Csábítás

Gyerekkorom távoli és szürreális álomvilágának talán legérdekesebb része a múzeumalapítás volt.

Múzeumok éjszakája – Felébredtek Csipkerózsika-álmukból a hazai kiállítóhelyek?

Barátaimmal összefogva a tíz-egynéhány évesen legfontosabbnak tűnő dolgot akartuk utánozni. Mivel szüleink felkarolták játékunkat, egy kiürített, konyhára nyíló, ám ablak nélküli cselédszobát is kaptunk egyikünk családjának józsefvárosi lakásában. Ide kerültek az otthonról elhozott „értékes” régiségek, alájuk az írógéppel készített tárgyfeliratok.

Persze nem véletlenszerűen történt a múzeum kialakítása: hosszú vizsgálódás előzte meg a gyűjteményszervezést. Éveken keresztül napi rendszerességgel szöktünk meg az ásítozós délutáni tanulószobáról, és kerestük fel a főváros jelentősebb múzeumait.

Elsősorban a Nemzetit. Már a Pollack Mihály tervezte klasszicista épület is ámulatba ejtő volt, maga a történelem. Minden alkalommal elméláztunk azon, hol állt vagy nem állt Petőfi, hol éljenzett kalaplengetve a tömeg. Kik koptatták a rendkívül impozáns és nemcsak tiszteletet ébresztő, de túlságos méretei miatt bizony félelmetes és kicsit szorongást keltő lépcsőt.

Nem emlékszem már pontosan, hogy gyerekként ingyen mentünk-e be, bérletünk volt-e, vagy minden alkalommal leszurkoltuk a filléres belépődíjat, de saját nagyratörő „múzeumunk” számára a Nemzeti díjszabása volt az irányadó. Megvásároltuk, majd szinte betéve meg is tanultuk az állandó kiállítás katalógusát, és indigóval sokszorosított saját katalógusunk éppen úgy kezdődött, mint a Nemzetié: „Aki sokat ad, mindenkinek ad valamit, mondta Goethe…”

Szinte naponta végigjártuk és alaposan szem­ügyre vettük az állandó kiállítást, amelyik az azóta a múzeumi kiállítóterekből mindenütt kiszorított hun áldozati üstökkel kezdődött, és a magyar történelemnek a Kádár-kor számára még biztonságosan értelmezhető részével, a negyvennyolcas szabadságharccal fejeződött be.

A hetvenes évek végén már hiányzott néhány műtárgyfelirat, az utolsó fehér tiszti zubbonyról például sokáig vitatkoztunk, magyar vagy osztrák katona viselte-e. A teremőrök nem tudtak választ adni, túlságosan kedvesek se voltak, sőt idővel gyanakodva méregettek minket. A múzeum téli időszakban túlfűtött terei ugyanis a hétköznapi kora délutánokon szinte kongtak az ürességtől.

Rendszeres, tanár és kísérő nélküli, tehát szemmel láthatóan „önkéntes” látogatásunk érthetetlen volt.

Valójában maga a múzeum volt az, amelynek létezése kicsit magyarázatra szorult akkoriban. A gyűjtemény és kiállítások társadalmi státusza ugyan rendkívül magas volt, és vasárnaponként nyilván sok iskolai csoport és szocialista brigád látogatta meg a történeti és a dinoszauruszos természettudományi kiállítást.

A lehetőségeivel – önhibáján kívül – mégis csak nagyon korlátozott módon tudott élni a Nemzeti.

De nem volt ezzel egyedül, és a jelenséget még csak a szocializmus nyakába sem lehet varrni.

A múzeum maga érdekes történetű intézménytípus. Ma már egyetemen tanítják létrejöttének okait és a múzeumok koronként némiképp változó céljait. Lanfranco Binni és Giovanni Pinna a nyolcvanas évek olasz későmarxista világát idéző könyvük alcímében „kulturális gépezetnek” nevezik a múzeumot, amely a könyv érdekes fejtegetései szerint voltaképpen az uralkodó osztályok hatalmának újratermelési eszköze, a propaganda része.

Ez az elképzelés a történelmi materializmus szempontjából akár igaz is lehet, főként a létező szocializmus egy-egy muzeális intézményét látva, de egészében a valóságnak aligha felel meg. Sem a korlátozottan nyilvános uralkodói és főúri gyűjtemények, sem a középkori, nagyobb templomok körül kialakuló ereklyetárak létrehozóinak nem állhatott szándékában az ideológiai befolyásolás, és a XVIII–XIX. századi nemzeti múzeumi felbuzdulások is a tudományos célokat követték, legfeljebb a társadalmi kohézió növelésére, a nemzeti tudat megerősítésére gondolhattak az alapítók. Igaz, ez ma már kissé gyanús gondolat.

Összességében épp hogy nem a hatalom, hanem a közjó lebegett a szemük előtt. Ezt a szándékot kérdőjelezte meg a marxizmus, és vált kérdésessé a posztmodern számára is.

A probléma ezen a területen is ugyanaz, mint a napjaink hétköznapi életének minden politikával átitatott részén a monetáris intézkedésektől a családtámogatási rendszerig, a futballeredményektől a közlekedésfejlesztésig: létezik-e közjó, lehetnek-e az országnak, esetleg a nemzetnek céljai egyáltalán? Vannak-e közös örömeink és fájdalmaink?

Ebben a látszólag paranoiás értelmezési körben már a Magyar Nemzeti Múzeum neve is gyanakvásra ad okot, s nem is büszkeséget keltő, hogy a kontinens harmadik ilyen jellegű intézményét hívta életre Széchényi Ferenc.

1802-es a felajánlás, s a császári engedély után öt évvel az Országgyűlés nemzeti tulajdonba vette a Magyar Nemzeti Múzeum magját képező főúri gyűjteményt. A British Museum persze néhány évtizeddel korábbi: Sir Hans Sloane orvos és természetkutató műkincshagyatékát és könyvtárát 1753-ban vásárolta meg az angol kormány, az alapítást parlamenti határozat is szentesítette, és 1759-től már látogatható is volt a temérdek ritkaság és régiség.

A Grand Louvre gyűjteménye még ennél is régebben keletkezett, viszont csak 1793-tól látogatható bárki számára.

Vagyis a magyar múzeumügy szinte teljes története során nagyon is szinkronban volt az európaival, és ha a hazai múzeumok egyes időszakokban úgy tűnt is, Csipkerózsika-álmukat alusszák, ennek elsősorban külső okai voltak: az anyagiak hiánya, az idegenforgalom pangása, esetenként valamilyen helyi érzéketlen politikai potentát ellehetetlenítő tevékenysége.

A hetvenes évek közönségszervező technikáit és múzeumpedagógiai módszereit nehezen lehetne összehasonlítani napjainkéival.
Az 1990-es fordulat nemcsak nagy lehetőségeket teremtett a hazai múzeumok számára, hanem a pénzek elvonása miatt kétségbeejtő helyzeteket is előidézett országszerte.

Talán még most is láthatunk kisebb és közepes városokban olyan múzeumot, amelynek kiállítását a rendszerváltás előtt hozták létre, s az elavult installációt a kísérő feliratokban testet öltő történelmi materializmus teszi a látogató számára felejthetetlenné. Az ezredfordulón még komoly, megyei székhelyeken működő – vagy inkább vegetáló – gyűjteményeket is találhattunk ilyen állapotban.

S ha a fenntartáshoz szükséges pénz előteremtése ma sem egyszerű egy-egy múzeum számára, még a legkisebb, legeldugottabb intézményeknek is van lehetőségük és főként a nagy múzeumok nyújtotta jó és lelkesítő példájuk a megújulásra. Akár komolyabb anyagi erőforrások nélkül is.

A Múzeumok éjszakája például ilyen lehetőség. Amikor az 1999-ben kitalált francia mintákat követve 2003-ban nálunk is elindultak a programok, sokaknak erős kétségeik voltak, vajon használ-e a hazai múzeumügynek, ha az intézmények éjszakai látványossággá degradálódnak. Ez ma már nem kérdés.

A kevés anyagi ráfordítással megvalósítható programok részben a szokatlan időpont miatt megdöbbentő tömegeket vonzanak múzeumokba és könyvtárakba is. Az érdeklődők éjszakájuk nagy részét kiállításról kiállításra vándorolva töltik, ilyenkor nem meglepő a bejáratok előtt kígyózó sorok látványa.

És a siker akkora lett, hogy a Szent Iván éjjele közeli időpontra tervezett éjszakai múzeumi programokat 2009 óta november 11., Szent Márton napja körül a múzeumok őszi éjszakájának eseménysora is követi.

A jelek szerint napjainkra a hazai múzeumok ismét fontossá váltak, közösségteremtő és -formáló erő lett belőlük. A finanszírozás és az állami mecenatúra rendszere ugyan közel sem tökéletes. Tagadhatatlan, hogy számtalan kisebb-nagyobb gyűjtemény küzd igen komoly gondokkal, amelyek olykor a napi fenntartást veszélyeztetik.

De fordulat történt, s a nagy fővárosi sikerkiállítások után az utóbbi másfél évtizedben sok vidéki nagyváros múzeuma is tömegek érdeklődését kiváltó, magas szakmai színvonalú kiállításokat szervezett. Múzeumpedagógia pedig szinte minden jelentősebb gyűjteménynél zajlik, így jó eséllyel válik a mai gyerekek életének természetes részévé a kultúra és tudás reprezentálója, a múzeum.