Negyedszázada halt meg Mensáros László.
25 éve hunyt el Mensáros László Kossuth és Jászai Mari díjas színművész, érdemes és kiváló művész.
Őszinte átélt játéka mellett, kiváló alakító, karakterizálós készsége is van. Teljes hitelességgel képes középkorú és idős embereket is alakítani. Színpadi beszéde, beszédkultúrája magas. Stílusérzéke kiváló… Legfőbb feladata most, hogy vérébe szívódjon a marxista életszemlélet és a sztanyiszlavszky rendszer által lefektetett alkotási mód – olvasható egy 1953. április 27-i iratban, mely a főiskolát nem végzett tagok sorában „Básty Lajos elvtárs” elnökletével Mensáros Lászlót is értékelte. Téri Árpád igazgató írta alá, aki az ötvenes évek első felében fiatalokkal és a Pestről száműzött neves színészekkel korszakot teremtett Debrecenben. A „nagypolgári származás”-t és a „dekadens életszemlélet”-et is megemlítették, Mensáros Lászlót ugyanis a rózsadombi népi fiúk űzték el a főiskoláról. Megpróbált szökni, de a határ előtt elfogták. A börtönből 1951-ben szabadult, majd pesti színházakban statisztált. A Nemzeti Színház Bánk bán-előadása után Melinda alakítója, Szörényi Éva ajánlotta Téri igazgató figyelmébe, aki meghallgatás nélkül szerződtette a családos fiatalembert.
Pofon a párttitkárnak
Az első évadban az operettől a tragédiáig mindenben játszott. Egy orosz vígjáték, a Nem magánügy próbáján 1953 júniusában bárzongoristaként, szöveg híján, unottan meredt a hangszerre, elővette a zsíros kenyér tízóraiját, és falatozni kezdett. „Nagyszerű! Marad!” – kiáltotta Lendvay Ferenc rendező.
Mensáros unalmát a vidéki színházak találkozóján a fővárosban mint a szocialista-realista jellemformálás példáját ünnepelték. Ősszel A revizor Hlesztakovját játszotta, 1954 tavaszán Vámos László rendezésében Soós Imrével váltva Rómeó következett. Debrecenben a színészek szegénységben, szinte nyomorogva, albérletben, sokan ágyrajáróként éltek, mégis boldogan és szeretetben, mert sokat dolgoztak, és Téri védte őket. A párttitkár alja szavaira pofonnal felelő Simor Erzsit például az ÁVH-tól mentette meg, fővilágosítóját pedig a börtönből hozta ki, mert Sztálin halálhírére a „Meghalt a cselszövő”-t énekelte a kocsmában. Mensáros édesanyját Derecskére telepítették ki, a direktor kiharcolta, hogy a családhoz költözhessen Debrecenbe.
Amikor 1955 nyarán a társulat Sztálinvárosban szerepelt, Téri közölte vele, hogy az új évadban Hamletet játssza! Ám addig még feladatok sora várta. Az Éjjeli menedékhely Színészét sállal a nyakában metaforikus sorstörténetté emelte. Berényi Gábor rendezésében a Gorkij-darab a Téri-színház nagy pillanata lett, ám a debreceniek szovjetundora miatt volt olyan előadás, amely nézők hiányában elmaradt. Mély zenei műveltségét érzékelve Blum Tamás karmester javasolta: Mensáros rendezze a Traviatát. Tanúsíthatom: feledhetetlenül! Statisztaként mulatott Móricz Muzsikaszójában, majd főszerep Karinthy Ferenc Ezer évében.
A Hamlet csak ezután következett. Kudarcos próbákat élt át, hetek múltán se találta a szerep és a tragédia lelkét. Téri, érzékelve, hogy színésze a Hamlet-tanulmányok és teóriák görcsében küszködik, azt javasolta neki: „Felejts el mindent! Arra gondolj, ami nap mint nap gyötör!” És egyszerre megnyílt előtte a királyfi viaskodásának mélysége, vagyis az igazság szenvedélyes tisztázásának igénye.
A Szovjet Kommunista Párt 1956. februári XX. kongresszusa utáni hetekben vagyunk, terjed Hruscsov titkos beszédének a híre, és Sztálin utóéletén már Rákosi is hüledezik. Döbbenetes siker lett a Hamlet, a fővárosig visszhangzott. Kritikusok, színházbarátok zarándokoltak Debrecenbe: „Ember volt végig Mensáros, aki ráfizet, mert egy hazug, kétszínű, üres, embertelen világtól a maga emberségét kéri számon” – írta Koczogh Ákos, dicsérve Téri pontos és érzékeny értelmezését is.
Dalos László az emlékiratában (Patikai csöndet kérek) korszakosnak minősítette a dán királyfiját. Mátrai-Betegh Béla szerint „Mensáros felmozdult, nagy képzelő- és megjelenítő erővel éli át Hamlet tragédiáját s az ő játéka bizonyítja be igazán a rendező törekvésének helyességét: hogyan lehet […] valóságosan elevenné tenni egy jellemet.” Dicsérték Márkus László (Claudius), Simor Erzsi (Gertrúd), Örkényi Éva (Ofélia) és Solti Bertalan (Színészkirály) alakítását is. A zenét Kurtág György szerezte, a jelenetenként változó, forgóra épített vár díszletét Síki Emil tervezte.
Mensáros nyáron a Hannibál tanár úr című filmben epizódszerepet kapott, majd kamarajáték rendezésével indult számára az ősz. Október 23-án leverték a vörös csillagokat, aztán először az országban Debrecenben dördült el az ÁVH-s sortűz: két halott. Közben a színházban, ahol a Csárdáskirálynőt játszották, a Te rongyos életet tapsolta a közönség.
Mensárost, aki ekkorra már a város legnépszerűbb embere, előbb a színház, majd a város forradalmi tanácsába választották be. Téri Prágában tartózkodott, és a színházban statisztalázadás készülődött, az egyik ülésre Görbe János puskával érkezett, hogy Mensárost letartóztassa. A forradalmi tanács tagjaként a városi testületben az ÁVH leszerelését szorgalmazta, a temetőben a mártírok fölött mondott gyászbeszédet, majd Pesten járt a bizottmánnyal, ahol Losonczy Gézával tárgyaltak.
Cellaidők
November 4-én hajnalban a szovjet tankok Debrecenben is eltiporták a szabadságot. Téri az orosz fogságban megtanult oroszul, így a szovjet városvezetés előtt meg tudta védeni a színészeit. A társulat az országos sztrájkhangulatban nem játszott, karácsony előtt kezdték újra próbálni a Hamletet. A januári előadást már nem az igazság tisztázásának láza, hanem a megfélemlített, a börtönnel és rabokkal zsúfolt Dánia szelleme kísértette.
A következő fél évben Mensáros eljátszott még három szerepet Debrecenben, majd a fővárosba távozott Téri Árpád után, aki az 1957/58-as évadban a Madách Színház igazgatója lett. A kaméliás hölgyben Tolnay Klári partnereként debütált, majd az Anna Frank naplója (Péter) és a Kurázsi mama következett (Elif), végül 1958 tavaszán az Éva lánya című Mészöly Dezső-darab főszerepe. Két filmet is forgatott: Bolond április és Játék a szerelemmel.
1957 őszén kihallgatták Budapesten. A belügyi levéltár Mensáros-dossziéjának (ÁBTL 3.1.9. V-144162) az anyaga szerint 1958. március 29-én összefoglaló készült Debrecenben az „ellenforradalmár”-ról: „Kérjük a megyei pártbizottságot, hogy ez ügyben vonalakon a kellő intézkedést tegyék meg.” Farkas Béla nyomozó július 23-án a színészt kihallgatásra idézte Debrecenbe, ahol három éjszakát töltött cellában. Azokról a napokról levélforma naplójában meditált.
Az évadnyitó társulati ülés után megszakad a napló, mert augusztus 22-én hajnalban letartóztatták. Debrecenbe a vonaton rendőr kísérte, aki azt kérte: ne kelljen őt megbilincselnie. Tudja, hogy nem szökik meg.
Mensáros életének sorsfordulóját élte át 1958 őszén a börtönben: eljutott Istenhez. Közös cellába került egy pappal, aki az egyik nap azt közölte vele: elfogyott az anyja által beküldött kovásztalan kenyér, és már csak egy szőlőszem maradt. „Ha akarod, az esti gyónás után, holnap reggel áldozz meg.” Megrendült pillanat: „Nekem el kell fogadnom! JEL! …ez a damaszkuszi út, meg kell hajtanom a fejem ilyen jel előtt: Uram, itt vagyok!”
József Attila, Szabó Lőrinc, Arany János verseinek társaságában élte át a cellaidőket. Azt mondta: semmi mártíromság! Igaz, hogy 1956-ért hamis vádakkal ítélték börtönre, de az ember vétkezik annyit életében, hogy a büntetését tekintse jogosnak.
Márianosztráról 1960. július 20-án szabadult, és egy Lónyai utcai textilraktárban dolgozott. Ebédszünetben kedves költőit olvasta és magyarázta az írni-olvasni nem tudó embereknek. Úgy vélte: „…engem kipróbált a Jóisten, hogy miként állom meg a helyem.”
Aztán a margitszigeti Kaszinóban dolgozott pincérként, kétezer-háromszáz havi fixért és esténként száz forint borravalóért. Ennyit a szolnoki színház már nem fizetett neki 1961 őszén, amikor Berényi Gábor igazgató kipréselte Aczél György jóváhagyását, és Mensáros újra színpadra léphetett. Szolnoki három évében tizennyolc bemutatója volt. Egykori játszótársai kacagva mesélték, hogy a zenehallgatással, verselemzéssel és változatos italokkal kísért mámoros éjszakákon fáradhatatlanul próbálta istenhitre téríteni Upor Péter párttitkárt.
A Madách Színház következett. Már első évadban, 1964 őszétől hat bemutatója volt, számtalan filmes, tévés, rádiós munkája, mellette az önpusztítás a fővárosi éjszakában. Összesen 45 filmben játszott, száznál több tévéjátékban szerepelt, és mintegy kilencven színházi bemutatóját jegyezhetjük.
Az Egyetemi Színpadon 1965 novemberében indult XX. század című előadóestje korszakos vallomás. Kisvárdától Sopronig, városok termeitől apró falvak könyvtáráig több mint ezerötszáz alkalommal szerepelt vele. Alfred Nobel végrendelete, Karinthy Frigyes gyermekkori naplójának részlete, Ady, Babits, Apollinaire, Radnóti, Szabó Lőrinc (Különbéke), Pilinszky versei, Gorkij monológja (Szatyin) mellett Nagy Endre groteszkje a lövészárokból, Thomas Mann prózája (Halál Velencében), Derkovits Gyula beadványa, Bartók levele: megannyi nyugtalanító gondolat és tragikus kérdés. Mit tett velünk a század, és mit tettünk mi a világgal?
Egy kottaállvány, rajta a szövegmappa, néhány hangeffekt: katonák menetvonulása, az óra ütése, és a végén Fellini 8½ című filmjének záró zenéje. Áhítat és megrendülés. Mensáros a XX. század miséjét celebrálta. Itt se szocializmus, se kapitalizmus, mert egy a teremtett világ, minden gyalázatával és csodájával. Ezerötszáz est, és utána gyakran éjszakába nyúló beszélgetések. Hihető-e, hogy csak néhány jelentés készült ezekről? A belügyi levéltárban alig található irat. Az egyikben „Bodrogi” (Eger 1974. I. 11.) a Különbéke személyességén háborog: „érződik rajta, […] a kispolgári ellenzékieskedés” (ÁBTL 3.1.2. M-41291).
Mártírok névsora
Naplótöredékeiből (Kairosz-2010) kitűnik, hogyan viaskodott a századdal és magával is, azt kutatta, miként lehet „hasznos igazmondóvá” lenni. 1978-as infarktusa újabb állomás: „Krisztushoz eljutottam.” Bűneit listázza, alázatos voltáért könyörög, és micsoda adomány: Tolnay Klárival játszik. Imádkozott és háborgott a hétköznapok hitványságai fölött: „… október 23-án tekintve a hazugság-sorozatot, amit a rádióban és a televízióban hallani kell, az a legaljasabb arcátlanság.”
Otthagyta a Madách Színházat, mert megelégelte a szeressük egymást gyerekek légkört, Pécsen, Szegeden, Nyíregyházán vendégszerepelt. Egyre többet időzött a családja körében Csókakőn, lelki erősödésre visszajárt Pannonhalmára. Titkárkodtam mellette, hogy Téri Árpád szobrát felállítsuk Debrecenben. 1990. június 16-án a Hősök terén Nagy Imre és társai újratemetésén könnyezve olvasta fel a mártírok nevét. Szervezte az ártatlanul kivégzett rendező, Földes Gábor újratemetését is.
Azonnal igennel válaszolt, amikor 1991 tavaszán megkérdeztem, hogy megrendezné-e a Nemzeti Színházban A mi kis városunkat. Sorolta is a névsort: Tolnay Klári, Kállai Feri… Arra kértem, a rendezőt ő játssza. A Várszínház portáján lett rosszul Arany-estjére érkezve 1993. január 19-én. Abban a házban, ahol Kelemen László társulata két századdal korábban elindította a magyar színjátszást.
*
Huszonöt éve, február 17-én havazott Farkasréten, amikor eltemettük. Korábban az Egyetemi Színpadból visszaépített piarista kápolnában, utóbb Pannonhalmán minden év harmadik szombatján Pintér Ambrus atya szolgálatával szentmise hangzik el az elhunyt magyar színészekért. A Mensáros Alapítvány és a Magyar Művészeti Akadémia Kiadója 2018-ban három könyvet ad közre, ezek lemezmelléklete a XX. századot, az Arany-estet és a debreceni Hamlet előadását tartalmazza.
Ablonczy László – www.magyaridok.hu
