Lezsák Sándor a rendszerváltozás ikonikus alakja, hiszen kertjében és szervezésben zajlott 1987 szeptemberében a lakiteleki találkozó.
Lezsák Sándor a rendszerváltozás ikonikus alakja, hiszen kertjében és szervezésben zajlott 1987 szeptemberében a lakiteleki találkozó, amely egyik közvetlen előzménye volt az első hivatalos ellenzéki mozgalom, a Magyar Demokrata Fórum megalakulásának.
A Magyar Országgyűlés alelnöke – noha már csaknem negyedszázada parlamenti képviselő – ma is az, ami pályája elején volt: költő, pedagógus és közösségszervező. Erről tanúskodik A rozsdás kések ellenében című kötete is, amely elmúlt tíz esztendejének beszédeiből és esszéiből összeállított gyűjtemény.
A könyv négy fejezetének írásai nekrológokból és temetési beszédekből, szoboravató és koszorúzási megszólásokból, valamint politikai és közéleti események megnyitójából állnak. Olyan nemrég elhunyt kortársak elevenedek meg a kötet lapjain, mint az író és politikus Csurka István, a könyvkiadó Püski Sándor, az emigráns-folyóiratot szerkesztő Borbándi Gyula, a szabadságharcos Pongrátz Ödön, az oktatáspolitikus Dobos Krisztina, a festőművész Kovács Kálmán, a „szofokrácia” filozófiáját megalkotó Pető Ferenc, az ötvenhatot az államszocializmus korában először „népfelkelésként” aposztrofáló Pozsgay Imre vagy a Lakitelek Népfőiskola portáján dolgozó Sváb Kovács Sándor.
Történelmünk szereplői közül többek között Szent Imre, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, Teleki Pál, Márton Áron és Mindszenty József példaadó és nemzeti elkötelezettségű kiállását méltatja ebben a kiadványban Lezsák Sándor, aki kísérletet tesz az elmúlt évtizedekben sokszor bírált és olykor dicsért – objektív módon viszont nemigen vizsgált – Horthy Miklós történelmi szerepének tisztázására is.
De olvashatunk a könyvben vallomásokat a családról és a szülőföldről, a szerzőnek otthont, nyugalmat, alkotó és éltető közeget adó kishaza (a Duna–Tisza köze) világáról. És persze – szinte elmaradhatatlanul – a rendszerváltozás szereplőiről és eseményeiről: Csoóri Sándorról, Bíró Zoltánról, Csengey Dénesről, Döbrentei Kornélról, a lakiteleki összejövetelekről, a fiatal írók rendszerváltozás előtti közösségéről és törekvéseiről, a népfőiskolai mozgalomról.
Az elmúlt tíz évben elhangzott beszédeit és megjelent írásait olvasva Lezsák Sándorról a nemzeti irodalmi és történelmi hagyomány, valamint a magyar kultúra értékei mellett elkötelezett értelmiségi képe rajzolódik ki, aki nemcsak politikus, pedagógus és költő, de – a szó hagyományos és nemes értelmében vett – népművelő és közösségszervező is.
Lezsáknak a magyar irodalom és művelődés identitásteremtő gyökérzetéhez való viszonyát mutatják a következő – a Magyar Írószövetség 2016. decemberi közgyűlésén elhangzott – gondolatai. „Immár több mint két és fél évtizede élünk az idézőjeles »szabadságban«, és igencsak megritkult a levegő körülöttünk. Az írói–erkölcsi–esztétikai értékeket hordozó művek, könyvek, folyóiratok példányszáma erősen csökkent. A szövegértés minősége nem csak az iskolában romlik. Mi pedig regényt írunk, verset, drámát, esszét, mert nem tehetünk mást, ha erre érzünk rendeltetést és belső késztetést.
Úgy vélem, ha van bennünk tehetség is, ha hiszünk abban, hogy az irodalomnak, a művészetnek és magának az olvasásnak is van értékteremtő jelentősége az emberi életben a nemzeti nyelv, a magyar észjárás, az egyetemes kultúra és erkölcs erősítésé-ben, akkor szembe kell menni a megtévesztő csillogást adó, divatos áramlatokkal.”
(Lezsák Sándor: A rozsdás kések ellenében – Válogatott írások. Kairosz Kiadó, Budapest, 2018, 236 oldal. Ára: 3000 forint)
Miklós Péter – www.magyaridok.hu
