András (1949–2019)

2019 május 31.

A halál az élet folytatása, nélkülem.

- Jean-Paul Sartre

Dékány Andrással már általános felső tagozatában egy – történetesen orosz tagozatos – osztályba jártunk, de igazából a gimnázium francia tagozatán váltunk baráttá. Már az első órán felállítottak bennünket beszélgetés miatt, és négy évig nem is ülhettünk többé egy padban. Annál többet leveleztünk. Nem kell semmi a barátsághoz, csak őszinteség. Vele nem kellett behunynom a fél szemem, hogy meg is tartsuk a barátságunkat. András tiszta volt, nyugodt, szemlélődő, finom humorú ember. Már az uszodából is ismerhettük volna egymást, de mást csapathoz tartoztunk. András gyorsúszó volt, vörös hajú fiú, már a hajszínével is kiválasztott. Szegeden a vörös haj nem volt népszerű. De bántam is én: kamaszkori szerelmem is rézhuzalhoz hasonló hajzattal bírt.

A fiúvécében már elsőtől együtt bagóztunk a felsőbb évesekkel. András Kossuthot szívott, ún. szabadkőműves cigarettát: olyan büdös, hogy a kőművesek is csak a szabadban merik szívni. Ráadásul megtévesztően jól tudta utánozni a diri hangját. Együtt jártunk a kocsmaegyetemre is, „A pusztamérgesi rizling dialektikája” című közös művünket is inkább megittuk, mint írtuk.

A Búza volt a kedvenc helyünk a Szent István tér sarkán, ahová alkalmi munkások, cigányok és egyetemisták jártak. Mi meg 18 éves korunkig csak lapítottunk, nehogy feltűnjünk az időnként a kocsmába is betérő rendőrpárosnak. Mindketten magas fiúk voltunk, ez sokat számított. Kajára már nem volt pénzünk, nagy ritkán egy sült krumplit engedhettünk meg magunknak. A rendőrökről jut eszembe: a Bandi megszólítást nem kedvelte barátom, mert: 1. lónév, 2. a régiségben rendőrt is jelentett. Persze az összes osztálytársunk így hívta. Csak négyen voltunk fiúk, ezért a lányok becsben tartottak minket. Ezt kihasználva mi ketten pár forintos kölcsönöket udvaroltunk ki tőlük, hogy meglegyen egy liter sillerre a pénzünk, amely szőlőt sose látott, halványvörös színű, kissé fanyar folyadék volt. Csillogott, mint a vak remény, ahogy Juhász Gyula írta.

Eredetére utalón néha egy szalmaszál állt ki az üvegből, amelyet a pincér az üvegben hagyott szemléltetésképpen.

Temesi Ferenc és barátja, Dékány András (szemüvegben) még gimnazistaként, 1968. február

És mi vitatkoztunk és vitatkoztunk. Gimiben, kiránduláson, mindenütt. Egymást kísérgettük haza, néha egy este többször is, oda-vissza. Tizenhat évesen még közös filozófiát is alkottunk. András már akkor filozófiatanár volt, én még csak egy erős éntudatú íróféle. De alteregói voltunk egymásnak, mint minden barát.

Nem felejthető jelenet: apám és András várnak a pesti vonatra a szegedi állomáson. Ott mondtam meg, hogy magyarból és angolból is benne vagyok az első tízben, vagyis nem kell felvételiznem. Apám egy százast adott nekünk, ami nem volt kis pénz. Meg se álltunk a Sárkány kocsmáig. Apám tudta, hogy kocsmába visszük a pénzét, csak azt nem, hogy egyikünk se tanult egy hangot se az érettségire, amely egyheti látótávolságra volt csak. Mégis jelesre értünk.

Andrást elvitték katonának egyetem előtt, engem bánatomra nem. Ezért rendszeresen látogattam a vásárhelyi laktanyában. András az úszástudásával a sportszázadba került, gyakran kapott eltávozást. De ha nem, kerítésbérletét használta. És mégis: ez az év különbség nem tett jót nekünk. András még gólya volt, mikor én már másodéves. De az egyetemi színpadon már mindketten játszottunk Déry Az óriáscsecsemő című darabjában, amelyet 29-szer adtunk elő az országban, a Műegyetem Szkéné színpadán bérletben.

Az egzisztencializmus, ez a komcsik által elpusztítandónak tartott polgári filozófia valamiért már kamaszkorunkban ott lappangott a szegedi levegőben. Még hogy a létezés mint szabad választás! Suki Béla, a cigány filozófus, Heidegger első magyar méltatója lett a mesterünk, aki a házibulikra is eljárt. Dani Tivadart, aki Kierkegaard fő művét, a Vagy-vagyot fordította dánból elsőként, és az osztályfőnökünk volt, már harmadiktól mi tegezhettük. A gimiben, ahol kötelező volt a köpeny, Andrásén a következő felirat volt olvasható: La vie a priori n’a aucune raison.

Az életnek a priori semmi értelme nincs. Na, ki írta? Persze hogy Sartre, akitől nemcsak mindent elolvastunk, ami magyarul fellelhető volt, de könyvtárközi kölcsönzésben kisebb francia munkáit is. Az a négy év, míg magyar lektor volt a párizsi egyetemen, életének fényes időszaka volt. Ott élhetett, ahol a példaképei. Descartes, Bergson, Deleuze, Lyotard, Gabriel Marcel és a többiek. Azt nem a név divatjának, inkább jelnek láttam, hogy a fiát is Dánielnek hívják, mint az enyémet. Még a kiadónk is közös volt egy ideig: a L’Harmattan. Hogy milyen tanár volt az egyetemen? Olyan, amilyennek mi szerettük volna azokat, akik nekünk jutottak. Egyszer egy tanítványával utaztam Pestre a vonaton. Mindig figyelmes a diákjaival, sőt udvarias, mondta. Zárthelyi dolgozat írásakor egyszerűen kiment a teremből. Elszívott egy cigarettát, csak aztán tért vissza. Mielőtt belépett volna, kopogott az ajtón. Hát persze hogy szeretjük.

La Fontaine mondotta, hogy a barátság az est árnyéka, amely az élet naplementéjében egyre csak nő. Fél éve, hogy az ötvenedik érettségi találkozónkon utoljára láttam. Jókedvű volt, mindenkihez volt egy kedves szava, huncut mosolya, csak a vörös haja lett szőke. Náluk ez az őszülés. Nyoma sem volt semmilyen testi vagy lelki nyavalyának nála. És akkor most, május elsején megállt az atomóra. Már tudom, hogy miért.

A barátság szükségtelen, mint a filozófia, mint a művészet. Nincs jelentősége a túlélésben, inkább egyike azon dolgoknak, amelyekért érdemes tovább élni, írta egy ír író, akit éppúgy nem ismertek, mint a barátomat, aki a francia egzisztencializmus legjobb hazai ismerője, ismertetője és továbbgondolója volt.

Temesi Ferenc - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
5
Átlag: 5 (1 szavazat)