„Nincs még itt a Kánaán”

306

Ez a néhány műsor amolyan »ünnepi tűzijáték« volt a kultúra művelőinek és nézőinek életében, de nem csinált forradalmat”

– mondta a Fölszállott a páva kapcsán Herczku Ágnes népdalénekes, akivel táncról, énekről és a pályája alakulásáról beszélgettünk, valamint arról, valóban őrizzük-e a magyar népi kultúrát.

Ha a magyar népzenéről, illetve világzenéről van szó, a személyiséged megkerülhetetlen. Hogyan kezdődött a pályád? Miként lettél táncos, majd népdalénekes?

A nagyon lesarkított válasz az, hogy rengeteg vargabetűn keresztül és egyáltalán nem tudatosan, cserébe ösztönösen. Vagyis nem készültem erre a pályára. Viszont annak ellenére, hogy nem akartam sem néptáncos, sem énekes lenni, sok népzenét hallgattam, és a tánc is nagyon vonzott. Rengeteg impulzus ért gyerekkoromban: talán nyolcéves lehettem, mikor az István, a király-lemez megjelent, és nem is kell mondani, hogy mint a generációmban szinte mindegyik későbbi énekesnél, Sebestyén Márta azonnal ikonná nőtte ki magát. Számomra olyan volt, mint egy mézesmadzag: onnantól kezdve, ami csak megjelent az ő nevével, azt azonnal beszereztem, lemásoltattam. Miatta kezdtem el a népzenével komolyabban foglalkozni. Ugyanakkor, felnőtt fejjel visszaemlékezve felfedeztem, hogy tulajdonképpen már négyévesen is a folklór felé húztam, Dévai Nagy Kamillát, a Kalákát vagy Sebő Ferencet hallgatva. Csak akkor még nem tudtam, hogy amit én szeretek, az népzene. Ezért mondtam, hogy abszolút nem tudatosan, hanem ösztönösen vonzódtam ezekhez a dolgokhoz.

Már hivatásosan műveltem a néptáncot, amikor egyre többet énekeltettek, de még mindig azt mondtam, ragaszkodva a gyermekkori álmom majdnem-beteljesüléséhez – balerina szerettem volna lenni –, hogy én táncos vagyok, a Honvéd Együttes tagja vagyok és amellett hobbi szinten népdalénekes. Ez egy idő után persze vicces volt, hiszen az évek alatt csak gyűltek, gyűltek a lemezek, a felkérések, és megjelent az első szólólemezem is… Verbálisan nagyon nehezen engedtem el a „táncosnőséget”. Már mindenki énekesként könyvelt el a szakmában, mire átigazolva a Magyar Állami Népi Együttesbe énekes-szólistaként, ki mertem először mondani: népdalénekes vagyok.

És a Honvéd Együttesbe – akkor még táncosként – hogy kerültél?

Miután nem vettek fel kilencévesen a Balettintézetbe, édesanyám megnyugodott, hogy „jól van, a gyereknek mégiscsak rendes foglalkozása lesz”. És mivel jó tanuló voltam, három perspektíva lebegett a család szeme előtt: tanár, ügyvéd vagy orvos leszek. Próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Nagyon jó gimnáziumba jártam Sárospatakon, kitűnő történelemtanáromnak köszönhetően tudtam, hogy ha egyáltalán nem készülök a felvételire, akkor is felvesznek valamelyik egyetemre. Így kerültem Miskolcra, történelem szakra.

De ott is megkerestem a lehetőséget a táncolásra, akárcsak korábban Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon, még ha csak hobbiszinten is. A miskolci balettmesternőm mondta, hogy szívesen látna az asszisztenseként. Ehhez viszont papír kellett. Akkor egyetlen lehetőség volt: Budapest és a moderntánc- pedagógus képző. Jelentkeztem is a tanfolyamra, melynek a vezetője az a Török Jolán volt, aki később bő tíz évig vezette a Nemzeti Táncszínházat, de akkor még a Honvéd Együttes igazgató-helyettese volt. Ő azonnal kiszúrt magának, véletlenek folytán az is kiderült, hogy van közöm a néptánchoz is, emellett pedig imádok énekelni és azt egész ügyesen csinálom. Akkor Joli beszélt Tatával, alias Novák Ferenccel – épp megüresedett egy hely az Együttesben –, és elintézte, hogy bemehessek a belső körben meghirdetett felvételire. Felvettek.

Hogy emlékszel vissza a honvédos időkre?

A legtöbbet, amit tudok a színpadról, ott tanultam. Fantasztikus mestereim voltak, akik mindent megtanítottak. A tánc mellett arra is figyeltek, hogy a színpadi jelenlét is rendben legyen. Én még elcsíptem az utolsó pár évet a régi Honvéd Együttes virágkorából. A Honvéd egy nagyon nyitott szellemi műhely volt, színházi és filmrendezőkkel, koreográfusokkal, írókkal, Novák Tata vezetése alatt. Visszahozhatatlan… Ma legalábbis úgy tűnik…

 Olvastam, hogy mielőtt a Magyar Állami Népi Együttesbe kerültél, Nikola Parov azt mondta, hogy „te ne táncolj, neked énekelned kell”.

Még honvédos voltam, mikor már több műfaj zenészei is felkértek a munkájukhoz közreműködőként. Az egyik ilyen lemezen hallott Nikola, aki éppen akkor jött haza hét év után Amerikából, hogy megcsinálja a Naplegendát az Állami részére. Küldött nekem felvételeket, majd bementem a stúdióba, ahol a felvétel után elhangzott ez a bizonyos, számomra csak később ominózussá vált mondat. Magamban nevettem, hogy nagyon szép lózung, nyilván próbálja kihozni belőlem a maximumot, és ezt úgy teszi, hogy hatalmas önbizalomlöketet ad. Zsebre tettem a dicséretet, de kellő iróniával. Aztán később kiderült, hogy Nikola egyáltalán nem a levegőbe beszélt, mert attól fogva minden egyes általa létrehozott formációban számolt velem, mint énekessel.

_MG_6772_copyjo
Fotó: Hajdu András

És hogy született meg az első, Arany és kék szavakkal című szólólemezed?

Azt is táncosnőként kezdtem. Persze éreztem a súlyát, hogy ez most egy szólólemez, de nem kezeltem úgy, mint a jövőm egyik „letéteményesét”. Az Arany és kék szavakkal szerkesztője Kelemen László volt, akitől nagyon sokat tanultam. Igazából neki köszönhetem azt is, hogy az Államiba kerültem.

Hogyhogy?

Már korábban is hívtak az Államiba. Serfőző Sándor, az előző igazgató is megkeresett, hogy igazoljak át hozzájuk, hiszen volt abban egy kis pikantéria, hogy egy honvédos táncos csinálja a Magyar Állami Népi Együttes produkciójának énekes szólószerepét… De nem járt sikerrel, mert nagyon jól éreztem magam a Honvédban. Aztán eltelt másfél-két év, és rájöttem, hogy azért ez így – hogy le kell mondanom koncerteket, mert mondjuk épp Mexikóba megyek a Honvéddal – túl sokáig nem mehet. Az egyre kínosabbá vált helyzet végül azzal oldódott meg, hogy a Hagyományok Háza élére frissen kinevezett Kelemen László már nem mint táncost, hanem mint énekest hívott meg az Államiba. Úgy éreztem, ez egy olyan labda, amit el kell kapni.

Visszatérve a lemezhez. Miképpen választottad, választod ki a dalokat?

Lacival úgy dolgoztunk annak idején, hogy adott nekem egy nagyobb merítést, egy-egy cd-nyi anyagot tájegységekre, falvakra lebontva. Sok-sok ditróit, szentegyházasfalusit, füzesit – és még sorolhatnám – anyagot meg kellett tanulnom. A próbák folyamán együtt választottuk ki, hogy mi kerüljön a lemezre. Természetesen nekem is voltak hozott kedvenceim, ezek is teret kaptak. Magamnak is így dolgozom. Akkor is mögé nézek az anyagnak, ha konkrét ötletem van. Így volt például a Tüzet viszek című lemeznél is, melyet már én szerkesztettem. Ennél különösen jó érzés volt olyan dalokból szemezgetni, ami saját gyűjtésből volt meg. A személyes élmény egészen új csatornákat nyitott meg, legkedvesebb énekesasszonyaimat, a vistai Gergely Erzsi „Erdei”-t és a szováti Maneszesné Tóth Mariska nénit meg is hívtam a lemezre énekelni.

_DSC6468
Gergely Erzsi „Erdei”-nél Vistán
Fotó: Bácsi Róbert László

 Autentikus népzenei lemezt is készítettél már, de elektromos gitár és dob kíséretében is születtek dalaid. Mi vezetett ezen az úton? Mi határozta meg, hogy milyen lesz a következő alkotás vagy formáció?

Épp csak bekerültem a Honvéd Együttesbe, amikor az ott működő Hegedős Zenekar – ez most Fonó Zenekar – énekesnője lettem. És ezzel egyidőben megtalált más műfaj is: Vasvári Pál a jazz, Bornai Tibor a popzene, Nikola Parov pedig a világzene részéről. Így én már az első pillanattól kezdve énekeltem olyanokkal is, akik semmilyen szinten nem, vagy más aspektusból kötődtek a folklórhoz. Ez azt a fajta rugalmasságot és nyitottságot tartotta életben, ami egyébként is megvan bennem. Nagyon leegyszerűsítve: ami szép, jó, minőségi, az érdekel, attól függetlenül, hogy milyen műfaji terminus áll mögötte.

A nyitottság mellett a kísérletezés is jellemző rád, hiszen például Dj Palotaival is dolgoztál már együtt.

Az évek során az embernek – ahogy tanul és tapasztalatokat szerez – füle lesz arra, hogy milyen az igazán minőségi zene. És Zsolt (Dj Palotai – a szerk.) zenéje az. Nagyon szerettem vele dolgozni, tetszett a nyitottsága, a muzikalitása, a zene iránti alázata. Akkorra neki már óriási neve volt a szakmában, éppenséggel azt is megtehette volna, hogy elhív egy fellépésére, közös próba, vagy egyeztetés nélkül, hogy gyere és improvizálj, de nem: zenéket hallgattunk, beszélgettünk, kiderült, ő is nagy gyimesi zene rajongó, járt is ott… Szóval nagyon sok kellemes meglepetést okozott nekem. Kevés fellépésünk volt, de azokra jó szívvel emlékszem vissza.

Tehát a kísérletezés fontos szerepet tölt be az életedben?

Igen, sok tapasztalatot lehet ilyen módon szerezni, de érdemes vigyázni, hogy az ember ne aprózza el magát. Szelektálni kell. Meg kell találni, mi az, ami igazán fontos, ami igazán minőségi, ami jól áll, ami hiteles. És ebből a szempontból van bennem egy merev kérlelhetetlenség: a középszerű, az „egész jó”, vagy a csak „jó”, az nem jó… Inkább: rossz. Számomra: elfogadhatatlan.

Agi_szolo_mosolyog_BRL
Fotó: Bácsi Róbert László

Mostanra már a műsorvezetés világában is felfedezhetünk. Hogy kerültél ebbe a szerepbe?

A saját koncertjeimen sosem szeretem információ nélkül hagyni a közönséget. Ebben az évek során nagy rutint lehet szerezni, felfedezni, hogy mi az, amire az emberek kíváncsiak. Nem kell zenetudományi igényességű, tömény adathalmazt a közönségre zúdítani, de azt a keveset, ami fontos, érdemes elmondani, érdekesen, bevonva a nézőket is.

Kelemen László anno indított egy sorozatot az Államiban, ahova kellett egy „speaker”, és mivel látott már koncertjeimen beszélni, megbízott ezzel. Mire lement ez a sorozat, már kezdett biztossá válni, hogy a dr. Balogh Júlia által akkor már hét éve áhított műsor, a Fölszállott a páva végre be fog kerülni a televízióba. És miután a Hagyományok Háza volt a műsor szakmai partnere, gyakorlatilag olyan műsorvezetőért próbáltak lobbizni, akinek köze van ehhez a kultúrához, és nem ijed meg a saját hangjától. Behívtak próbafelvételre, és átmentem a rostán. Azt nem mondanám, hogy rögtön fényesen ment, nagyon izgultam, és még ezután is kellett két-három adás, mire megszoktam ennek az egésznek a ritmusát. De egy idő után már el tudtam vonatkoztatni attól, hogy beszélnek a fülembe, miközben nekem is beszélnem kell, a sorozat vége felé pedig elkezdtem kifejezetten élvezni a dolgot. Ebben Novák Péter óriási segítségem volt. Meg a sok-sok bátorító, gratuláló visszajelzés, kollégáktól ismerősöktől, ismeretlenektől. A végére megtaláltam a helyemet és a szerepemet a műsorban.

Milyen hatással volt a műsor a te életedre?

Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen ereje van a tévének. A Fölszállott a páva első, de főleg a második szériája után a felkéréseim egy része mint műsorvezetőt talált meg, szinte mentegetőznöm kellett, hogy bocs, de énekes vagyok. A népzenei kultúra nagyon marginális, kicsi az ismertsége szemben mondjuk a popzenével, nem is kap elég médiafelületet, így azok, akiknek fogalmuk sincs erről a kultúráról, nem ismerik a hazai népzenész mezőnyt. Bár úgy vélem, hogy nem csináltam rosszul a Pávát, nem tartom magam műsorvezetőnek. Ez is egy szakma, amit ismerni kell. Nem is áll szándékomban műsorvezetőnek lenni, hiszen én népdalénekes vagyok.

Említetted, hogy milyen ereje van a televíziónak. Egy olyan műsor, mint a Fölszállott a páva segít abban, hogy a népzene népszerű legyen azok körében is, akik ódzkodnak tőle?

Tudod, „a remény hal meg utoljára.” A készítők reménye az volt, hogy ez a műsor ki fog nyitni egy kaput és hatalmas közönséget fog bevonni – olyan érdeklődőket is, akik ennek kapcsán például elkezdik néptáncra járatni a gyerekeiket –, vagy a mindenkori televízió, a műsor népszerűsége okán végre behozza a több évtizedes lemaradását: létrehoz egy tévés folklórcsatornát. Bár a várthoz képest hatalmas nézettsége volt a műsornak, az a fajta robbanásszerű változás, amire gondolsz, nem következett be. Szerbiában, Bulgáriában vagy Romániában a folklór ihletettségű zenének nem egy, hanem minimum három csatorna van szentelve, nálunk egy sincs. Van különbség. Ha épp arra van szükség, nagy(?) beszédekben nagyon büszkék vagyunk a kultúránkra és hangsúlyozzuk, hogy a magyar népzene kimeríthetetlen gazdagságú, és itt jönnek Bartók- vagy Kodály-idézetek, de a szavakat mikor követik a tettek…?

Még létezett külön a Duna Televízió, mikor dr. Balogh Júlia elkezdte ostromolni a vezetőséget az ötlettel. Süket fülekre talált.(!) Végül aztán – hét év után – zöld utat kapott a műsor, de igazán fontossá ott fent csak azután vált, ahogy beérkeztek a nézettségi adatok… Szóval: nincs még itt a Kánaán. Ez a néhány műsor amolyan „ünnepi tűzijáték” volt a kultúra művelőinek és nézőinek életében, de nem csinált forradalmat. És azt gondolom, hogy a médiának, valamint a média felelős vezetőinek hatalmas szerepe és felelőssége van abban, hogy nem élnek a lehetőséggel.

AgiNik_mulat_BRL_3
Fotó: Bácsi Róbert László

Viszont én azt tapasztalom, hogy egyre több fiatal érdeklődik a népzene iránt. Ezt mutatja az is, hogy sok zenekar ragad például hegedűt, és sokan kedvelik is őket. Valóban megfigyelhető az a jelenség, hogy a mostani fiatalság nyitott a népzenére, a népi kultúrára?

Ebben igazad van. Vegyük például a Góbé zenekart: nagyon jó fantáziával nyúlnak a magyar népdalokhoz, szellemes, ötletes, színvonalas zenét csinálnak. Az ő zenéjük például őrületesen népszerű a fiatalok körében, és ők valóban meg tudnak szólítani olyan tömegeket, akik azt se tudják, mi fán terem a magyar népzene. Ugyanakkor hálásan gondolok azokra a tanárokra, akik a magyar kultúrának ezt a szegmensét életben tartják. Az a parádés felvonultatás, amelyet a Pávában is láthattunk, a „névtelen” tanároknak, és az őket támogató szülőknek köszönhető. Ha nem lennének ők, akik szerelmesen vetik bele magukat ennek a szépségnek az átörökítésébe, ha nem tudnák „megfertőzni” a gyerekeket, akkor erre az egészre már régen keresztet lehetne vetni…

Ide kapcsolva: a legutóbbi, Bandázom című lemezeden egy új felállással, méghozzá ifjú népzenészek közreműködésével dolgoztál. Hogy találtatok egymásra a fiatal zenészekkel?

Amikor a Tüzet viszek című népzenei lemez kapcsán jöttek a felkérések, kiderült, hogy a megrendelőknek a népzenére és a világzenére egyformán igénye van. Tulajdonképpen innen jött az ötlet, hogy csináljunk egy olyan zenekart, amellyel az én autentikus repertoáromat, valamint a Nikola által szerzett világzeneit is tudjuk játszani. Így jött létre ez az új felállás, a Herczku Ági és a Banda, vagyis: Hegedűs Máté „Kishega” (hegedű), Pálházi Bence „Pálesz” (hegedű), Fekete Márton „Kispuma” (brácsák), Molnár Péter (nagybőgő), és az addigi világzenei Quartetből Födő Sanyi „Fodo” és Nikola. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt. Az életkori különbség is jót tett: az „ifjú titánok” felpezsdítettek minket, Nikola vastagon épít a vonóshangzásra, friss köntöst kaptak régebbi számok és nagyon sok új is született. A mai népzenész generáció már nincs válasz elé állítva: ortodox vagy? Haladó vagy? Csak az autentika? Vagy mersz feldolgozni? Őket ez a paranoia már nem érdekli. Minden jóra és érdekesre nyitottak. Úgy három éve dolgozunk együtt: „jókedvvel, bőséggel.”

Tóth Eszter – www.kultura.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu