Vörös kéjlak

Palotaforradalom – Hazatérhetnek-e végre az erdélyi történelmi családok? (2.)

A híres régi magyar borvidék, a Küküllő menti régió szívében álló várkastély a romániai rendszerváltás „forgatagában” román kézbe került. Ami nem csoda, hiszen a tét óriási volt. Pedig a hallerkői Hallerek megpróbálták visszaszerezni az „erdélyi Chambordot”, amelyhez annyi családi tragédiájuk fűződött.

Böjti reggeli – étekrend: tojásdara spárgabimbóval, tűzdelt kecsege oroszosan, tengeri rákduzma herceg módra, articsóka java erős mártással, pezsgős ananászfagylalt… A „vendégszerető magyar urak”, Glück Frigyes és Stadler Károly 1889-es gyűjteménye, Az ínyesmesterség könyve ezt a szerény diétás menüt javasolja azon hölgyeknek és uraknak, akik nem óhajtják megszegni a böjtölés szigorú reguláit. Hatvan évvel később, 1949 húshagyókeddjén ennél valamivel hétköznapibb koplalás kezdődött az erdélyi társadalmi elit tagjai számára, akik 15 évig zsíros kenyéren és pityókakölteményeken éltek, amíg sokan bele nem haltak. Az új urak a föld színéről is szerették volna végképp eltörölni a régieket, így a halódó magyar kastélyok és polgári villák teréből a városok mély rétegébe: pincék és sufnik mélyére száműzték őket.

– Nem volt mit csináljunk. Ezt a házat nagymamámnak a testvére, Schronk Lajos ügyvéd, Marosvásárhely tekintélyes polgára építtette, és csak neki kellett volna itt laknia, ehelyett legalább tucatnyian éltek e falak között. Gróf Béldi Dénes, gróf Haller István és Ilona meg a többiek. Most, hogy csak hárman vagyunk itt, olyan üres, hogy az rettenetes…

Elegáns, szívélyes középkorú hölgy meséli házuk történetét. A hatvanas években került ide gyerekként, akkoriban a főnemesség a pincében, a munkásosztály a szép szecessziós épület felső szobáiban lakott. Ki-ki a maga helyén. Haller Béla kíséretében érkeztünk a marosvásárhelyi Borsos Tamás utcába, néhány lépésre a Bolyai-gimnáziumtól. Megkértük a grófot, mutassa meg azt a hátsó udvari kis műhelyt, ahol ő élt szüleivel a kényszerlakhelyes időkben, de finoman elhárítja érdeklődésünket, mondván, azt a helyet nemrégiben felújították, és most félrevezetően jó állapotban van. Inkább unokatestvéreinek, a kerelőszentpáli Hallereknek a pincéjét mutatja meg, mert az „autentikusabb”.

Libasorban levonulunk a szűkös pincebejárathoz, s amikor az asszony nagy nehezen benyomja az ajtót, megcsap a hosszú ideje bezárt szuroksötét levegő. Jobbról kisebb helyiségben zöldségek, dunsztosüvegek, tűzifa, balra gróf Haller Istvánék egykori rezidenciája. Nyolc-tíz négyzetméternyi, alacsony mennyezetű odú, most éppen limlomok raktáraként szolgál, a keskeny ablakokból a kert füves földjét látni.– István bácsi magas volt, az ajtófélfába mindig bevágta a fejét – mondja Haller Béla. – Forradásos volt.

Elcsendesedve ácsorgunk a pincében. Elképzeljük, amint a pompás kerelőszentpáli kastély ura és úrnője arra a napra ébredt, amikor le kellett hurcolkodniuk ide. A kerelőszentpáli nemesi lakhely egyébként ma már Erdély egyik legbotrányosabb sorsú építménye, amelynek se teteje, se méltósága, tégláról téglára hordják el…

Marosvásárhely belvárosa tele van a kitelepítettek titkos barlangjával: többnyire raktárként vagy szuterénalbérletként üzemeltetve – semmi nem emlékeztet arra, hogy néhány évtizede még egy társadalmi osztály tengődött itt élve eltemetve. Ugyanígy nem jelöli semmi – miért is jelölné? – a vásárhelyi főtérről nyíló kis udvar századfordulós, szürkéskék villáját, amelynek málladozik ugyan a vakolata, de még így is őrzi a békebeli korszak stílusát. És a békétlenét is. Néhány nappal korábban ösztönösen tévedtünk be ide.

– Súlyos büntetésre számíthatnak, ha nem hagyják abba azonnal a fényképezést – mordul ránk egy középkorú férfi. Magyarsága hagy némi kívánnivalót maga után, de azért nem kétséges, mit akar. – Elveszik a fotójukat, a fényképezőjüket, aztán nézhetnek!

Pusztán a szép szecessziós villát szeretnénk megörökíteni a kapualjból, nem is értjük, mi ez a harciasság. Megérdeklődjük.

– Ez itten a milícia épülete, ha nem tudnák! – emeli fel a hangját a férfi. – Itten tilos bármiféle fotózkodás, értik-e? Szigorúan tilos!

Gyanútlanul besétáltunk tehát arra az udvarra, amely Marosvásárhely egyik legsötétebb helye. Kínzások villájává építette át a kommunista román belügy a szecessziós épületet. Itt kellett felsorakozniuk a kiközösítetteknek minden szerdán – 1949-től egészen a kényszer-kitelepítés megszüntetéséig, 1963-ig. Egymást jól ismerő, „régi világbeli” emberek csoportja toporgott itt, közben elmélyültebb kapcsolatok is szövődtek.

– Édesapám éppen a kötelező jelentkezések idején, sorban állás közben ismerkedett meg édesanyámmal – mondja szelíden mosolyogva Haller Béla. – Így lett a sztálinista milícia házasságközvetítő…

*

– Nem szellemek vagyunk! – kurjant a sötétbe Barabási Endre, a padlás túlsó végén imbolygó gyönge fény irányába. Éppen folytattuk volna a fölfelé kapaszkodást a küküllővári református templom tornyában, amikor óvatos csoszogást hallunk a túlvégről.
– Hallottam a hangokat a távolból – mondja egy udvarias férfihang, majd a sötétből zakós, nyakkendős úr bontakozik ki. Elegáns hosszú kabátban van, mint aki színházba készül. Haller Béla gróf futott be a padlástérbe, a pap fia vezeti föl az ingatag létrákon.
Barabási Endre gyorsan megmutatja az álmélkodó Haller Bélának a toronyfalra vésett tatárfejet, miközben a következő párbeszédet halljuk:
Lelkész: A rizsszem tipikus ázsiai megjelenés, a szemöldök, a tatárbajusz is, régebb jobban látszódtak az ékszerei, most csak a gomblyukak meg a láncoknak a maradványai…
Gróf: És az orr szándékosan negatív kiképzésű?
Lelkész: Nem, letörték.

Azután már négyesben mászunk tovább az egyre nagyobb kihívást jelentő létrákon, míg végre fölérünk a XI. századi kettős torony tetejére. Látjuk ideföntről a mesébe illő, remek állapotú várkastélyt, a dombtetőt őrző, négytornyos „erdélyi Chambordot”, amiért idecitáltuk a faluba hallerkői Haller Béla grófot, a „legalább” nyolcszáz éves főnemesi család jelenleg utolsó előtti sarját.

Állunk a torony ablakában, és a lelkésszel együtt némán hallgatjuk a Hallerek küküllővári vesszőfutásának történetét:

– A XIX. században került a kastély a család birtokába – kezd bele Haller úr. – Nagyapám huszárkapitány volt Budapesten, keresztapja ráhagyta a kastélyt. Ez a birtokba helyezés meghatározta az életét. Itt kezdett gazdálkodni, s négy gyereke közül az utolsó kettő már itt is született: 1917-ben édesapám, gróf Haller Jenő. De nem jó csillagzat alatt született ez a sors: 1927-ben, amikor édesapám még csak kilencéves volt, nagyapám összekülönbözött a sofőrjével, felmondott neki. És a sofőr, amikor hozta vissza az autó kulcsait, az öltözőszobájában találta nagyapámat, és pisztolyt fogott rá. Próbálta nagyapám lefegyverezni, de a lövések a hasába fúródtak, ami az orvostudomány akkori állása szerint végzetes volt. Lehet, hogy mindebbe belejátszottak a küküllővári nemzeti önérzetek is…
– Román volt a sofőr…
– …akit nagyapám naivul alkalmazott, mert katona lévén mindig a katonákat kereste. Az illető altiszt volt az első világháborús k. u. k. seregben, de indulatos és rossz ember. Ittasan vezette az autót, és felborította, amikor nagymamám és az egyik nagynéném utazott benne, nagyapám ezért bocsájtotta el… Az 1921-es földbirtokreform nagyapám halála miatt különösen nehéznek bizonyult. 1949-ben a családdal közölték, hogy minden ingó és ingatlan vagyonuk az állam tulajdonába megy át, és teherautón vitték őket a marosvásárhelyi milíciára.
Lassan lemegy a nap a küküllői szőlődombok mögé, a várkastély fokozatosan beleszürkül a háttérbe. Odalent, a templom alatt vidám cigányok tereferélnek, mi pedig csak támasztjuk a toronysisak gerendáit, miközben Haller Béla csöndes mondatai ott ragadnak a levegőben.

– Családom Marosvásárhelyen telepedett le, s attól kezdve édesapám csak a legegyszerűbb fizikai munkákat végezhette. Szerencséjére sportos alkat volt, és abban az életkorban mindezt úgy fogta föl, mint az élet próbáját, amelyet hetykén vett. Szüleim nagyon vidámak voltak annak ellenére, hogy elég kényelmetlen körülmények között lakott a család. Édesapám tudott hegedülni, édesanyám zongorázni, szerették a magyar nótákat. Úgy érezhették, hogy a kelet-európai rezsimváltás végleges, és nem kell neheztelésekkel és visszavágyódásokkal nevelni egy gyereket. Hanem úgy, hogy becsülettel és jókedvvel álljon helyt azon körülmények között, amelyekbe került. Egy idő után hiányérzetem is volt, hogy keveset tudok a családról.
Gróf Haller Jenő egész fennmaradó életét bútorgyári munkásként élte le, derűsen, kollégái tiszteletétől övezve. A küküllővári kastélyba is gyár települt időközben: a zsidvei kombinát használta a középkori pincéket pezsgőraktárnak és palackozónak, miközben a fönti lakosztályokba vörös grófok rendezkedtek be. Azt rebesgették, a még mindig elegáns kastélyt a párt titkosszolgálata, a Securitate szemelte ki magának. Így a változások után sem volt könnyű dolguk a Hallereknek, amikor felmerült a kastély visszaperlése.

– A restitúciós törvények előrehaladott életkorban érték édesapámat, akkor már nyolcvanhoz közeledett, lendülete is fogyatkozott. De belevágott a visszaszolgáltatásba, mert kötelességének érezte. Csak sajnos túl hamar futottunk neki. A későbbi törvénnyel államosítva is megkaptuk volna a várkastély, így viszont sebezhetővé vált a tulajdonjogunk. Megszületett az eladási szándék, s amikor a per nehezen és rossz kilátásokkal alakult, akkor egyetlen ajánlattevőként megkereste megbízottunkat a jelenlegi tulajdonos, egy konstancai vállalkozó, és eladtuk neki a kastélyt, nem is olyan nagy áron.

Kiderült, hogy korábban is kiemelt objektum volt ez az épület, 1989 előtt az elvtársaknak volt lerészegedőhelyük, ahol elbújhattak a világ szeme elől. Az új tulajdonos részben felújította, most a kastély- és borturizmusra épít, de nagyon nehéz bejutni oda. Sajnos van globalizálódó sorsuk is a kastélyoknak…
Márpedig mi éppen ezért hívtuk Haller Bélát a régi kudarcok színhelyére, hogy együtt jussunk be a küküllővári várkastélyba. Annak ellenére, hogy marosvásárhelyi barátaink semmi esélyt nem láttak erre. De még a kastély intézője sem, aki telefonon azt mondta, ki van zárva, hogy megnyitják előttünk a kapukat. Szép szóból is értünk, a tyúklétrákon ügyesen visszamászunk hát a templomtoronyból a földre, hogy az elegáns gróf és a tatárfejet őrző lelkész kíséretében még sötétedés előtt bekopogtathassunk a várba.

*

– Nézzék, én mindent megteszek, amit csak lehet, hogy bejöhessenek, de utána kell néznem – napokkal küküllővári expedíciónk előtt még úgy festett, talán átléphetjük a kastély küszöbét. Egy Irina nevű asszonyt értünk utol telefonon, a várkastély honlapjáról kihalászott számot híva, akit angolul kérdeztünk, hogy a román mellett esetleg tud-e magyarul. Tudott. Aztán a következő napon azt is tudatta velünk, hogy nagy létszámú francia csoport érkezik borkóstolásra. Jöjjünk vissza két, esetleg három hét múlva. Vagy valamikor.

„Küküllővár sorsa […] megpecsételődött az erdélyi magyar kultúra számára. A látogatók kitiltva, csak sóvárogva, messziről nézhetjük, hogy örökre elveszett számunkra, mert nem lesz még egy János király, aki visszavegye a regáti tulajdonostól” – panaszolja Kuti Mária Küküllővári anziksz című írásában. Jaap Scholten puritán németalföldi ízlése hajmeresztőnek találja, ami a várkastély tövében fogadja: a parkban unott arccal kvadozó gyerekeket lát, miközben Mercedes száguld teljes sebességgel a zárt kapunak. Ő sem jut tovább a küszöbnél, csupán két szórólapot nyomnak a kezébe, valamint tájékoztatják arról, hogy a Zsidvei kastélyt – ez az új neve – kifogástalan középkori módon állították helyre, és szüret idején kétezren dolgoznak a birtokosnak. Akiről egyébként feltűnően hallgat mind az internet, mind a tájékoztató brosúra. „Rejtőzködik, ami nekem a kelet-európai újgazdagok esetében már igen gyakran feltűnt” – zsörtölődik a holland író Báró elvtárs című könyvében (Corvina Kiadó, 2014).

Scholtennek egyébként módja van érdekes információkhoz jutni egy amerikai történésztől, aki 1981 óta él Romániában. Forrása szerint a mai román oligarchák nyolcvan százaléka egykori szekus, vagy nagyon közel állt a Securitatéhoz. Jelentős részük önállósult, és saját szakállára köt üzleteket, a bevételeket pedig kiszivattyúzza az országból. A mi – magát természetesen megnevezni nem kívánó – forrásunk szerint Küküllővár drámája, hogy a titkosszolgálat 1989 után is ragaszkodott a kastélyhoz. Meg akarta őrizni kéjlak funkcióját. Emiatt szinte esélytelenül szálltak ringbe a tapasztalatlan és jóhiszemű Hallerék a bíróságon – túl nagy erővel álltak szemben… Barabási Endrétől pedig azt is megtudjuk, hogy az új tulajdonos, Liviu Necşulescu, aki Fehér megye legnagyobb adóbefizetője, a régi szép időkben mellesleg Ceaușescu államtitkára volt.

Ez is egyfajta történeti folytonosság…

A templomtoronyból leereszkedve felhajtunk a várhoz. Haller Béla azt mondja, járt már odabent gyerekkorában, amikor az épület még kissé lerobbant állapotban volt; és néhány éve is, akkor épp felújították, és csak néhány termet nézhetett meg. E látogatást követően Haller gróf számára Küküllővár az a hely lett, ahonnan családjának a levegője már régen elillant. A nürnbergi kereskedőktől és bajvívó lovagoktól származó, villámgyorsan megmagyarosodó, majd a XVI. században Erdélybe is betelepedő Hallerek nyom nélkül tűntek el a kastélyból. Az idős új tulajdonossal, Liviuval és fiával, a trónörökös Claudiuval Béla soha nem találkozott, semmilyen kapcsolata nem volt velük.

Feltűnik a színen Irina, gyanútlanul siet a várkapu felé az alkonyatban. Addig csak csüggedten téblábolunk a betonút szélén, bízva a csodában. A középkorú hölgy személyében testesült meg a csoda. Barabási lelkész nem tétovázik:

– Kedves Irma asszony, hadd mutassam be Haller gróf urat, a kastély egykori birtokosát!
Irina-Irma asszonynak persze nincs kőből a szíve, különben is a vár légköréből ragadhatott rá némi jómodor, nehéz sóhajjal visszaereszkedik hozzánk a kapu biztosnak hitt menedékéből. Kezet fog Haller Bélával, néhány kellemes szó esik köztük, a lelkész hozzátesz még ezt-azt, és egyszer csak azt vesszük észre, lassan nyílik a kapu, és mi Irma oldalán andalgunk a kastély bejárata felé. Az őr előzékenyen köszön, a falon túl gondosan ápolt kert fogad. Egy-két öreg fa még a kastélypark maradványa lehet, alattuk hatalmas Mercedesek és terepjárók pihennek a „hintóbejárónál”. Olyan autók, amilyenekkel nem illik járni, ahogy Haller gróf később fogalmaz. Belépünk a kastély fakapuján is, melyet faragott szőlőfürtök és az NC monogram ékesít, nyilván a láthatatlan Claudiu várúr nevét örökítve meg. A kastély csarnokában jobb kéz felől Mihai Viteazul-festmény fogad: összetéveszthetetlenül magyar viseletű urak és egy püspöksüveges (tehát erősen katolikusnak látszó) pap hajolnak meg a lovon ülő román fejedelem és kísérete előtt.

Irma-Irina azt mondja, csak korlátozottan és rövid időre járhatjuk be a kastélyt, a francia csoport ugyanis bármelyik percben itt lehet. És ha megjön az úr, nekünk mennünk kell. Először lekísér bennünket az impozáns borospincékbe, itt fogadják azokat a vendégeket, akik csoportosan, előre bejelentkezve vehetnek részt borkóstoláson.
– Amikor csoportok érkeznek, beszélnek nekik a kastély magyar múltjáról, a Hallerekről, a Bethlenekről is?
– Abszolút mindig – feleli kérdésünkre Irma asszony, aki a korábbi református lelkész özvegye. – Én nem is tudnám ezt a munkámat végezni, ha a mostani tulajdonos nem engedné meg, hogy az igazi történetet mondjam el. Ami jó a családban: Konstancáról jöttek, és nem Erdélyből…
– Mi a különbség?
– Elfogulatlanabbak a román vidékekről származó emberek – magyarázza Haller gróf.

Irma asszony egyre türelmetlenebb, átad bennünket a munkásnadrágos Pityunak, aki afféle karbantartónak tűnik. Barabási Endre szerint a kastély alkalmazottainak többsége magyar származású, a románok szeretik őket megbízhatóságuk, kiszámíthatóságuk, tanultságuk miatt. Pityuval fölkaptatunk a lépcsősoron, majd betérünk egy szalonszerű terembe, amelyben több hosszú, előkelően megterített asztal áll. Az innen nyíló szobában medve és hiúz fekszik kiterítve a padlón, üvegszemük tompán csillog, a félhomályos térben pedig ott a falon Haller Jenő gróf más szigorú tekintetű középkori ősök társaságában, amivel az új tulajdonos valószínűleg letudta történelmi kötelezettségeit. De az is lehet, hogy „örökbe fogadta” őket.

– Ön nem a Bolyai-líceumban tanít? – fordul sarkon Pityu váratlanul, és az igenlő válaszra széles mosollyal, hosszan rázza Haller Béla kezét. Kiderül, Béla édesapja jól ismerte Pityu nagyapját, aki ugyancsak a kastély alkalmazottja volt. Csak másik korszakban.

Tölgyfa csigalépcső vezet a torony mélyébe és föl a szobákhoz. A falon tucatnyi kakukkos és ingaóra mutatja, hogy az idő akár dekorációs kellék is lehet. Haller Béla elgondolkodva követi a karbantartót a lépcsőről nyíló egyik kör alakú toronyszobába. Barokkos bútorok odabent, függönnyel borított, baldachinos fürdőkád a franciaágy mellett.

– Ha jól azonosítom, egyik nagynéném szobája lehetett, aki édesapám előtt született – töpreng Haller gróf. Aztán Pityuhoz fordul: – Tetszik tudni, hogy melyik az az öltözőszoba, azt nagyon megnézném…
– Ugyanolyan, mint éppen ez, csak máshol van – feleli a férfi. Nem kérdez, pontosan tudja, miről van szó. Most lefelé indulunk a várkastély saroktornyának csigalépcsőjén. Ugyanolyan szoba, csak az ágy fölött élénk színű ikon. Szűkös fülke nyílik innen, ma is mosdóként szolgál.
– Itt történt?
Haller Béla némán, megrendülten áll a fülke ajtajában.
– Igen. Éppen borotválkozás közben találta nagyapámat a sofőr. Itt lőtte le, ebben a helyiségben.

*

Oda vagyunk szögezve az emeleti szobához, Irma asszony ugyanis azt üzente, eszünkbe ne jusson lejönni a lépcsőn, amíg nem ad rá engedélyt. Úgy látszik, illusztris személyek mozoghatnak odalent, akik nem óhajtják láthatóvá tenni magukat. Vagy megjött a nagy létszámú francia csoport.

Negyedóra múlva jő Pityu balról, és suttogva jelzi: „Tiszteletes asszony azt mondta, lemehetünk.”

Amikor leérünk az előcsarnokba, és a sürgölődő szakácsok között igyekeznénk diszkréten elhordani magunkat, kedélyesen mosolygó, pocakos úriemberbe ütközünk, aki okostelefonját és márkás cigarettáját a kezében szorongatva várakozik a szőlőindás kapuban. Mellette Irma asszony, vasvillatekintettel mered ránk, valószínűleg legszívesebben felnégyelne mindnyájunkat, szentségtörő darabjainkat pedig a négy bástya tornyára szögezné. Azért bemutatja a kék inges, farmeros urat, aki nem más, mint Claudiu – a konstancai Necşulescu-dinasztia trónörököse. A láthatatlan várúr személyesen.

Claudiu Necşulescu minden kérdésünkre habozás nélkül válaszol:

– Küküllővárral jól állunk, s egy éven belül elkezdjük a felújításokat Bethlenszentmiklóson, másik kastélyunknál is. Azt a kastélyt is a borturizmusra kívánjuk alapozni.
Necşulescu úr Bethlen- és Haller-kastélya, uradalmai mellé további birtokokat kíván vásárolni, hogy golfpályát, ízületi kezelésekre szolgáló termálfürdőt építhessen, és turisztikai központot hozzon létre.
– Mit jelent az ön számára a küküllővári Haller-kastély és annak múltja?
– Régen az volt a tendencia, hogy el kell törölni a folytonosságot – felel némi vargabetűvel a román várgazda, miközben mindvégig joviálisan mosolyog. – Fontosnak tartom, hogy ne szégyenkezve nézzünk vissza a múltunkra, hanem próbáljuk meg azt újra és újra felépíteni, feltárni, rekonstruálni. Megmondom őszintén, az én kapcsolatom a kastély múltjával: ezzel a termőfölddel, a terroire-ral való kapcsolat. Elsősorban bortermelői szempontból számít nekem.

A birtokos nem titkolja, hogy aki Erdélyben ma szőlővel foglalkozik, annak patinát biztosító név a Küküllő-vidék és maga Zsidve is, amelynek borkombinátját egyébként éppen a Necşulescu család privatizálta a fordulat után.

– Biztosan nem tudják, de a tokaji is innen és Nagyenyed környékéről származik – állítja Claudiu, amivel legalábbis fejcsóválásra késztetné a tokaji kollégákat.

A Necşulescu-dinasztia magabiztosan kormányozza a környéket a küküllővári várból, több ezer hektáron gazdálkodik – számtalan borfajtával látva el a romániai és a külföldi piacot. Francia mérnökökkel, a legmodernebb gépparkkal, a szemen szedett szőlőből készített, exkluzív pezsgőktől a „közepesnél rosszabb” bort is gyártva, mint Barabási Endre mondja. A lelkipásztor attól az érdemi információtól sem foszt meg bennünket, hogy e lőrének a címkéjén nyolc menyecske látható népviseletben a helyi dalárdát képviselve, ezért 16 melles bornak is becézik a környéken.

Odakint közben már besötétedett, a falu békés csendbe burkolózik. Búcsúzóul mindnyájan kapunk egy-egy kartonnal a jobbikból; a zöld palackokon ott díszeleg a küküllővári Haller-, pontosabban Zsidvei kastély jellegzetes négybástyás tömbje. Most már tudjuk: e tornyok szobáiban új tapéta, új bútorok, új ikonok – az élet megy tovább.

Margittai Gábor – Major Anita – www.magyaridok.hu