Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny a tehetségkutatás legjobb lehetősége.
Magyar nyelvből (is) a diákoknak először írásbeli feladatsort kell megoldaniuk az adott tantárgyból, és ha továbbjutnak, akkor pályamunkát kell beadniuk. Deák Annának, a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium tanulójának sikerült a legjobb harminc közé bekerülnie, a három téma közül a következőt választotta: Öltözködési kultúránk. A magyar divat nyelvének változásai a 20. század elejétől. Alcíme: A nyugatosok, akik tudtak öltöztetni.
A dolgozat a XX. század első évtizedeinek a divatját mutatja be szépirodalmi, publicisztikai alkotások segítségével, négy nyugatos nő és három férfi művei, leírásai alapján. Ady Endre, a „dandyszerű” publicista; Czóbel Minka, a vidéki szimbolista; Krúdy Gyula, „a biedermeierbe csomagolt bomba”, Kaffka Margit, aki szerint „férfiíró női toalettet le ne írjon”, Kosztolányi Dezső, „a világfi”, valamint Harmos Ilona, illetve Török Sophie.
A dolgozat a fűzők, a hajtókák, a selyem nyakkendők, a redingote-ok (hosszú felsőkabát), krinolinok és abroncsszoknyák, valamint a farpárnák, más néven csípőpárnák, pofándlik világába visz el. Mind-mind eltűnt ruhanemű és archaizmus mára.
Így például a krinolinról, azaz az abroncsszoknyáról Ady a Budapesti Hírlap 1904-es számában, A párizsi színházak című cikkében így írt ironikusan: „Óriási sikert aratott tudniillik Strauss operettje. Bodanszki, bécsi karmester tanította be, s dirigálja az operettet. Az előadás nagyszerű.
A második felvonásban a dámák krinolinban hódítanak, s a párizsiak ebből is azt sejtik, hogy a krinolin ismét divatba fog jönni.”
Czóbel Minka költőnő neve kevésbé ismert, ő nem tartozott szorosan a Nyugat körébe. Főként leveleiben számol be az öltözködésről. Az egyik Budapesten keltezettben arról ír, hogy mit tapasztalt a modernizálódó nagyvárosban: „Itt az utcán az asszonyok, leányok majdnem kizárólag mider nélkül járnak. Ugy Huszár Ilona, ki egy kivágott reformruhában izzad a Bob-kiállítás helyiségében.” A női fűző német neve volt a mider (míder).
Krúdy a tőle megszokott módon, aprólékos részletességgel számol be a Szindbádban arról, hogy főhőse kit és mit látott a fotográfus kirakatában a képeken: „A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingot-ban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszú, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetű férfiú, kezében glacékesztyűvel és frakkmellényben selyemkendővel – bármi legyek, ha nem a városbeli táncmester.”
Kaffka Margitról igazán őszintén írt Tersánszky Józsi Jenő a Nyugat 1931/5. számában: „Annak a társaságnak a hölgytagjai, amelyben Kaffka Margit forgott, egyöntetűleg kedvezőtlen véleménnyel voltak Kaffka Margitnak, a nőnek, a dámának, a háziasszonynak öltözködés és más női dolgokban való szakértelméről és érzékéről. […] hidegen hagynak azok az égbekiáltó különbségek, amik egy jó zajmerli és klotűr és berakás közt vannak, és amin a nők sötét megrónivalókat lelnek egymáson.”
A zajmedli vagy zajmerli főkötőkön, párnavégeken, de főként a női és férfiingeken a díszítő mintacsík, amelynek az összeerősítés mellett díszítő funkciója is volt. A klotűr pedig a ruha záródási szabása.
Egyébként a budapesti társasági élet eseményeiről és az ott viselt toalettekről az újságok, divatlapok is nagy részletességgel és lelkesen tudósítottak. Sőt a színházi és operabemutatók premieréről szóló kritikusok beszámolóikban többet foglalkoztak a nézőtéren megjelent ruhacsodák leírásával, mint a darab ismertetésével.
Az OKTV-dolgozat mottója egy idézet Szentkuthy Miklóstól: „A női divat olyan a 20. századnak, mint gótikának a katedrális vagy a 19. századnak a regény.” Ez a dolgozat végére átértékelődött. A férfidivat is olyan.
Minya Károly – www.magyaridok.hu
