Mikszáth Kálmán: Az öreg diktátor

12

Ugyan mit adott volna el?

Az olasz magyar légió annak idején azzal gyanusította vezérét, Türr tábornokot, hogy elárulta őket. Tisztek, közlegények megriadva suttogtak erről. Türrnek magának is fülébe jutott a lappangva szállongó hír s hadiszemlét tartván a légió felett, a következőket mondotta:
– Katonák! Azt hallom, olyan beszélgetések folynak köztetek, hogy én benneteket elárultalak. Ha birtok találni ezen a világon csak egy olyan embert is, akinek ti megértek csak egy forintot is, akkor lőjetek engem főbe; de miután olyan ember nem találtatik, hát én lövetem főbe, aki efféle szamárságokról még ezután se átal locsogni.
Körülbelül ilyen elbirálás alá esik a Görgei árulása is. Ugyan mit adott volna el? Mire a diktátorság az ő kezébe esett, a szabadságharc ügye már eldőlt, minden remény veszőben, minden erő fogyóban volt, hiszen a szent koronát magát is aznap temették a föld alá.

És mégis úgy szép az, hogy a nemzetek ereje maradjon végtelennek látszó, kimeríthetetlen idők végéig. Ez az erő sohase lássék kevésnek. Mert a benne való hit a nemzetek erkölcsi tőkéje. Nem akkora, mint amilyen, hanem amilyennek hiszik. Azért tehát igen természetes, sőt okos dolog (de benne is van a népek ösztönében), hogy balkimenetelű mérkőzéseknél árulót keresnek és találnak, a ki a kudarcot okozta, s aki mint a magyar népmesékben a Fintyi-Fantyi benmarad végén a mártásban, érintetlenül hagyva azt a meggyőződést, hogy ő nélküle minden másképen történt volna.

Kártyázó veteránok a honvédmenház udvarán, 1902
Fotós: Vasárnapi Újság

Kétséget sem szenved, hogy Görgei is ilyen áldozat és sajnálatra méltó a súlyos kereszttel, melyet vállára raktak, s melyet oly férfiasan visel – de ha azt veszszük, hogy milyen illuzió mentődik meg vele, ez az illuzió mindenkor megér egy igazságtalanságot.

De különben is ez az igazságtalanság gyorsan fogy s olvad, mint a rosszul meggyújtott faggyúgyertya. Ma már senki se hiszi, hogy áruló volt. Sőt bátran lehet konstatálni azt is, hogy a mult század legnagyobb, legrendkívülibb embereinek egyike. Követett-e el hibákat, erről lehet szó. De ez is későbbi szó. Ma csak az látszik világosnak, hogy a forradalomnak esetleg tetszetősebb befejezése is lehetett volna egy másik diktátor alatt. […]

A kritikához hideg tekintet kell s vagy nagy közelség, vagy nagy távolság. Erre épen ez a generáció a legilletéktelenebb. Szemtanúnak elkésett, birónak korán jött. Megelégszem, ha egy pár vonást vethetek papirra a nagy tábornokról, abból az alkalomból, hogy a sajtó kilencven éves voltát ünnepelte, a mikor megint feléje fordult egy pillanatra a közfigyelem.

Görgeivel irodalmi réven jutottam némi érintkezésbe. Azzal tisztelt meg nemrégen, hogy egyik dolgozatom kéziratát kérte el tőlem. Egy reggel, körülbelül tíz óra táján, látogatott meg e végből, a mi legbecsesebb emlékeim közé tartozik.
Hatalmas, egyenes tartású alak még most is. Piros, az egészségtől szinte kicsattanó arcza a Hugo Victoréhoz hasonlít, csak valamivel hosszúkásabb. Egy csöppet sem mutat hadvezért, egyszerű, kedves öreg úr, dialektusát tekintve valamely szepességi város polgármesterének látszik, csak a lépéseiben van valami súlyos, imponáló (szakasztott a Deák léptei ezek) és a homlokán látszik egy ellentmondó nagy forradás, mely mint valami paszománt, kezdődik a halántékon és végigfut a szépen domborodó síma koponya felületén.

Jó causeur. Szívesen beszél, tudja, mi a jellemző s cikornya nélkül siet a pointe felé. Ha valamit elmondott, egy született elbeszélő raffinementjával tud átsiklani arra, a mit ezután akar elmondani, jönnek tehát folyamatos előadásában a szines epizódok, mint az egymásba kapcsolt vaggonok, egyetlen vonatot képezve.

És milyen szerény, ha ő róla magáról van szó. S milyen tisztelettudó, ha másokról szól! Minisztert, grófot, ha említ, el nem mulasztja hozzátenni: ő exczellencziája, vagy ő méltósága. Lehet, hogy ez egyszerű gúnyolódás e liliputi emberkék felett. Mindegy, mégis azt a hangulatot kelti, mintha egy jámbor, a felsőbbséget, előkelőséget mélyen respektáló nyárspolgárt hallana az ember. Hogyan? Hát ez volna Görgei? Az a kemény legény, a ki Zichy Ödön ő méltóságát kivégeztette? Ez parancsolt volna egy egész országnak? Ez húzott volna ujjat valamikor Kossuth Lajossal? Ez a jóságos öreg úr, a kinek mindenik térdére egy szőkefürtös unokát képzel az ember?

Az ám, de hogy az unokák a térdeire ülhessenek, ahhoz előbb neki magának kellene leülnie, ezt pedig nem teszi, állva szeret beszélni. Erről a tulajdonságáról már volt tudomásom. Egy vacsora után Singer Zsigmondéknál tíz órától éjfél után kettőig állva beszélte visszaemlékezéseit, miközben egyre szítta a virginiákat, úgy hogy a fiatal urak, a kik hallgatták, egyenkint dőltek ki mellőle. Csak az egy Tisza István birta vele a versenyt, de az is fáradtabb volt utána, mint mikor a miniszterelnökséget letette.

Ettől tartva, mindjárt beléptekor igyekeztem őt egy karszékbe erőltetni, példálózván az arab közmondásra, hogy jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni, jobb feküdni, mint ülni.
– Köszönöm, nem vagyok elfáradva – mondá és állva maradt, minélfogva nekem is állni kellett. Ámbár délelőtt volt, virginia füstölgött a szájában, s nincs rá eset, hogy elaludnék, mert a hol komma következik beszéd közben, ott a tábornok tüdeje teljes erejével szippant, úgy hogy tíz percz alatt már a szalmájáig ég, mire leteszi és minthogy drága az idő, legott másik virginiára gyújt, kiválasztván a legfeketébbet, a leggyil-
kosabb erejűt.

Már a delet is elharangozták, Görgei a negyedik virginiát szítta, mialatt érdekesen beszélt élményeiről. Memóriája friss, mint egy gyermeké, táborozásainak, csatáinak a legapróbb részleteire emlékszik, csak a dátumok estek ki a fejéből. Ilyenkor megakad s akaratlanul széjjelnéz, mintha az öcscsét, Görgei Istvánt keresné, a ki, ha ott van, siet őt kisegíteni. Saját személyét sohase hozza előtérbe, mint az öreg katonák általában; előadása objektiv és sohasem egyoldalú. Olyan, mint a folyam, mely egyformán viszi és ringatja hullámain a hatalmas bordájú hajókat, meg a belehullatott kis galyat, a min egy fáradt méh ül. A lelkem élvezett és röpült, de a lábam roskadozott.

Egy végső kísérletre határoztam magamat:
– Talán mégis jobb volna leülni, tábornok úr?
– Minek? – veté oda közömbösen s bodor füstök között (már az ötödik virginiánál) elmesélte, hogyan vezettek hozzá valamely csata után (ha itt volna Pista, megmondaná a dátumot) egy elfogott spiont, lerángatják nagy hamar az álhaját, álszakállát s ime kivedlik – Pulszky Ferencz.

Volt bezzeg nevetés és nagy áldomás. Elmondja első találkozását Andrássy Gyula gróffal, mikor az mint Törökországba induló nyalka követ tisztelgő látogatást tesz nála, a honvédruha motivumaiból szépen stilizált finom öltözetben. A vizitet aztán csak hosszú évek után adhatta vissza, mikor ő jelent meg Andrássynál audiencián a miniszterelnöki palotában, megköszönni, hogy a hazatérését kieszközölte.

Mind roppant érdekes, lebilincselő apróságok ezek, de én már nem bírtam tovább.
– Tábornok úr, tudom, mi az illedelem, de engedje meg, hogy leülhessek.
– Semmi kifogásom ellene. Egyikünk se czeremóniamester.
Most már leültem (ah, micsoda élvezet ez is, ha sokáig nélkülözzük) s fölélénkülve folytattam:
– Engedje meg egyszersmind, hogy felhasználva ezeket a perceket, én tehessek egy kérdést, mert a mi a történelmi tetteket illeti, azok mindenkor hozzáférhetők.
– Tessék.
– Mondjon valamit a gyermekkoráról. Miben nyilvánult például az ön katonai talentuma, mielőtt katonává lett volna?
– Semmiben. Nem akartam én soha katona lenni. Nem is gondoltam rá. Pap akartam lenni, de sokan voltunk s apámnak nem volt költsége, hogy taníttasson, ezért kerültem a katonaiskolába.
– Az mindegy. A tény mégis az, hogy nagy katonai genie, s ennek valahogy már gyermekkorában is mutatkoznia kellett.
Görgei elmosolyodott és szinte elpirult zavarában.
– Nem volt én bennem semmi katonai genie – hárítá el szerényen. – Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim közt, ez az egész és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lári-fári.
– Az lehetetlen – feleltem. – Maguk a külföldi szakértők is elösmerik, hogy az ön bányavárosi hadjárata a modern haditudomány legmagasabb nivóján áll. Engedelmet kérek, de annyit én is tudok, hogy a Simonyi óbesterek és a Moltkék között meg tudjam húzni az elválasztó vonalat. Az „üsd-vágd”-metódussal lehet talán csinálni egy-két bravurstiklit, de bányai hadjáratot nem.

Görgei láthatólag kényelmetlenül érezte magát, mint a ki sarokba lett szorítva és nem tud kisiklani; fejét behúzta a vállapockái közé és olyat roppantott a virginiáján, hogy két helyen is eltört.
– Hja, hát az úgy volt, hogy bíz én eleinte semmit sem értettem a hadi tudományokhoz – mondá lassan, vontatottan, újból a virginiák közt kotorászva, míg megválasztá a hatodikat (más ember már rég nikotinmérgezésben feküdt volna) –, hanem mikor önálló vezetéssel bíztak meg (Pista tudná, hogy mikor), tanácsot kértem a szakértő törzstisztjeimtől. Ezek össze-vissza beszéltek, tanácsoltak, s nekem csak azt kellett eltalálni, melyik közülök a legokosabb. Mindjárt észrevettem, hogy Bayer tud legtöbbet, tehát ő rá hallgattam. Bayert nagyon szerettem, de ő meg a bort szerette nagyon, minélfogva vigyáznom kellett s terveinek minden részlete felől szögrül-végrül kikérdeztem, miért van ez így, vagy úgy, míg megértettem, beletanultam, s egy idő mulva már nem is kellett Bayert megkérdezni.
– Hiszen ez az – kiáltottam fel diadalmasan. – Nekem ugyan hiába magyarázta volna Bayer. Ez mutatja, hogy a nagy katona ott lakott önben, s ez mint a giliszta, kikívánkozik valahogy az emberből. Tisza Kálmán már gyermekkorában országgyűlésdit játszott Nagyváradon a Dőry-fiúkkal, Jókait pedig hátulgombolós korában nyomja a roppant fantázia, melyből azok a szép mesék fognak majdan kihasadni.

A fejét rázta, hogy semmit se tud katonai képességének valamelyes előfutárjáról, miközben látszott, hogy erősen elgondolkozik, egyik szemhéját lehúzta a szemére (hogy jobban lássa vele a multat), a homlokán dudorodás támadt, míg szállt, szállt képzelete a multakba, emberfeletti szenvedéseken, diadalmas csatákon, a dicsőség verőfényén át vissza, vissza; csitt, talán ott futkároz e perczben a toporczi kis ház udvarán a testvérkéivel, vagy a fákon mászkál madárfészkek után…

Egyszerre élénken veti fel fejét, mint a ki talált valamit és egy hirtelen mozdulattal kirántja a legalul lévő holmi közül.
– Hm, eszembe jut egy kis haszontalanság. Egyszer mint fiú, a tavaszi vízáradáskor, keskeny deszkára ülve, becsúsztattam azt magam alatt a Hernádra és így vitt engem a zúgva nyargaló folyam a falvak mentén. A parton álló asszonyok, férfiak kétségbeesve tördelték kezeiket, mutogattak és kiabáltak valamit, én pedig csodálkoztam, mit akarhatnak velem, mikor én senkinek se okozok semmi kárt ezzel és fölségesen élvezek, mulatok amellett. Egy malomnál aztán valahogy kimentettek és hazaküldtek. Hát az bizonyos, hogy a félelmet sohase ösmertem. Ezzel az egy érzéssel kevesebbet adott a természet, mint a többi embernek.
– És ez az a kevesebb, a mi több – vágtam közbe. – Hiszen ebből sarjadzanak a katonai erények. E rettenthetetlen bátorság imponált aztán a seregének, e miatt volt fentartható a fegyelem, e miatt szerették és e miatt féltek öntől a katonái. Ez a tulajdonság varázsolta meg őket.
– Nem gondolnám – mondá az ősz vezér csendesen. – Más volt ezekre hatással, egészen más.
– Ugyan?
– A szemeimben volt valami – folytatá a meggyőződés határozottságával.
– A szemeiben?
– Kellett valaminek lenni. Többször hallottam ezt a táborban. De később is. Klagenfurtból hazajöttem s itthon kerestem alkalmazást. Itthon akartam lenni. Hiszen én is szeretem a hazámat.
– Mint a hitelező az adósát.

Az idős Görgei Artúr honvéd tábornok visegrádi
kertjében
Fotós: MTI-Reprodukció

– Ejh, hagyjuk ezt. Minden népnél az érzések és a hangulatok jönnek elől. Azok után ha indul, nem csoda. A vigasztaló az, hogy az Ész is megérkezik egy napon, habár csak hátul kullog is. Nos tehát, hazajöttem s legelsőbben egy erdélyi vállalatnál kaptam alkalmazást, a magyar munkások nem akartak eleinte megtűrni, később összeszoktunk; mikor egy idő mulva lemondtam állásomról, már szinte sajnáltak, s minthogy távozásom valamilyenféle ünnepekre esett, a széledőben levő munkásokból, kiknek útiránya egyezett az enyémmel, többen velem jöttek addig az erdélyi faluig, melynek vendéglőjében rokonaim, Návayék, vártak rám.

A faluban gyorsan híre kelt, hogy a hazaáruló Görgei itt van a vendéglőben, mire a hazafias nép vasvillát, kaszát miegyebet (az asszonyok seprőt) ragadva, meg akarták ostromolni a vendéglőt. Jó szerencse, hogy a korcsmáros, sápadtan az ijedelemtől, becsukatta a kapukat, s a zajongók csak a kerítésen kívül ordítozták be: „Adjátok ki nekünk Görgeit! Halál az árulóra! Felgyújtjuk a házat, ha ki nem adjátok Görgeit!” Rokonaim szívdobogva hallgatták bent a fenyegetéseket, én közömbösen szürcsöltem a kávémat.

Az ostromlók e közben, be nem juthatva, hogy legalább valakin kitölthessék a mérgöket, ingerelni, csúfolni kezdték a velem jött munkásokat, kik az állás alatt pihentek, hogy „micsoda szemét nép kendtek, együtt dolgoztak kendtek ezzel az árulóval és nem tudták megölni”. Csak hallgatták, hallgatták az én munkásaim a szitkokat, míg végre visszakiáltott az egyik, a legtekintélyesebbik, egyik szájas legényhez, a ki a legjobban hadonászott kint a villogó kaszájával: „Hej, te csipás, csipás, csak egyszer néznél te bele annak a Görgeinek a szemeibe, tudom, még a lélek is megreszketne benned a rémülettől!”

Tányércsörömpölés hallatszott a szomszéd szobából. A szobalány terített. A tábornok elhallgatott, a keztyüje, kalapja után nyúlt. Mohó érdeklődéssel pillantottam a szemeibe, de én nem láttam semmi különöset. Csak a kék ég egy-egy darabkája mosolygott rám azokból, szeliden, nyájasan, mint az őszi napfény bágyadozó derűje.

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu