Óvodista- és elemistakoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát.
A szenteste délutánján apám kézen fogott, és elvitt sétálni. Egy órácskát csatangoltunk a budai Városmajor környékén, s a korán sötétedő, feketülő égen, a háztetők fölött látni véltem a röppenő kis Jézust. Lehet, hogy csak képzelődtem, de annyi szent, hogy mire hazaértünk, apám úgynevezett „úriszobájának” a közepén ott sziporkázott gyertyáival és csillagszóróival a jókora karácsonyfa.
Alig néhány évvel később minden megváltozott. Apámról, a katolikus költőként nyilvántartott Sárközi Györgyről, az Angyalok harca és a Váltott lélekkel kötetek nemes lírájú verseinek alkotójáról kiderült, hogy származása miatt üldözendő. Munkaszolgálatra rendelték, ott meg is halt. A család szétszóródott. Anyám a szakácsnőnk leánykori irataival felszerelve, Pataki Anna néven mint Budapesten elbocsátott szobalány vett ki albérleti szobát egy balatonlellei özvegyasszonynál, én Balatonkilitin rejtőztem egy derék hentesmester házában. Nővéremet apácák rejtegették a kolostorukban, bátyámat egy író fogadta be Szigetszentmiklós közelében a tanyájára.
Amint elérték a Balaton vidékét a német egységeket kiszorító oroszok (emlékszem a faluba egyedül besétáló ruszki híradós bakára, amint megjelent a templom mögött, és telefonkábeleket fektetett le véges-végig az árokparton), engem átvittek Lellére, ahol anyámmal ünnepeltük a karácsonyt. Vizeskancsóba illesztett fenyőág állt az asztalon, rajta kockacukrok lógtak cérnán, sztaniolba burkolva. Vajh hová lettek Budán a nemzedékeken át szolgált, régi karácsonyfadíszeink: a tornyos, parányi papundeklitemplomocska a rászórt csillámporral, a piciny üvegtrombita meg a többi?
A kommunista időkben, szovjet mintára megszűnt a Megváltó születésnapját ünneplő karácsony. Jézuska helyett a Mikulásra hajazó Télapó hozta az ajándékokat a Fenyőünnepen. Nekünk persze volt igazi karácsonyfánk, s immár zeneakadémista nővérem zongorakíséretével családfő nélkül maradt kvartettünk gyújtás után elénekelte a Mennyből az angyalt.
Az ötvenhatos forradalom leverése messzire sodort Magyarországtól, egészen Londonig. Tizenkilenc évesen, a Nyugattól való hazai elzártság következtében nem sokat tudtam Angliáról. Úgy képzeltem, hogy ezen a különös szigeten mindig esik az eső, csillog a macskaköves úttest, és kis Twist Olivérek sündörögnek a járókelők között, hogy kilopják a jómódúak farzsebéből a bukszát. De mikor az osztrák menekülttáborban megkérdezték, ki akarna néhány napon belül Angliába menni, jelentkeztem. December 6-án fehér vattaszakállt ragasztva még ausztriai Mikulás osztogatta nekünk puttonyából a narancsot, de hamarosan egy London közeli katonai repülőtérre vitt a gép.
Ötvenhat telén a brit hadsereg tidworth-i táborából a szuezi harcokhoz vezényelték a katonákat, az ideiglenesen kiürült, régimódi laktanyaépületeket a magyar menekültek befogadására alakították át. Ahogy közeledett a karácsony, úgy próbáltak minden menekültet valamiféle munkahelyhez vagy továbbtanulási lehetőséghez juttatni a derék angolok. Az én esetem azért bizonyult kicsit bonyolultabbnak, mert volt egy, még a háború előtt Londonba emigrált rokonom, és őt igyekeztek rábírni a befogadásomra. Felhívták telefonon a meglepődött Gabi bácsit, nagyanyám öccsét, hogy jöjjön értem. Az idősödő mérnökember és német származású neje nem lelkesedtek a gondolatért, hogy egy Budapestről szalajtott laklival osszák meg a kis családi házukat. Gábor bácsi csak azt ígérte, hogy karácsony után majd meglátogat.
Karácsony előtt két nappal már mindössze öten maradtunk a tidworth-i menekülttáborban: egy négytagú cigányzenekar meg én. Ezt nem nézhette tétlenül a szuezi bevetésről lemaradt fiatal tisztek egyike, saját költségén felvitt vasúton Londonba, ahol becsöngettünk a nagybácsi ajtaján. Így velük fogyaszthattam a karácsonyi pulykavacsorát, s a futball-labda alakú, fujtós Christmas puddingból is kaptam egy szeletet.
Angliában olyasmi történt 1957 elején, amire se előtte, se azóta nem volt példa. A magyar forradalom bátor tettének elismeréseként a brit egyetemek, még Oxford és Cambridge is, angol középiskolai záróbizonyítvány megkövetelése nélkül vettek fel menekültként érkezett fiatalokat diplomakurzusaikra. Nyelvtudás hiányában képzőművészeti iskolába iratkoztam, grafikus szakra.
A London városa által nyújtott ösztöndíjból, amelyet hetente adtak át, fizetni tudtam egy albérleti szobácskát, de ezen és a metróbérlet árán túl nem sokra futotta. Volt úgy, hogy a hét vége felé már csak lekvárt és kenyeret vacsoráztam.
Aztán felfedeztem még egy távoli rokont Angliában, Évi nénit, aki elvált asszonyként nevelgette két kiskorú leányát. Volt férje, a brit művészfilmet megteremtő denhami Korda Sándor-stúdió munkatársa, bőkezűen fizette a tartásdíjat, Évi jómódban élt, és engem szívesen hívott meg beszélgetni ifjúkora színhelyéről, a békebeli Budapestről. Az ő kiadós alkalmi ebédei mentettek meg az éhhaláltól, karácsonykor pedig pompás lakomára szólt a meghívás, mennyezetig érő karácsonyfa mellett terített asztalnál. Az ünnepi vacsorát évről évre a hajdan Magyarországról kihozott, de már nyugdíjba vonult szakácsnőjük kreálta, egy nyolcvanon felüli, energikus, nagydarab asszonyság, aki ilyenkor az idősek otthonából taxizott át száraz húsú pulyka helyett vörös káposztával körített töltött kappant, birkafaggyúval főtt Christmas pudding helyett pedig diókrémtortát sütni.
A főiskoláról egyenesen a BBC magyar osztályára kerültem, tisztességesen fizetett lapszemlézőnek és hírolvasónak. Ott találtam feleséget is, akivel polgári otthont teremtettünk, immár mi hívhattuk meg Gabi bácsiékat és Évi nénit.
Bár Nagy-Britannia lakossága egyre vegyesebb, a karácsony itt mindenki ünnepe. A hindu trafikos (az újság- és dohánybolt-menedzselést előszeretettel választják hivatásul az Indiából jöttek) ilyenkor üdvözlőlapon kíván minden jót zsidó törzsvevőinek is, jóllehet egyikük vallásában sem szerepel a karácsony. A brit szokásokat illendő betartani.
A karácsonyfánk nem ér plafonig, nincs rajta villanylámpafüzér, és nem helyezzük az utca felőli ablakba, mint amerikai mintára újabban oly sok angol. Mivel nemrég Budapesten jártunk, idén valódi szaloncukor függ az ágain a díszek mellett. Az ünnepi vacsorát követi a gyújtás, eloltjuk a villanyt, fellobbantjuk a kis gyertyákat, sziporkáztatjuk a csillagszórót. A Mennyből az angyal második versszaka már eléggé akadozik. De végül csak felbukkan a gyerekkor távolából: „Istennek fia, aki született jászolban, jászolban / Ő leszen néktek üdvözítőtök, valóban, valóban.”
Sárközy Mátyás – www.magyaridok.hu
