér volt, remegő kezében még gőzölgött a tölgyfamarkolatú fejsze.
Közben a távolból az utolsó vonat egyenletes, fémes kattogása hallatszott, amely meglepő módon gyönyörűen kiegészítette egymást a fejsze kissé kicsorbult éléről a földre cseppenő vér szomorú hangjával.
„Jöhetnek a rémképek, gyújtott a cigarettára, de most már csakugyan félt tőlük. Mindenesetre kissé reszkető, hideg, nyirkos ujjai közé szorította a tollát, lejegyezendő a rémképeket, amelyek nem késlekedtek megjelenni előtte. Először egy prémgalléros, rezzenéstelen tekintetű vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa. Végül a halott várost látta. Nemcsak látta, ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában. A férfi valahogy tudta, hogy az ismeretlen várost valaha a perzsák lakták, és egy háború 130 évvel ezelőtt pusztította el.
De valami azt súgta, soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik, és meghal. A férfi ott ült az íróasztalánál, egész testéről patakokban folyt a veríték. Delírium trémens?!”
{…}
„A halál nemcsak soha meg nem hal, hanem még aludni is nyitott szemmel alszik”
Az egyre távolodó vonat egyik sötét kupéjában egy magányos férfi, egy asszony és férje, valamint a gyermekük utazott – mind halottak voltak.
Csépányi Balázs
