Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Vas megye nyugati szélén, az Alpokalja és a Répce mente közt fekszik az apró, alig háromszáz lelkes, egyetlen utcás falu, Meszlen. A község neve inkább az innen eredő ősi Meszlényi család híre által cseng ismerősen: a nemesi família 1440 körül a település birtokosa, egyik vitéz tagja, Ambrus a mohácsi csatatéren esett el; a kései leszármazottak közül Meszlényi Terézia Kossuth Lajos felesége, Rudolf nevű bátyja Kossuth Zsuzsanna férje volt.
A minket most érdeklő Szűz Mária-plébániatemplom története azonban sokkal régebbről ered. A Burgenlandi Okmánytár szerint első ízben 1255-ben említett „Mezlen” a kora középkorban a győri egyházmegye tulajdonaként szerepelt; férfi lakóinak a püspökség zászlaja alatt kellett hadba vonulniok. A település közepén álló templom csak 1430-ban bukkan fel oklevélben, de az utóbbi évtizedekben feltárt részletei alapján már bizonyosan elkészült a XIII. század felére. Alaprajzát az teszi érdekessé, hogy egyetlen, szentélyszűkület nélküli hajójához észak felől egy kicsiny – félköríves záródású kápolnára emlékeztető formájú – mellékszentély kapcsolódik. Meszlenről a korábbi műemlékjegyzék úgy ír, mintha e kis XIII. századi szentélyhez épült volna az újabb kori templom, sőt egy sokáig mellőzött kitűnő régész, Fettich Nándor régebbi feltevése szerint a templom eredetileg román kori rotunda – kerek templom – lehetett.
A plébániatemplomot több újkori átépítés után 1974-ben renoválták, majd az 1991–95 között folyt műemléki helyreállítás, illetve az ahhoz kapcsolódó régészeti feltárás tisztázta az épület majd nyolc évszázados történetét. Eszerint a hajó nyugati szakasza és a homlokzata fölé magasodó torony az 1200-as évek közepéről származik. A tornyon egymás fölött látható két, valamint a feltárt déli oldalfalon egy vonalban lévő három tölcsérablak, a köréjük szerkesztett árkádsor és a magas lábazati párkányig lefutó falsávok bontakoztak ki a jellegzetesen dunántúli, román stílusú téglaarchitektúrából. A díszes bejárat már nem egykorú a homlokzattal: a pompás, oszlopbélletes, faragott vállköves kapuzat enyhe csúcsíve már a következő évszázad gótikájára vall. Az ettől keletre álló épületrész a későbbi bővítések formajegyeit mutatja: a szentély szabálytalan nyolcszög három oldalával záródik. A keleti végfal kis ablakában gótikus kőkereszt tűnik fel, alighanem másodlagosan odahelyezve.
Az 1536-ban és 54-ben plébániaként szereplő templom 1592-ben a protestánsok kezére került. Egy kereken száz évvel későbbi egyház-látogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint az épületet megosztva használták a hívek: az evangélikusok az északi szentélykápolnában tartottak istentiszteletet. A XVIII. században visszakapott épületben a katolikusok barokk főoltárt készíttettek (1720 körül), majd 1754-ben újraboltoztatták a szentélyt. A kis kápolnát ekkor alakították át sekrestyévé.
A gondosan helyreállított templom mellett könnyen elhalad a Kőszeg vagy Szombathely felé utazó anélkül, hogy észrevenné a román kori részleteket és a ritka szép kora gótikus kaput. Pedig még a műemlék épület körül álló, gyönyörű öreg hársfák is megérdemlik elismerő figyelmünket.
Ludwig Emil, mno.hu
