Fondorlatos politikai dramaturgia...
Magyar Játékszín – Az államosítás éve, 1949
A színművészeti főiskolások 1948 decemberében rendezett Mikulás-estjükön a tanárokat parodizálták. Direktorukat, Hont Ferencet karikírozva Vámos László kiment a Mikuláshoz, levette fejéről a süveget, és közölte: „Mától kezdve a Mikulás is én vagyok.” Máté Lajos naplójában (Samesz voltam a Művész Színházban) az épp Moszkvából hazatérő Major Tamás úti beszámolójának gúnyrajzát is idézi: „Kimegyünk a színházból. Fogad a szovjet járda, utána bementünk egy szovjet vendéglőbe, ahol szovjet teát ittunk, szovjet csészéből, szovjet kiskanállal. Előadás után beszéltünk a moszkvai Művész Színház igazgatójával, Fedrovval. Fedrov kérdi, mi történt a folyosón előadás után. Nem tudtuk. Fedrov tudta.”
A Színház és Mozi 1949/1-es száma tudósít a főiskolai diákság üléséről, mely pontokba szedve tudatja a vádat: „nem marxista módszerekkel nyúlt hozzá Lope de Vega darabjához”, világnézeti bizonytalanság jellemzi A kertész kutyája vizsgaelőadását. Három tanulót kizártak a főiskoláról. Major Tamás tanárként megerősítette a világnézeti tévelygést: „rámutatott arra, hogy a határozatban felsorolt elvi hibák miként jelentkeztek megfoghatóan a színészek [diákok!] játékában”. Január 18-án a színészszakszervezet közgyűlése döntött: „a színészet áttér az ipari szervezkedésre” (Szabad Nép), amelynek sunyi szándéka később beteljesedik, a színháziak kiszolgáltatottá váltak.
Februárban az Othello bemutatóját kétszer is halasztani kellett a Nemzetiben, mert Jago szövegét Major nem tanulta meg, miközben a politikában üzemelt. Például az MDP kultúrpolitikai akadémiáján Színház és demokrácia című előadásában közölte: „a békés külső alatt is forradalmi időket élünk”, de „színházi politikánk nem veszi észre”. Továbbá: a „művészet szabadsága alatt” dekadens üzletiesség mutatkozik – „vége kell hogy legyen” –, amit ő a „selejt szabadságá”-nak nevezett. Fenyegetéséből is egy passzus: „Éberen fogjuk figyelni, hogy művészeink a néppel haladnak-e, a valóságot mondják-e, és nem a valóságról akarják elterelni a figyelmet, hisznek-e az emberi cselekedetek történelemformáló erejében.” (Színház és Mozi II. 23.)
Január 2-án volt Illyés Gyula Lélekbúvárjának utolsó előadása, melyben Major Szmuk doktort, a mániákus lélekgyógyászt alakította virtuóz groteszkséggel. A darab freudista csomagolásban az elvakult eszme prófétáinak remek szatírája. Még a süket pártosok is észlelték, hogy a sikerszériás darab kevésbé Freudot, inkább őket gúnyolja. Igazi Szmuk volt Hont Ferenc is, aki egykor a szegedi Dóm téri játékokat indította, a régi magyar dráma tudósa; 1945 nyarán Moszkvából tért haza – 1949 telén a főiskola rektora, a Madách Színház igazgatója, s az államosított filmgyártás művészeti biztosa is, így találó élc a Mikulás süvege. Kérdés, ki az igazibb Szmuk: Major vagy Hont Ferenc. Mindketten a párt mindenre kész gárdistái.
A Színház és Mozi március 2-i számában párhuzamos beszélgetés jelent meg Majorral és Honttal. Közölték: ősztől a Nemzeti, a főiskola és a Madách Színház összevontan dolgozik. Major a több színházi direktor, míg Hont így nyilatkozott: „ősztől a három színház művészeti vezetésében vállalok munkát”. A Madách vezetője lesz, melyet kísérletezőnek ígértek. Ifjúsági Színházat is terveztek, melynek első közös eredménye: bemutatják Fagyejev Az ifjú gárda című regényének színpadi változatát. Major, a rendező: „a lappangó reakció elleni kíméletlen harc tette halaszthatatlanul szükségessé ezt az erőkoncentrációt” – közli.
A Szabad Nép (III. 12.) többről is értesít: a szovjet Komszomol színház mintájára öt brigád szerveződik, valamennyit a Nemzeti tagjai patronálják, igazgató: Gábor Miklós. Márciusban a Kossuth-díjasok sorában Hont Ferenc is szerepelt. Az ifjú gárda hónapokon át a Magyar Színház (a Nemzeti kamarája) ünnepelt produkciója, melyben az új nemzedék, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Kálmán György, Békés Rita a Nemzeti színészeivel együtt játszanak. Bacsó Péter a Színház és Moziban a holnapról beszélt: „Új típusú jellemű, új magatartású, új érzésekkel és világnézettel teli színészeket követelnek.” Az Oleg Kosevojt játszó Gábor Miklós „pályájának egyik legnehezebb feladatával küzdött meg” – írta a majdani A tanú rendezője (III. 23.). A Petőfi Színház előadásának hirdették Az ifjú gárdát, ám soha többé nem hallatott magáról, és a brigádok munkájáról sem. A „fúziómámor” tavasszal még virágzott: a Nemzeti és a Madách közös produkcióban bemutatta
A kertész kutyáját (IV. 24.), és Major az Operettet, az Operát és a Nemzetit összeszervezte a Dohányon vett kapitány című Scserbacsov-daljáték bemutatására. (VI. 9.)
Március végétől Major Pozsonyi úti lakásán a párt egyezkedésekbe kezdett a színházak államosításáról, az igazgatók személyéről. Május elején már szivárogtak a hírek, aztán hivatalossá vált: a Várkonyi vezette Paulay utcai Művész Színházat Úttörő Színház néven Fábri Zoltánra bízták. Várkonyi Rejtő Jenő-i képpel később gyakran említette: „Tomi javára írandó, hogy nem húzta ki a kést a hátamból.” Mert egykori barátját Major a Nemzetibe szerződtette, és szériában rendeztette a hitvány szovjet darabokat – eszmei tisztításként –, merthogy Várkonyi a romlott polgári színjátszás fészkét honosította meg. Operett Színház: Gáspár Margit, Ifjúsági Színház: Egri István, Vidám Színház: Békés István a vezető. Horváth Ferencet a Bányász Színház megalapításával bízták meg, hogy egy év múlva Honvéd Színházzá formálja, majd Néphadsereggé véglegesüljön az egykori Vígszínház. A Madách Színház igazgatója a Moszkvából érkezett, a magyar nyelvben botorkáló Barta Zsuzsa lett; esztendő múltán távozott. Az államosítás hírére a színháziak lelkesedtek: új világ, biztos állás és fizetség ígérkezik! Arról nem született cikk, hány színészt nem engedtek színpadra, másokat kényszeráthelyezéssel büntettek. Megszűnt az arculat, a Dramaturgiai Tanács, de főként Révai József felügyelte a darabok bemutathatóságát. Augusztusban az államosított vidéki színházak vezetőit is megnevezték.
Fondorlatos politikai dramaturgia: a művészeti vezető mellett a termelésből átigazolt káderek is szakértenek. A személyi veszteségek változatai: Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház tekintélyes direktora már 1948. október 21-én Amerikába távozott, Jób Dániel a Vígszínházat vesztve nyomorban halt meg 1955-ben. Kiváló vidéki színháziak vagyonuktól fosztottan társulatuktól is búcsúzhattak. Karády Katalin utolsó filmjét, a Forró mezőket még bemutatták tavasszal, de másokkal együtt a sztárkultusz elleni hajszában űzötté vált hazájában, s 1951-ben elmenekült. Bárdos Artúrt Simon Zsuzsa követte, akinek 49/50-es programja: Hétköznapok hősei, Mélyszántás… 1950 márciusában már Kossuth-díjat érdemelt. Méray Tibor, aki a koreai háború előtt a színházi élet szakértője is, a színházi évadról szólva közli (Szabad Nép 1950. VI. 28.): Simon elvtársnő színháza élen járt az „igen nagy fejlődés”-ben. Mándi Éva és Földes Mihály az igazi színpadi irodalom (a XX. század magyar drámaíróit indexre parancsolták). Üdvözölte Méray a szovjet művek szaporodását. Havi fixért az alkotók ezreinek lelkét, tehetségét zsigerelték ki a selejtes és hazug művek színpadra izzadásával. A vidéki színházak az örökös tájolásban is sorvasztották magukat, gyakran fűtetlen hodályokban, kocsmai hangulatban küszködtek, hogy a tervet teljesítsék.
Májusban a népfrontot éltető választási kortesútra indult a Nemzeti: A fösvény majorított változatát Kárhozó Károly címmel Szegeden, Békéscsabán, majd Sopronban és Szombathelyen játszották, Hont pedig traktorszínházzá formálta övéit, járták a tanyákat és Veszprém megyét.
Hont Ferencnek híre sincs az őszi direktorok sorában, Major elvarázsolta. Sőt a Szabad Nép július 23-án Személyi kultusz című belső vezércikkben támadta, mondván: a Színészek Lapjában egy-egy Lenin-, Sztálin- és Rákosi-mottó olvasható, de Hont Ferenctől három. Apokaliptikus nyár: a világ ifjúsága békemámorban farsangol Budapesten (VIT), miközben a hírközlés sunyít, mert „Rajk és bandája” már börtönben tűnődhetett titóista kapcsolatairól. Jávor Pál New Yorkból jelentkezett: hazatérne! Major: „Félreérthetetlenül jelét adtam annak, hogy az imperialisták kiszolgálója.” (Színház és Mozi IX. 23.) Major a termelési darabok igényében is hangos: „…nagyon bízom Nagy Istvánban, az öreg gázgyári lakatosban, a József Attila-pályázat nyertesében. Meglátogattam, darabot kértem tőle, és hirtelenjében mondott is egy olyan izgalmasan érdekes témát, hogy biztos vagyok benne, jó színmű kerekedik belőle.” (Színház és Mozi 1949. IX. 14.) Nagy Pista bácsi helyett Shakespeare okán volt izgalmas ősze a Nemzeti direktorának. Bejelentette, a Macbethtel kezdenek. De mint Karinthy Ferenc említi, Major sápadtan látta, hogy a Ganz Mávag munkásai követelik az áruló Rajkék végzetes büntetését! A Nemzeti 1948-as szilveszterén a velük poharazó Rajk elvtársnak hiába kívántak boldog új esztendőt!
Szeptemberben egész hónapban próbálták a Macbethet, névlegesen Rátai Dénes vezetésével, de valójában Major Tamás rendezte. Nyíltan megmondta, a Macbethben ő Rajkot alakítja! A szovjet gyógykezelésből hazatért Révai erről értesülvén hívatta Majort, és üvöltött: nehogy be merje mutatni a Macbethet! Még Péter Gáborra vagy Rákosira asszociálnak, rémülhetett el magában Révai. Major politikai színháza becsődölt. A Világosság október 7-i száma „Itt látható a zsarnok!” címmel az esti Machbeth-bemutatót hirdette, s még Macduff és Macbeth párviadalának szövegét is közölte. Mi történt? A bemutatóval eltűnt Major is! A főpróbán rosszul lett, a mentők szívpanaszokkal kórházba szállították. Egy október 20-i Világosság-hír szerint Bajor férje, Germán Tibor megoperálta, s már javul – de hát Germán fül-orr-gégész volt, nem szívgyógyász… Mai napig talány, hol időzött, és gyógyították-e. Feltételezhető, nagy színjátékosként így menekült ki Révai és a politika szorítójából.
Időközben a színházát vesztett Hont a főiskola éléről is repült, Simon Zsuzsa követte, akinek rettegett rektorságát majd a forradalmi diákság szüntette meg 1956-ban. Major neve 1949. november 10-én tűnik fel újra: a színházi szövetség alakuló gyűlésén ismét hangol, Sztálin 70. születésnapját köszöntve pedig Gorkij Ellenségek-jének rendezőjeként tért vissza a Nemzetibe (XII. 2.). Színészként is dolgozik Pavlenko Boldogságában (XII. 21.); a Népszava könnyen elintézte: Majorban „túlteng a modorosság”. De legény a talpán: igazgató maradt. Szilveszterkor a Fészekben trockistának szidalmazta dramaturg barátját, Karinthy Ferencet. Az új esztendő új próbatétel: a Magyar Színház szilveszteri mulatságán a Szózatot Timár József szavalta, s a JOBB kort remélő hangsúlyáról Révai azonmód értesült, és utasította Majort, Timárt sürgősen távolítsa el! Major pedig a színészszakszervezet együttműködésével régi barátját és ivócimboráját kiátkozta a Nemzetiből. Bajor Gizi és Somlay Artúr nem jelent meg a tárgyaláson 1950 januárjában, aztán 1951-ben mindketten végeztek magukkal.
Ablonczy László – www.magyarnemzet.hu
