Józsefvárostól Mauthausenig

329

Könyv – Szembe tudunk-e nézni a múlttal?

Magyarország nemzetiségeit, társadalmi és vallási csoportjait tömérdek pusztító csapás érte a huszadik század folyamán. A legsúlyosabb a zsidóságot, hiszen a mai határok között élők létszámának több mint a fele esett áldozatul 1941 és 1945 között. (A visszacsatolt felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki területeken sokkal súlyosabb volt a veszteség.) Ezt a kollektív tragédiát máig sem voltak képesek teljesen feldolgozni a holokauszt túlélői, de a többségi társadalom sem.
Pelle János lefordított és tavaly májusban kiadott egy páratlan emlékiratot, amelyet Auschwitz magyar szemmel című (K. u. k. Kiadó, Budapest), most megjelent könyvében részletesen elemez. Kötetében ugyanakkor három tanulmány is található az 1944 végi nyilasterrorról és a józsefvárosi deportálásokról, amelyeket a befejezetlen Sorsok Háza történeti kiállítására készített.

A MÁV Józsefvárosi pályaudvarának szomorú nevezetessége, hogy 1944. november 28-a és december 3-a között itt játszódott le a holokauszt, héber nevén a soa utolsó felvonása. A szovjet csapatok feltartóztathatatlanul közeledtek Budapesthez, a Wehrmacht pedig kategorikus parancsot kapott Hitlertől, hogy a végsőkig védje a fővárost. A német hadvezetés attól tartott, hogy Budapesten – akárcsak 1944 augusztusában Varsóban – felkelés robban ki, és a védőket „hátba támadják”.

Munkaszolgálatosok a délvidéki péterváradi vár előtt 1944-ben

Forrás: Fortepan

Munkaszolgálatosok a délvidéki péterváradi vár előtt 1944-ben

Pfeffer-Wildenbruch tábornoknak és vezérkarának aggodalma nem volt teljesen alaptalan. Október 15-étől, azt követően, hogy Horthy Miklós kiugrási kísérlete meghiúsult, és Szálasi Ferenc német támogatással átvette a hatalmat, Józsefvárosban, nem messze a pályaudvartól, a Népszínház utcának a Teleki térhez közel eső házaiban zsidó munkaszolgálatosok fegyveresen szegültek szembe a nyilasokkal. Komoly harcokra került sor, amelyekről a közvélemény keveset tud. Pedig már az események krónikása, Lévai Jenő beszámolt róluk, sőt a Népszínház utca 46-os ház falán egy 1998-ban leleplezett emléktábla örökíti meg, hogy azt a környéket egykor „Kis Varsónak nevezték”. Számvéber Norbert hadtörténész tette közzé azokat a dokumentumokat, amelyek szerint a cionista ellenállók által szervezett lázadás vérbe fojtásában a Magyar Honvédség 503. nehézpáncélos osztályának Királytigris típusú harckocsijai vettek részt – azaz a németek magyar egységekkel számoltatták fel a Népszínház utcában és a Teleki tér körzetében kiépült ellenállási gócokat.

Az eseményekről Berlin is értesült, és Ribbentrop külügyminiszter november 21-én a következő táviratot küldte Veesenmayer budapesti német követnek: „Szálasival közölje szóban: nyomatékosan értésére akarjuk adni, hogy a technikai nehézségek ellenére erélyesen hajtsa végre a zsidók kitelepítését. Szálasinak világosan kell látnia, hogy minél több zsidót távolít el minél előbb Budapestről, annál védhetőbb a város. Ezzel kapcsolatban Iaşi példája hozható fel, ahol Antonescu a Führer figyelmeztetése ellenére a városban hagyta a zsidókat, akik ezután a közeledő front hátában kikiáltották a forradalmat.”

A nyilasok hozzáláttak, hogy szisztematikusan deportálják Budapestről azokat a zsidó munkaszolgálatosokat, akikről feltételezhető volt, hogy fegyvert foghatnak a körülzárás előtt álló főváros védői ellen. Annak ellenére, hogy a hegyeshalmi vasúti fővonalat és a Déli összekötő hidat sorozatosan bombázták az amerikai repülőgépek, a németeknek, valószínűleg a Pestre érkezett Adolf Eichmann közreműködésével, sikerült szerelvényeket szerezniük. Ezekkel mindenekelőtt azokat a munkaszolgálatosokat deportálták, akiket addig külföldi követségek (mindenekelőtt a svéd és a svájci) védtek a nyilasoktól. A Józsefvárosi pályaudvaron történő bevagonírozást rendőrtisztek, csendőrök, nyilas pártszolgálatosok és egy halálfejes német tiszt irányította. Különböző adatok szerint mintegy 15-17 ezer munkaszolgálatost hurcoltak el, de a vagonokba még közel ugyanennyi zsidó civilt, jórészt fiatal nőt is bezsúfoltak, akiket a közeli csillagos házakból vittek el, illetve akik a nyilas hatóságok felszólítására a KISOK-pályán munkára jelentkeztek.

A deportálás nagyjából ugyanolyan körülmények között ment végbe, mint az év tavaszán és kora nyarán a magyar vidéki zsidóké. Wallenbergnek, aki személyesen járt kinn a pályaudvaron, alig néhány tucat munkaszolgálatost sikerült megmentenie a „svéd védettek” közül. A többiek – köztük Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György – sorsa tragikusan alakult. A szerelvények átvitték őket az osztrák–magyar határon, majd Zurndorfnál visszakanyarodtak magyar területre, ahol a nyilasok a „délnyugati védővonal” építésére kényszerítették a munkaszolgálatosokat. A szörnyű hidegben a Sopron, Balf és Kőszeg környékén dolgozók többsége vagy megfagyott, vagy agyonverték őket. A maradékot gyalogmenetben hajtották Mauthausenig.

A neurózis a szakirodalom szerint szorongással járó funkcionális mentális zavar, tudattalan konfliktusok és egyéb mentális problémák fizikális és pszichés megjelenésének együttese, mely bizonyos esetekben fizikai tünetekkel is járhat (például hisztéria). Kelet-Európában, így mindenekelőtt Magyarországon a holokauszt mindmáig neurózist idéz elő a köztudatban, illetve a nyilvános diskurzusban. A kór gyógyítását nem segítette elő az elfojtás, vagyis a témáról való hallgatás, de a „túlbeszélés” sem. A baj gyökere, hogy a „végső megoldásról”, amelyet Magyarországon mindenekelőtt Auschwitz testesít meg, elképesztően keveset tudunk, ahogy ez például a Saul fia című Oscar-díjas film vetítései után rendezett vitákban sorozatosan kiderült.

Kevés és kis terjedelmű visszaemlékezés foglalkozik azzal, amit a magyar zsidók Auschwitzban átéltek. A túlélők érthető módon nem adnak átfogó leírást a megsemmisítőtáborról, de a munkatáborról sem, inkább csak néhány epizódot, mindenekelőtt a szelekciót, illetve a förtelmes étkezést és a rettenetes elhelyezési viszonyokat idézték fel. A visszaemlékezések és utólag írt naplók töredékesen mutatják csak be a különböző kategóriába tartozó foglyok közötti viszonyokat, a kényszermunkát. Alig esik szó bennük a tábor szervezetéről, a „munkával való megsemmisítés” pokoli mechanizmusáról, arról, ahogy a régebbi foglyok gátlástalanul terrorizálták, halálba hajszolták az újonnan érkezetteket.

Mindeddig hiányzott egy olyan, szociografikus jellegű memoár Auschwitzról, amely egy magyar identitású fogoly szemszögéből mutatja be a hírhedt kényszermunkatábor emberi viszonyait, szervezetét. Nicolas Roth (Róth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései című műve az első, amely mind terjedelmében, mind pedig a szemléletében újszerű, s jóval többet nyújt az eddigi visszaemlékezéseknél. A mű eredetileg franciául íródott, Párizsban jelent meg 2011-ben, Avoir 16 ans á Auschwitz – mémoire d’un juif hongrois címmel, és nem keltett feltűnést.

Róth Miklós könyvében leírja megérkezését Auschwitzba, a szelekciót, a barakkokat, a rabok közötti hierarchiát, a cigánytábort, a Łódźból (Litzmannstadt) deportált fiatal zsidók érkezését, munkáját a DAW (Német Felszerelésgyártó Művek Kft.) auschwitzi üzemében, az augusztus 20-ai amerikai légitámadást. De nem elégszik meg a tények felsorolásával. Eddig nem ismert képet rajzol a tábor belső, emberi viszonyairól, különböző munkahelyeiről, kapcsolatairól, Róth küzdelméről, hogy az életben maradásához elégséges szinten táplálkozzon. Könyvében emberi sorsokat, jellemző helyzeteket mutat be. Hiteles portrét rajzol arról a három, nála alig valamivel idősebb fiúról, akikkel együtt dolgozott és lakott, akikkel életre-halálra szóló szövetséget kötött. Helyszíneket, emberi viszonyokat, sorsokat jelenít meg, hihetetlen emlékezőtehetsége, melyet kutatómunkával frissített fel, úgy rekonstruálja a holokauszt világát, ahogy előtte senki.

Az 1928-ban született Róth Miklós a deportálását követően, de már azt megelőzően is tudta, hogy példátlan események részese, amelyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket már közvetlenül a felszabadulás előtt, kálváriájának utolsó állomásán, Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá. Évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a nyolcvanas években kezdett hozzá könyve megírásához.

Ha a magyar oktatási rendszerben végre helyet kap a holokauszt oktatása, azt mind az irodalomból, mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre kell építeni. Irodalomból Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni, ahogy ez már egyes középiskolákban el is kezdődött. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb.
Azzal elvileg az értelmiségi közvélemény, a különböző zsidó szervezetek, a kormányzat és az ellenzéki pártok is egyetértenek, hogy valamiképp meg kell oldani a felnövekvő nemzedékek holokausztoktatását. Azt, amit Németországban, Franciaországban már sikerült megszervezni, de Kelet-Közép-Európában, ahonnan a legtöbb áldozat kikerült, sehol sem. Pedig a magyar középiskolásoknak racionális és érzelmileg átélhető képet kell nyújtani arról, mi volt a sorsa 1941 és 1945 között a törvények által sújtott, majd 1944 áprilisától gettóba hurcolt és 137 szerelvénnyel Auschwitzba deportált vidéki magyar zsidóságnak.

Pelle János három, a kötetben szereplő hosszabb tanulmánya a Sorsok Háza – Európai Oktatási Központ előkészítő kutatási programja keretében készült, kifejezetten azzal a céllal, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron létesülő történeti kiállítás forgatókönyvének alapját adja. A Sorsok Házának csak egy részét ölelné fel a történeti anyag, mely egyébként teljes mértékben indokolja, miért ott, azon a „hiteles helyen” nyílik meg. Egy külön álló, másik épület mutatná be Auschwitz felfoghatatlan tragédiáját a legkorszerűbb audiovizuális eszközökkel. A látogatók szembesülnének a „holokausztneurózis” magjával, a „legnagyobb magyar temetővel”. Erről a Páva utcai, erősen didaktikus jellegű, a korabeli magyar hatóságok felelősségét hangsúlyozó kiállítás, amely Az elárult állampolgár címet kapta, lényegében hallgat.

www.magyaridok.hu – Rátvai János

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu