Minden túl gyorsan történt. Mind Eszenyi Enikő kivégzése, mind a világ széthullása. Ki gondolta volna ezelőtt négy-öt hónappal, hogy Eszenyi nem a Vígszínház örökös főigazgatója, akit Hegedűs D. Géza felvirágozott hintón húz végig a Szent István körúton? Az igazság és a szabadság ikonjai. Vajon hol jár most Hegedűs? És miért nincsenek gyújtó beszédek a Vígszínház előtt? Dörner György veszélyesebb volt?
Úgy tűnhet, hogy az Eszenyi-ügynek nincs köze a vírushoz, csak színes hírecske a nagy koronahepajban. Ami meg mint hír lett komolytalan, amióta mindenki ért hozzá. A szomszéd azért nem mos kezet, és hív vendégeket, mert utálja az Orbánt. Az egész csak piszkos trükk, hogy kitöresse végre a totális diktatúrát. A másik viszont a kertben is orvosi maszkban és egyszer használatos kesztyűben járkál. Érdeklődve figyeljük, melyik az eredményesebb magatartás. Amúgy pedig egyre több a tudós, aki mindezt és pont így már évekkel korábban látta, csak nem mondta. A másik felük viszont naponta feltalálja a védőoltást.
Csak a posztmodern világ leírását életművüknek választó társadalomtudósok hallgatnak. Nehéz is mit mondaniuk. Hiszen arról kellene beszélniük, hogyan pattant le pillanatok alatt egy kis agresszív új vírus hatására a képmutatás a világról. Amióta elterjedt, hogy a spanyolországi járvány exponenciális növekedésében jelentős szerepet játszottak azok a madridi asszonyok és lányok, akik nőnapkor, március 8-án, már a járvány hírének ismeretében tömegesen tüntettek a nők jogaiért, a harcos genderfeminizmus maradék társadalmi hitele is bizonyosan elszállt.
Pedig most nálunk lehetne miért harcolni. Eszenyi Enikő ugyanis maga volt a feministák, a kvótaharcosok és a gendersemlegesek példaképe. A törékeny művésznő az ország leghatalmasabb színházának élén, aki nemcsak elirányítja a színészmacsókat, hanem káprázatos a saját művészete is. Vagyis bizonyítja a tételt: a nő jobb vezető, mint a férfi. Empatikus, kedves, tehetséges és nagyszívű. És akkor 11 év után egyszerre csak kiderült, amit már nagyon régóta mindenki tudott. Az Eszenyi-lufi szétpukkadt. Ahogy a képmutatás is, amelybe különféle ideológiák címén bekényszerítették a világot. Éppen annyit ér, mint a madridi felvonulók világ iránt érzett felelőssége. Nagy nulla.
Vajon merre járhatnak most a metoo-harcosok? Miért nem védik meg Eszenyit? Mert most nehéz mit mondani? Az úgy nem ér. Jóban-rosszban. És akármilyen messzinek is látszik egymástól az Eszenyi-ügy és a koronavírus, mégiscsak nagyon közel vannak. Mindkettő arról beszél, hogy nincs az a technikai fejlődés, nincs az az agresszív ideológia, amellyel az ember természetét át lehetne formálni. Az emberek most kocsiszám tolják haza az ételt, mert a legfontosabb az én. Az alapösztön működésbe lép. Ülnek otthon az anyák, mint egykor régen, és agressziókutatók adnak nekik tanácsot, hogyan kezeljék a karanténban a gyereket. Pedig egyszerű: odamegyünk hozzá, bemutatkozunk. Mi vagyunk a szüleid. A gyerek is bemutatkozik, én vagyok a gyereketek. Mi lenne, ha csinálnánk valamit közösen? Például mesét olvasok neked, aztán kirakunk egy puzzle-t, vagy csak beszélgetünk. És kérdezz nyugodtan, ha elakadsz a digitális órán. Legalább most nem mondhatod, hogy nem volt semmi az iskolában.
Először furcsa lesz, de aztán talán elkezdenek működni az ösztönök. Reménykedjünk.
Hanthy Kinga - www.magyarnemzet.hu
Minden túl gyorsan történt. Mind Eszenyi Enikő kivégzése, mind a világ széthullása. Ki gondolta volna ezelőtt négy-öt hónappal, hogy Eszenyi nem a Vígszínház örökös főigazgatója, akit Hegedűs D. Géza felvirágozott hintón húz végig a Szent István körúton? Az igazság és a szabadság ikonjai. Vajon hol jár most Hegedűs? És miért nincsenek gyújtó beszédek a Vígszínház előtt? Dörner György veszélyesebb volt?
Úgy tűnhet, hogy az Eszenyi-ügynek nincs köze a vírushoz, csak színes hírecske a nagy koronahepajban. Ami meg mint hír lett komolytalan, amióta mindenki ért hozzá. A szomszéd azért nem mos kezet, és hív vendégeket, mert utálja az Orbánt. Az egész csak piszkos trükk, hogy kitöresse végre a totális diktatúrát. A másik viszont a kertben is orvosi maszkban és egyszer használatos kesztyűben járkál. Érdeklődve figyeljük, melyik az eredményesebb magatartás. Amúgy pedig egyre több a tudós, aki mindezt és pont így már évekkel korábban látta, csak nem mondta. A másik felük viszont naponta feltalálja a védőoltást.
Csak a posztmodern világ leírását életművüknek választó társadalomtudósok hallgatnak. Nehéz is mit mondaniuk. Hiszen arról kellene beszélniük, hogyan pattant le pillanatok alatt egy kis agresszív új vírus hatására a képmutatás a világról. Amióta elterjedt, hogy a spanyolországi járvány exponenciális növekedésében jelentős szerepet játszottak azok a madridi asszonyok és lányok, akik nőnapkor, március 8-án, már a járvány hírének ismeretében tömegesen tüntettek a nők jogaiért, a harcos genderfeminizmus maradék társadalmi hitele is bizonyosan elszállt.
Pedig most nálunk lehetne miért harcolni. Eszenyi Enikő ugyanis maga volt a feministák, a kvótaharcosok és a gendersemlegesek példaképe. A törékeny művésznő az ország leghatalmasabb színházának élén, aki nemcsak elirányítja a színészmacsókat, hanem káprázatos a saját művészete is. Vagyis bizonyítja a tételt: a nő jobb vezető, mint a férfi. Empatikus, kedves, tehetséges és nagyszívű. És akkor 11 év után egyszerre csak kiderült, amit már nagyon régóta mindenki tudott. Az Eszenyi-lufi szétpukkadt. Ahogy a képmutatás is, amelybe különféle ideológiák címén bekényszerítették a világot. Éppen annyit ér, mint a madridi felvonulók világ iránt érzett felelőssége. Nagy nulla.
Vajon merre járhatnak most a metoo-harcosok? Miért nem védik meg Eszenyit? Mert most nehéz mit mondani? Az úgy nem ér. Jóban-rosszban. És akármilyen messzinek is látszik egymástól az Eszenyi-ügy és a koronavírus, mégiscsak nagyon közel vannak. Mindkettő arról beszél, hogy nincs az a technikai fejlődés, nincs az az agresszív ideológia, amellyel az ember természetét át lehetne formálni. Az emberek most kocsiszám tolják haza az ételt, mert a legfontosabb az én. Az alapösztön működésbe lép. Ülnek otthon az anyák, mint egykor régen, és agressziókutatók adnak nekik tanácsot, hogyan kezeljék a karanténban a gyereket. Pedig egyszerű: odamegyünk hozzá, bemutatkozunk. Mi vagyunk a szüleid. A gyerek is bemutatkozik, én vagyok a gyereketek. Mi lenne, ha csinálnánk valamit közösen? Például mesét olvasok neked, aztán kirakunk egy puzzle-t, vagy csak beszélgetünk. És kérdezz nyugodtan, ha elakadsz a digitális órán. Legalább most nem mondhatod, hogy nem volt semmi az iskolában.
Először furcsa lesz, de aztán talán elkezdenek működni az ösztönök. Reménykedjünk.
Hanthy Kinga – www.magyarnemzet.hu
