„Mindig azokkal vagyunk elfoglalva, akik nem szeretnek minket eléggé, és nem vesszük észre, mennyire szeretnek minket a közvetlen környezetünkben”
– vallott Veronika Šikulová szlovák szerző, akivel az Anyám és más futóbolondok a családból című film rendezője, Fekete Ibolya beszélgetett a szülők szeretetéről, családról és az alkotásról a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
Tulipánból paprika címmel jelent meg magyarul Veronika Šikulová könyve, amelyet a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutattak be a Visegrádi országok standjánál, akik az idei díszvendégei voltak a rendezvénynek. A beszélgetést Görözdi Judit irodalomtörténész vezette, bemutatva a szlovák írónőt, akinek regényei, elbeszélései önéletrajzi ihletésűek, és leginkább saját családja életéből merít hozzájuk. Az irodalomtörténész kiemelte: nem ez az első alkalom, hogy a szerző hazánkba látogat, hiszen már két korábbi könyve is megjelent a L’Harmattan kiadónál, és mindegyik bemutatóján részt vett Veronika. Nem is meglepő, hogy az első kérdés arra vonatkozott: mit jelent számára az országunk?
Az írónő kiemelte, hogy szlovák-magyar környezetben nőtt fel, így a magyar kultúra gyerekkorától az élete része volt. „Számomra a magyar nyelv az, amelyen a titkokról beszélnek. Ha a családban olyasmiről esett szó, amit nem gyerek fülének szántak, mindig átváltottak a nagynénik és a nagymamám magyarra. Az ország konyháját is nagyon szeretem, mert otthon mindig azt mondták: ezt edd, mert ez a mi csodálatos magyar receptünk.”
„A mi életünk főszereplői a férfiak”
A veranda a szerző minden magyarul megjelent művében központi helyszínként jelenik meg. Itt zajlik az élet, itt találkoznak a rokonok egymással. „A mamám verandáján mindig nők üldögéltek, de a beszélgetés a férfiakról szólt. Le se tagadhatnánk: a mi életünk főszereplői a férfiak. Nélkülük nem is létezhetett volna ez az élet” – idézte fel a szerző az emlékét, hozzátéve: „most én is annyi idős vagyok, mint ők akkor, amikor gyerekként játszottam körülöttük.
Ha ma a verandán ülhetnék, arról mesélnék, hogy most már megértem a nők magányát.”
Fekete Ibolya filmjeiben is gyakori helyszín a veranda. „Számomra a veranda a nagy családot és a múltat jelenti. Ma már nem építenek verandákat, így nincs meg ez a színtere a nagy családi beszélgetéseknek. Pedig régebben minden fontos a verandán történt.” Az Anyám és más futóbolondok a családból című filmben is a verandán játszódik a család története, hiszen a valóságban is ott csapódnak le a napi események, összetűzések. A két alkotót pedig az is összeköti, hogy mindketten személyes élményekből merítettek művükhöz. „Veronika bátrabb, mint én, mert míg ő a saját emlékeit meséli el, én az anyám élményeit” – jegyezte meg Fekete Ibolya. Hogy miért meséli el az ember a családja történetét?
„Mindenki megérdemli, hogy nyoma maradjon! Nem tűnhetnek el ezek az életek, személyes világok. Az alkotások megörökítik, hogy ők is itt éltek körülöttünk” – mondta el a filmrendező, az írónő pedig hozzátette: az élet addig tart, ameddig elmeséljük a hozzátartozóink történetét.
„Nem tudom elképzelni, hogy olyasmiről írjak, amit nem ismerek. Sosem találok ki a megélt élményekhez fiktív elemeket” – magyarázta Veronika, Ibolya pedig kiegészítette: „igazi zsigeri jelenlét érezhető Veronika könyveiben. Bár stilizáltak a szövegei, mégis tapintható bennük a valóság, ezért is szeretem annyira olvasni a könyveit.” A filmrendező megfogalmazta: szerinte a nők másképp mesélnek, mint a férfiak. Szemérmetlenül közelebb mennek a témához, és könnyedebben, szagosabban, szaftosabban mondják el történeteiket.
„Megmaradt bennem, hogy apámnak szárnyai voltak”
Az írónő könyvfesztiválon bemutatott műve az édesapja alakját idézi fel. Ez azonban nem lehetett könnyű vállalkozás, hiszen az apa is ismert író volt. Veronika el is mondta: tekintetbe kellett vennie, hogy az olvasók már részben ismerik alakját. De nem is lehet mindent megragadni egy személyiségben, amikor írunk róla. „Sokan azt gondolhatják, hogy mi versenyeztünk apámmal, de ez nem igaz. Amikor komolyan írni kezdtem, ő már nem élt, így nem hangozhattak el nagy beszélgetések köztünk az írásról. Gyerekként pedig fel sem fogtam igazán, hogy ír. Viszont borzasztóan apás voltam, rajongtam érte és felnéztem rá. Egyszer pedig egy filmben is játszott, amelyből csak az maradt meg bennem, hogy apámnak szárnyai voltak” – jegyezte meg az írónő, aki szerint sokat köszönhetünk a felmenőinknek. Fekete Ibolya hasonlóan szoros szálat lát szülők és gyermekeik között.
„Az ember néhány évtizeden át mindent megtesz azért, hogy ne legyen olyan, mint az anyja. Majd 40 évesen belenéz a tükörbe és látja, hogy az anyja tekint rá vissza. Az azonosságot azonban csak bizonyos kor után tudjuk értékelni.
A filmem az édesanyám történeteiből született, sokat faggattam őt, és csak a forgatás közben értettem meg, hogyan tudták túlélni mindazt, ami érte őket. A kutya sem akart a történelem szereplője lenni, de nem volt választásuk. Az igazi életük azonban nem erről szólt” – mondta el a filmrendező, majd hozzátette: „addig nehéz mesélni a szülőkről, amíg élnek. Én is utána fogtam hozzá a filmhez”.
Az írónő is megfogalmazta: amikor édesapja meghalt, az egész világnak el akarta mondani, mennyire szerette. Ez a késztetés mára nem ilyen erős. „Ha ma beszélhetnék apámmal, elmondanám, mennyire csodáltam, de kevésbé hisztérikusan, kevesebb érzelmi kilengéssel, mint akkor, amikor elhunyt” – hangsúlyozta, majd hozzátette: mindig azokkal vagyunk elfoglalva, akik nem szeretnek minket annyira, és nem vesszük észre, mennyire szeretnek minket a közvetlen környezetünkben. A könyvem azt is elmeséli, amit nem írok le szó szerint. Az egyik szlovák kritikában meg is jegyezték: úgy jelenik meg a könyvemben az apa, mint A kis hercegben a bárány, akit sosem látunk, csak tudjuk, hogy ott él a megrajzolt dobozában.”
Wéber Anikó – www.kultura.hu
