Magyar katonák a Doberdón.
Ami ma remek borok hazája, kisebb-nagyobb ligetekkel benőtt, dimbes-dombos terület, az száz éve maga volt a pokol az alföldi magyar földművesek, iparosok, tanítók és nemesek számára. Ahol ma gondozott, akár még festőinek is mondható katonatemetők rejtőznek a ligetek szélén, ott egykor felfoghatatlan erejű és kegyetlenségű öldöklés folyt, méghozzá néhány terméketlen négyzetkilométerért.
Ám ha ezek a négyzetkilométerek elvesznek, az olasz hadsereg akár Budapestig is elmasírozhatott volna, és akkor egészen máshogy alakul az első világháború utáni Magyarország története. Vagy egészen ugyanúgy…
Fotó: Fortepan
IV. Károly király az isonzói csatákban elesett olasz és magyar katonák közös emlékművénél a Mon-
te San Michelén
„Doberdó! Ugye furcsa szó. Van benne valami dübörgésszerű komorság. […] Doberdó – egy krajnai szlovén falu neve. Egy akkor földig rombolt, kihalt falué, és a faluhoz tartozó határé. Mert éppen a határ a fontos. Doberdó falu a hozzátartozó határral, egy lapos, tíz-tizenöt kilométeres, köves fennsíkkal, egyik legvéresebb pontja volt az olasz front – isonzói szakaszának. Doberdó – magyarul úgy hangzik: dob… doboló… Talán a véletlen folytán kapták fel ezt az elnevezést, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér.
Ott van például Polozzo falu, Vermegliano vagy Monte Falcone… De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a katonaság, mert ebben a szóban asszociálódtak azok a pergőtüzek, vérfergetegek, amelyekkel egybefonódik az Isonzófront tizenkét csatájának emléke. Doberdónak már tizenöt végén is eléggé gyászos reputációja volt a hadseregben.
De tizenhat elején ez az elnevezés már egybehangzó volt a halálmezővel” – citáljuk Zalka Máté ezerszer idézett, de elégszer nem idézhető sorait arról a térségről, amely a magyar hadtörténelem és kegyeleti kultúra kiemelt pontja.
Kellene hogy legyen. De mivel a magyar köztudatban az egész első világháború emlékezete nincs a helyén, így a Doberdó is az egyik – mégis talán az egyik legkevésbé ismeretlen – eleme ennek a véres történetnek, amely éppen úgy szól az értelmetlen tömeghalálról, mint a helytállásról és a hősiességről.
A térség legkiválóbb magyar ismerői, a nem kizárólag a könyvtárak, levéltárak mélyén kutató, hanem a terepet lövészárokról lövészárokra bejáró és régészeti eszközökkel feltáró Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert sokat tesznek azért, hogy ez az áldatlan (és tudatlan) állapot gyökeresen megváltozzon.
2009-ben például kiadtak egy – akkoriban még nem túl nagy visszhangot kiváltó – alapművet, a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című munkát, amelynek köszönhetően aztán baráti-kutatói kör alakult ki „hivatásos” hadtörténészekből és saját családi költségvetésből kutató „civilekből”: a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány és blog, amely a mai napig a legkitűnőbb és legalaposabb fóruma az első világháború magyar kutatásának.
A szerzőhármas nemrégiben elérkezettnek látta az időt arra, hogy könyvüket – alaposan bővítve, a kor olvasási-befogadási igényeihez jobban hozzászabva – újra kiadják.
A monografikus igényű feldolgozásban olvashatunk többek között azokról a magyarországi toborzású közös és honvéd gyalogezredekről, amelyek a Monarchia határait védték a doberdói sziklákon; a sebesültápolás, a lelki gondozás, a temetkezés rendjéről a frontvonalak mögött; illetve személyes sorsokról és átfogó stratégiai elemzésekről is.
A könyv azért alapmunka, mert valóban minden sorát áthatja az a szándék, amelyet Pintér Tamás fogalmazott meg az előszóban: „reméljük, sokak számára nyer magyarázatot, hogy a Doberdó miért és milyen körülmények között vált fogalommá”.
(Pintér Tamás–Rózsafi János–Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2017, 368 oldal. Ára: 4500 forint)
Margittai Gábor – www.magyaridok.hu
