Élő és holt magyarok menedéke Lošinj szigetén.
Kevés ember választja a nyaralás ama szokatlanabb formáját, hogy a legnagyobb délidőben, amikor a nap minden életet leperzsel az utcákról, strandolás helyett egzotikus szigetek egzotikus temetőiben bóklásszon. A „mesés” tengerpartok vonalában, sokszor a fürdőhelyek szomszédságában a világ minden táján ott lebegnek az elfeledett sírkertek, amelyekben halászok, matrózok, hajóácsok és zátonyra futott világutazók pihennek.
Holott egy parti városka megismeréséhez nem elég önfeledten tekeregni a sikátorokban, megcsodálni a helyi dóm gótikus kőcsipkéit, vagy reggelenként bámészkodni a kikötőben, amikor a halászok visszatérnek zsákmányukkal. Akit láthatatlan mélyrétegeiben is érdekel egy hely, mert megmagyarázhatatlan vonzalmak ébrednek iránta, annak szóra kell bírnia azokat a városlakókat is, akik jó néhány emberöltő óta hallgatagságba burkolóznak.
Különösen akkor, ha mondanivalójuk is volna számára.
Van egy meglepően egzotikus kis sziget az Adrián, az Isztriai-félsziget déli csücskétől nem messzire, mely egzotikumát abból nyeri, hogy nem a megfelelő helyen bukkant föl a tengerből. Északabbra fekszik ugyanis – mégis olyan a növényzete, éghajlata, illata, mint Szicíliáé. Legfőbb földrajzi hivatása, hogy Cres és Krk szigetekkel Horvátország felől eltorlaszolják a kilátást a nyílt tenger felé, és azt a benyomást keltsék, hogy errefelé az Adria nem több egy nagyobb tónál. Amit már az ókorban is nehezményeztek a tengerészek, úgyhogy a rómaiak a tőlük megszokott elszántsággal csatornát vájtak Lošinj és Cres közé, és ma is ezt használják a hajók Horvátország és Itália között.
Lošinj valóban mesés hely. Tudták ezt latin, görög, bizánci városépítők, horvát és szaracén kalózok, velencei kereskedőmaffiák és Tito „jugoszlávjai”. Még ez utóbbiak is olyannyira tiszteletben tartották a hely igéző szellemét, hogy a kilencvenes évek elején, a horvát függetlenség kikiáltásakor egyetlen puskalövés nélkül hagyták el a sziget laktanyáit a szövetségi hadsereg katonái, és hajuk szála sem görbült az itt élő horvátoknak és kisebbségi olaszoknak.
Lošinj ugyanis nem emlékeztet a legtöbb északi horvát szigetre: nincs egy négyzetcentiméternyi kopár felület sem, aleppói fenyőerdők borítják a part menti domboldalakat. Mirtusz-, pínea-, narancs- és citromligetek, kőkerítéssel elkülönített vénséges, de szépen gondozott olajfaültetvények, a vadabb helyeken mediterrán bozótos, amerre a szem ellát. Ezernél több lošinji növénnyel dicsekednek a bédekkerek, amelynek legalább negyede gyógynövény, és amelynek ki tudja, mekkora hányadát hozták haza virágos lelkű hajóskapitányok, hogy legalább egy darabkát meghonosítsanak távoli óceánok szigeteiből.
Lošinj persze nem volt mindig botanikus kert. Hogy az legyen, szükség volt egy izgága professzorra, bizonyos Ambroz Haračićra, aki fejébe vette, hogy bebizonyítja: az Adria partvidékén szerénykedő kis Lošinj se több, se kevesebb, mint a hatalmas Osztrák–Magyar Monarchia legegészségesebb pontja. Ennek éppen eljött az ideje, mert a tengeri kereskedelemnek, hajóépítésnek és halászatnak éppen leáldozóban volt, és az ezen iparágakból élő lošinjiakra sötétebb napok következtek volna.
Úgyhogy amikor a Habsburg-udvar figyelmét felhívták Haračić professzor méréseire, Lošinj rövid idő alatt a Monarchia elitjének üdülőközpontja lett. Ütött-kopott bárkáikat tengeri kirándulásokra alakították át a hajóskapitányok, nagy kikötői villáikat meg panzióvá. Gombamód nőttek ki a bozótosok közepéről az előkelőbbnél előkelőbb klimatikus gyógyszállodák, köztük 1906-ban Dr. Hajós Rudolf gyógyszanatóriuma, és megindult a bécsi, prágai, budapesti népek és előkelőségek áradata.
A gazdagabbak villákat építettek a fenyvesek árnyékában, a szegényebb tüdőbetegek csak egy-két hetes gyógykúrára érkeztek olcsóbb kórházpanziókba. És Lošinj a múlt századfordulón néhány hónap alatt azzá lett, aminek ma nevezik: a vitalitás és a gyógyulás szigetévé. Ez lett a Habsburgok wellness-szigete, itt gyógyíttatta magát még Ferenc József császár is. S 1895-ben hat hétig kezeltette tüdőbaját a mindig rossz kedvű magyarfaló, Ferenc Ferdinánd. A kúra sikeres volt, így Szarajevóig még 19 év volt hátra trónörökösi életéből – ahogy birodalmáéból és Lošinj monarchiás jólétéből is.
Mindez ma már múlt vagy inkább félmúlt, hiszen az akkoriban épített villák közül sok ma is áll, s Veli Lošinj kis lagúnaszerű kikötője, amint benyúlik a katolikus templom és a kapitányi házak közé, még mindig száz éve odaveszett világokat idéz meg. Ha bejártuk a jázminfelhőbe burkolózó, takaros utcák útvesztőjét, megnéztük a zömök velencei tornyot, amelyet az uszkókok, azaz a kalózok ellen emeltek a XV. században, érdemes fölkapaszkodni a Szent Antal-templom fölötti dombtetőre. Egyrészt megéri a kilátás, másrészt ott nyílik egy szerény kapu a hasonlóan szerény kőfalon, amely mögött a régi lošinjiak alusznak.
A tenger fölé épített sírkertek mögött mindig ott hullámzik a végtelen. Veli Lošinj temetője egészen szűkös falak közé van zárva, mégis sok minden elfér itt. Egymásba fonódó nemzetek nevei horvát vezeték- és olasz keresztnévvel, mikor milyen uralomnak kellett megfelelni. Régi horvát tengerész- és hajóépítő famíliák, az őslakók. A „lussini” olasz diaszpóra halottainak emlékműve, mely arra emlékeztet, hogy jelentős olasz kolónia élt (és él ma is) Lussingrandéban, azaz Veli Lošinjban is, és nem csak a két háború közötti erőszakos olaszosítás idején volt így. És persze rövid idő alatt megtaláljuk Murczkó Endre kopott kis márványtábláját, aki 1892-ben született, és akit 1924-ben itt ért el a halál.
Annyit tudtunk meg róla, hogy késmárki diákként 1907-ben még vidám kirándulást tett osztálytársaival az Adrián, de hogy mi sodorta végleg ide, és végül tbc-je diadalmaskodott-e a gyógyító lošinji klíma felett, arról már nem szól a fáma. Néhány lépéssel távolabb Eugen Gribovszky, azaz az Ungváron született Gribovszky Jenő szép és előkelő síremléke, neve alatt a titulusa: „dottore in filosofia”. Mellette a Stefano–Steno–Szalay család sírboltja, majd Horvat Istváné és Ivankáé, akik kétnapos különbséggel szálltak sírba 2013-ban. És vittek mindnyájan egy-egy szeletet magukkal Lošinj meseszigetének múló magyar világából.
Margittai Gábor – www.magyaridok.hu
