Szent Korona – Amerika gesztusát Kádár János elismerésének tekintették.
A nyilasok parancsára 1945 márciusában a mai Ausztria területére vitték a Szent Koronát, a jogart, az országalmát, a kardot, valamint a koronázási palástot és a Szent Jobbot. Glant Tibor debreceni történész most megjelent kötetében annak járt utána, hogy mi történt az ereklyékkel az 1978-as hazahozatalig.
Tizenegyszer tért haza külföldről a Szent Korona, és nem az amerikai távollét volt a leghosszabb – hökkentette meg a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében a könyvbemutató hallgatóságát Pálffy Géza, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője.
A magyar koronázási ékszer 1205-ben volt a legrövidebb ideig távol a magyar határoktól (néhány hétig), míg legtovább 1572 és 1608 között Bécsben és Prágában időzött. Glant Tibor, a Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékének docense a második leghosszabb távolléttel, az 1945-től 1978-ig tartó 33 évvel foglalkozott. Aktuális a téma, hiszen január 6-án emlékeztünk meg arról, hogy az Egyesült Államok külügyminisztere, Cyrus Vance visszaadta (hangsúlyozottan a magyar népnek s nem Kádár Jánosnak) a Szent Koronát. Glant Tibor második könyvét szenteli a témának. Az első húsz éve jelent meg, de azóta annyi minden kiderült a levéltárakból, megnyíltak archívumok, és a két évtizede még kevéssé beszédes érdekeltek is megszólaltak, hogy új kötettel állhatott elő A Szent Korona amerikai kalandja és hazatérése címmel (Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018).
A Szent Korona különös utat járt be, mire az amerikai hadsereg kezére került. Az előretörő szovjet csapatok láttán 1944. október közepén vízhatlan katonai ételhordó ládába csomagolták, majd elásták a koronaőrség épületének szenespincéjében. Innen Veszprémbe, majd Kőszegre került. 1945. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka Szálasi parancsára teherautóra rakták, és nyugatra vitték. 1945. május elején a Szálasi-kormány megmaradt tagjai felvetették, hogy a koronát 12 darabra törik, és mindenki kap egy részt. A barbár ötletet szerencsére elvetették, helyette az ausztriai Mattsee közelében ismét elásták a koronát – ezúttal kettéfűrészelt, dupla fenekű benzineshordóban.
Két nappal később a koronaőrök amerikai fogságba kerültek, akik őrzőiknek elárulták a rejtekhelyet. Az amerikai hadsereg a Szent Koronát német földön összesen nyolc helyen őrizte 1945 és 1953 között. 1952 második felében született meg a döntés, hogy a magyar koronázási ékszereket az Egyesült Államokba szállítják. A General Greely nevű hajó 1953. március 21-én kötött ki Staten Islanden, két nappal később megérkezett Fort Knoxba, ahol nemcsak az amerikai aranytartalékokat őrzik, néhány tárolóhelyet a külügynek tartottak fenn – ezek egyikébe, a 31. számú fülkébe kerültek a relikviák. A magyar koronázási ékszerek itt töltötték a következő 25 évet.
Glant Tibor olyan momentumokra is kitér, hogy miként kezelték az amerikaiak a Szent Koronát állagvédelmi szempontból. Igazak-e azok a lendák, hogy a Szent Koronát „boldog-boldogtalan” felpróbálta? Miért nem kaptuk vissza azt a második világháborút követő restitúció során? A magyar relikviák az úgynevezett Műemlékek, Szépművészeti Alkotások és Levéltárak Védelmére létrehozott különleges alakulat, az MFAA (Monuments, Fine Arts, and Archives) felügyelete alatt álltak. A történész meggyőződése, hogy a nemzeti ereklyék német földön, amerikai kézen töltött időszakban megfelelően biztosítva voltak, sokkal nagyobb biztonságban voltak, mint ha itthon lettek volna. Annak ellenére is, hogy egyes amerikai muzeológusok – még ha egyébként megfelelő tisztelettel kezelték is a relikviákat – valóban felpróbálták a koronát. A szakemberek meggyőződése, hogy a korona amerikai kézen nem sérült meg.
Az amerikaiak 1945 augusztusában visszaadták a Szent Jobbot és a Szépművészeti Múzeum kincseit, az ország arany- és ezüsttartalékait. 1947-től azonban nagyot fordult a világ. Megindultak a koncepciós perek, amerikai állampolgárokat is perbe fogtak. Közéjük tartozott a kémkedéssel vádolt Robert A. Vogeler, akit az Andrássy út 60.-ban, az ÁVH legszörnyűbb zárkáinak egyikében helyeztek el, bokáig érő vízben, hiányos öltözetben. Péter Gábor ÁVH-főnök személyesen közölte Vogelerrel a Time magazin szerint, hogy ha együttműködik velük, akkor például visszakaphatja a zokniját. A foglyot hetekig nem hagyták aludni. Végül 17 hónapot töltött őrizetben és börtönben, az amerikai diplomácia közbelépésére engedték szabadon.
Washington belement abba, hogy visszaadnak olyan magyar vagyontárgyakat, amelyeket a nácik szállítottak Nyugat-Németország területére, cserébe viszont Magyarország szabadon engedi Vogelert. Ez utóbb meg is történt. Budapest a Szent Koronát is követelte Vogeler szabadon bocsátásáért cserébe – a The New York Times címlapon hozta a „Vogelert a koronáért” sztorit. Washington ebbe nem mehetett bele, mert ebből az következett volna, hogy Moszkva szövetségesei hasonló zsaroló akciókkal bármit elérhetnek Washingtonban. Érdekes adalék: Rákosiék ténykedését látva Nagy Ferenc miniszterelnök 1947-ben maga kérte Washingtont, hogy egyelőre ne küldjék haza az ereklyéket, mert attól félt, hogy számos más magyar nemzeti kinccsel együtt azok is Moszkvába kerülnek.
A Szent Korona ügye 1953 és 1970 között folyamatosan téma volt a kétoldalú kapcsolatokban, bár a megoldásnak esélye sem volt. Ráadásul – az amerikai külügy beavatott munkatársain kívül – sem itthon, sem külföldön senki sem tudta, hol őrzik az ereklyéket. A magyar kormány 1970 júniusában kapott arról értesítést, hogy a kincseket Fort Knoxban tartják. Lassan normalizálódott a két ország közötti kapcsolat, ami felvetette annak esélyét, hogy belátható időn belül visszakerülhetnek a relikviák. Ez nagyon nem tetszett az amerikai magyarságnak, az emigránsok ugyanis Kádár legitimálásának tekintették volna a Szent Korona visszaszolgáltatását, és határozottan tiltakoztak, valahányszor a gondolat felmerült. Nem voltak egyedül. Az amerikai nagykövetségen 15 évig élő Mindszenty József bíboros 1970 kora nyarán levélben kérte Nixon elnököt, hogy ne adja ki a koronát a „Sátán eme követőinek”, és ezt a kérést 1973-ig több ízben megerősítette.
Az 1976-os amerikai elnökválasztás végül a kérdést is eldöntötte. Az új elnök, Jimmy Carter morális kötelességének érezte, hogy a kincseket hazaküldje Magyarországra. Volt, hogy Washingtonban háromezren tüntettek a döntés ellen, az amerikai kongresszusban is vehemens viták folytak, hiszen Carter elnök döntésében az emigráns magyarokhoz hasonlóan sokan a Kádár-rendszer elismerését látták. De a korona 1978. január 6-án megérkezett.
A Szent Koronát és a koronázási ékszereket az Air Force Two hozta, az amerikai magyarság képviseletében a gépen utazott Szent-Györgyi Albert orvosi Nobel-díjas kutató és Deák István, a Columbia Egyetem történészprofesszora – de nem volt ott például Teller Ede. (Jellemző módon az amerikai delegációról egyetlen csoportképet sem közölt a magyar sajtó, és az MTI archívumában sincs ilyen fotó. Az átadási ünnepséget kétórás csúszással adta a Magyar Televízió – nyilvánvalóan azért, ha történik valamilyen incidens, azt kivághassák az anyagból.) Az amerikaiak elérték, hogy az átadási ceremónián ne legyen ott Kádár János, és a Parlamentben se legyen egyetlen vörös zászló sem.
A többit tudjuk. 1978. január 31-én kiállították a relikviákat a Nemzeti Múzeumban, az első két évben kétmillió látogató zarándokolt el oda. A belügy természetesen kiemelt feladatának tekintette a „megbízhatatlan” érdeklődők ellenőrzését. Kisebb riadalmat okozott, amikor két koronaőr Ausztrián keresztül disszidált, de gyorsan megnyugodtak a kedélyek. Hol volt már 1967, amikor belügyes ügynökök azt a feladatot kapták, hogy az amerikai követségen rendezett filmvetítéseket tüsszentőpor szétszórásával zavarják meg!
Jegyzetekkel, korabeli fotókkal, térképpel ellátott, tanulságos történelemkönyvet jelentetett meg a debreceni kutató. Korrekt korrajz, amelynek olvasása közben egyik ámulatból a másikba esünk.
Tényleg ilyen bolond korban éltünk nem is olyan régen?
Ötvös Zoltán – www.magyaridok.hu
