Állatorvosi rom

313

„Visszaépíthető”-e királyaink koronázótemploma?

A székesfehérvári bazilika romjait a magyar történelem egyik legfontosabb szakrális helyének tekintjük – a második világháború és a rendszerváltás utáni történet mégsem erről tanúskodik. A Horthy-kori rendezés után nem született olyan átfogó terv, amely jól oldaná meg a romok védelmét, és nemzeti, társadalmi jelentőségük iránt sem lenne érzéketlen. Tavaly a Magyar Művészeti Akadémia Székesfehérvár történeti központja címmel tervpályázatot írt ki a terület rendezésére; az egyik pályaművet kiemelten díjazták. Megvan a megoldás?

A székesfehérvári romkert 1936 óta műemlék – még Gerevich Tibor, a Műemlékek Országos Bizottságának újraszervezője terjesztette fel az illetékes minisztériumhoz –, ezért a romok védelme rendkívül fontos, de mivel a városszövet kellős közepén található, a rendszerváltás után többször is felmerült, hogy jelképesebb módon is meg kellene jelölni a nemzeti emlékhellyé nyilvánított bazilikamaradványt.

A rom viszont nagyon pusztulékony, védeni kell az időjárás viszontagságaitól, de a műemlékvédelmi vagy művészettörténeti szakma legtöbbször csak ezt a tudományos álláspontot képviselte, figyelmen kívül hagyva, hogy egyben a magyar nemzeti és keresztény identitás építőköveiről van szó. Tehát hármas feladatot kell megoldani: védeni a romokat úgy, hogy kutathatóak maradjanak, de a múlton merengő látogató is azt érezze, hogy a magyar világ közepén van.

Esztétikai merénylet

A romkert hányatott múltját sem árt felidézni. 2000-ben, Erdei Ferenc és Oltai Péter tervei alapján a romkert egy részét fémszerkezetes, alacsony ívű védőtetővel fedték le. Állítólag a tető beszerelése és megalapozása közben a romok is megsérültek, ráadásul az esztétikai merénylet igazából nem ért célt, hiszen az állapotfelmérések azt mutatták, hogy télen így is megfagytak a kövek. A helyiek tiltakozása miatt a tetőt 2004-ben elbontották, a romok ismét sebezhetővé váltak.

Ám nem kellett sokáig várni a következő ötletre. Az évtized derekán Posh Ede, a Lénia 2 Kft. ügyvezetője előállt a Nemzeti Emlékhely és a Magyar Királyok Panteonja nevű ,,tematikus történeti élményparkegyüttes” ötletével, amely szerinte nemzeti zarándokhellyé változtathatja a turizmus szempontjából tranzitvárosnak tekinthető Székesfehérvárt.

A panteon a romkert alatt, körülbelül negyven méter mélyen, tizenhárom méteres belmagassággal, mintegy kilencezer négyzetméter alapterületen épült volna meg, látványtervezője Szegő György belsőépítész, vezető építésztervező volt. A metróalagutak építéséhez használt technikával láttak volna neki a föld alatti panteon építésének, amely becslések szerint tíz-tizenötmilliárd forintba került volna.

A város látott fantáziát az ötletben, és több millió forinttal támogatta a megvalósíthatósági terv elkészítését. A műemlékes szakma egy részének heves tiltakozása miatt a ,,giccsparádénak” titulált kezdeményezés végül füstbe ment.

Most talán újabb lehetőség nyílik. Fényárban úszó templomhajó, az üvegfalakon átragyogó nap: előttünk Szent István szarkofágja, a hajó falán a középkori képvilág megidézése és kőből az egykori Anjou-kápolna.

Körüljárjuk a teret, lemegyünk a romokhoz, és érezzük több mint ezer év történelmét – valahogy így képzelem el térben a győztes pályázat épületét, miután annak tervezőjével, Dósa Papp Tamás építésszel és munkatársával, Emődi-Kiss Tamással beszélgettem. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) pályázatára kötöttségek nélkül lehetett pályázni, azaz minden építész képzelete szabadon szárnyalhatott.

– Nagy különbség van egy high-tech visszaépítés és a nagyság megidézése között. Mi ez utóbbit szerettük volna, mert meg kell teremteni a térérzetet. Ha csak térdig vagy derékig érő romok között járunk, nem érzékeljük az egykori épület tömegét, a megidézendő épületet.

Az öntött- vagy a síküveg a fénynek ad sok lehetőséget – az egész építmény ragyog. Ez nem neogótikus valami acélszerkezetből, hanem emléképítmény vagy ereklyetartó, amelyben ötszáz évünk, a múltunk az ereklye. És az egész társadalomhoz kell szólnia, nem csak a szakmához, hisz ez a jövőnek épül – fejtegeti Dósa Papp Tamás.

Noha minden esély megvan arra, hogy megépüljön ez a tervjavaslat, a városi önkormányzaton is múlik a megoldás. A közelmúlt hamvába holt próbálkozásai miatt a város 2007-ben több milliárd forintos városfejlesztési projektet kezdeményezett, amelyhez európai uniós támogatást is próbáltak szerezni.

Átélhető helyszín

Ekkor a bazilika keresztmetszeti szelvényének felépítését tervezték Szabó Zoltán építész tervei alapján, ám végül erről letettek, és 2009-ben, a Királyi Séta projekt keretében megszerezték az uniós támogatást, alá is írták az 1,8 milliárd forintos szerződést, majd építészeti pályázatot írtak ki. Az ötven pályamű közül az első díjat a CET Budapest Kft. terve nyerte el, amelyet Csomay Zsófia és Nagy György építészek jegyeztek.

A terv halovány Rubik-kockához vagy szivárványketrechez hasonlító színes üvegkubust emelt a főhajó fölé, amely kirítt a környezetéből, és lényegében semmilyen módon nem fogalmazta meg a bazilikával való folytonosságot, noha technikai értelemben voltak értékelhető részei. Kisebb közfelháborodás is kialakult a tervek miatt, mert a helyiek vagy azok, akik figyelemmel követték az emlékhely sorsát, nem voltak megelégedve.

A második helyezést a pécsi MIMA Építész Műhely érte el – ők zöld gyepdombot emeltek volna a bazilika fölé –, a harmadikat pedig a Közti Zrt. pályázata kapta: ők hatalmas tégla épületkolosszust képzeltek a romok fölé, hogy érzékeltessék egykori tömegét.

Dósa Papp Tamás tervében az egykori főhajó tömege jelenne meg a városi térben, de nem éktelenkedne magas építmény, hanem nagyjából akkora lenne, mint a közelében levő barokk templom. A romoktól itt is didaktikus megkülönböztető csík választaná el az épületet – csakhogy ez levegőből lenne, azon a felületen, ahol az üveg nem ér a kőhöz. A falak üvegből lennének, és mindezt acélszerkezet tartaná. Kérdés, hogy ez mennyire időtálló.

– Nagyon is az! Ez a mi korunk elképzelése, a mi korunk megoldása. Mi átélhetővé tesszük, közösségformáló helyszínné alakítjuk a helyet. Szellemi építményt szerettünk volna tervezni, amellyel visszatérünk valami elveszett szellemi tartalomhoz. A rekonstrukció azért nem merült fel lehetőségként, mert szerintünk nem az épülne vissza, ami régen volt, hiszen nincs elég információnk a székesegyházról, ezért óhatatlanul „fantáziamű” születne. Ráadásul nemcsak városi, hanem országos, nemzeti dologról van szó. Még sincs jelentőségéhez mérten kezelve – jegyzi meg Dósa Papp Tamás.

A díjnyertes pályamű látványterve a székesfehérvári bazilikáról. „Szellemi építményt szerettünk volna tervezni”

Szobrok, képek a főhajóban

Noha nem megoldás a rekonstrukció, az építészek szerint kiemelt részeket, így az Anjou-kápolna falait vissza lehetne építeni az eredeti helyén, díszítőelemekkel együtt, hiszen rendelkezésre áll a leírás és a kövek is – a bejárattal szembeni kerengő falából is rengeteg kő megmaradt. Ám sok romkő és további épen maradt fal a romterület körüli négy épület pincéjében van. Ezeket el kellene bontani, és így a volt prépostság területét is rendesen fel lehetne tárni, be lehetne mutatni.

– A török hódoltságban megsemmisült épületek közül nagyon sokat nem építettek vissza, és ha belegondolunk, ez nem is volt olyan régen. Szerintem a megszakadt folytonosságot valamilyen módon helyre kell és lehet állítani. Azt a gondolatot, hogy a jelen a múltból nő ki, az izmusok próbálták elfeledtetni, de a közösségek ezzel sokat veszítenek, és természettől fogva igyekeznek visszatérni saját énjükhöz, múltbeli értékeikhez – hangsúlyozza Dósa Papp Tamás.

Megoldásukat még a tudomány szempontjait védő Marosi Ernő művészettörténész, Széchenyi-díjas akadémikus sem kifogásolhatná. Szerinte bármi történne is, a romokat le kell fedni, hiszen azok a viszontagságos időjárás miatt egyre csak kopnak, rongálódnak, és végül elpusztulnak, illetve nem szabad meghamisítani őket.

Dósa Papp Tamás és Emődi-Kiss Tamás munkája is lefedné a romokat, fölötte templomtömeg és tér alakulna ki, mely tehát nem másolat, és nem félrevezető. A romok beltérben lennének, az épületen át lehetne lejutni hozzájuk, és mindent meg lehetne tekinteni, továbbra is kutathatóak maradnának.

Az építészek művészekkel is együtt dolgoznának, mert a középkorban kívül-belül is ki voltak festve a korabeli templomok – szobrokat, képeket szívesen látnának a főhajóban.

– Nagyon gazdag képzőművészeti világ is megjelenhet, amelynek az építészet adna keretet és felületet. Sok mindenről van leírás, sok minden szétszórva van meg, ezeket újra lehetne teremteni, összegyűjteni, akár határon túlról is, és ki is lehet egészíteni egyes darabokkal, hogy a kiállítás a közönség számára, számunkra, a fiatalok, a turisták és mindenki számára érthető és minél teljesebb legyen, illetve magyarázatképpen új alkotásokra is gondolhatunk, mai művészi feldolgozásokra, értelmezésekre. Mi igazi korszerű múzeumot szeretnénk – magyarázza Emődi-Kiss Tamás.

Templomból dzsámi

A Nagyboldogasszony-templom a középkori Európa egyik legnagyobb bazilikája volt. Az első, román stílusú templomot 1031-ben szentelték fel, és mivel ide temették el Szent Istvánt, a templom a királyok koronázó- és temetkezési helyévé vált: a mohácsi vészig 43 királyt koronáztak meg a falai között, és tizenötüket temették a szent király mellé. Az eredeti négytornyú román épületegyüttest idővel átépítették, Mátyás idején kibővítették, ekkor száz méter lett a hossza.

A várost 1543-ban foglalták el a törökök, a királysírokat feldúlták, a templomot dzsámivá alakították, amely többször súlyosan megsérült. Az 1601-es keresztény ostrom során felrobbant a lőporraktárként használt bazilika egyik tornya, ám nem volt idő megjavítani, mert 1602-ben ismét török kézre került a város. A XVII. század végén köveit az új barokk püspöki palota építéséhez használták fel, amelyet részben a templom visszabontott alapjaira emeltek.

A romterületet elsőként Henszlmann Imre tárta fel a XIX. században, majd vissza is temette a királyi bazilika maradványait. Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára készülve Gerevich Tibor sürgette a bazilikaromok műemlékké nyilvánítását és megmentését.

Kezdeményezéséből a Horthy-kor egyik jellegzetes városrendezési projektje született, 1936 és 1938 között készült el a templom maradványait bemutató Romkert Lux Géza tervei alapján, szintén ekkor épült fel az árkádsor, a kőtár és a Szent István-szarkofágot őrző mauzóleum, melyet Aba Novák Vilmos festett ki – ilyen értelemben a Romkert egyben az akkori műemlékkezelés mementója.

„A székesfehérvári bazilika falai, nem is mindig összefüggően, csekély magasságban kerültek elő. A felépítmény szinte teljesen elpusztult, a szerkezeti vagy díszítő töredékek, eredeti helyüknek többnyire teljes ismeretlenségében, mint csonka tagok szóródtak szét. Itt tehát a feladat az egy-két méternyi magasságú falmaradványok biztosítására és a töredékek mennél teljesebb összegyűjtésére, áttekinthető elrendezésére és rendszerezésére szorítkozhatott.

Hogy a felszínre került hézagos falmaradványok egységesebb, a szemnek is kellemesebb képet nyerjenek, az ásatási területet kertesítettük” – idézi Gerevich helyzetértékelését tanulmányában Lővei Pál művészettörténész.

Később, a hatvanas években Kralovánszky Alán kezdte meg a templom feltárását, munkája eredményeként ismerték meg az épület teljes hosszát, és meghatározták Szent István és Szent Imre nyughelyét is – ám jócskán változtattak a harmincas évekbeli rendezésen. A teljes feltárást végül 2006-ban fejezték be Biczó Piroska vezetésével, ekkor kerültek elő egy korai, XII. században átépített kerengő falai is. Ám a bazilika egy része, amely a környező épületek alatt terül el, máig feltáratlan.

Pataki Tamás – www.magyaridok.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu