Visszavett Kossuth-díj – Száz éve született Karinthy Ferenc

2021 június 05.

Száz éve, 1921. június 2-án született Karinthy Ferenc író.

KARINTHY F.: Nézd, itt folyik el a Duna, ugye, teli van vízzel, mint ez köztudomású. Nekem meg, ez talán nem olyan köztudomású, bár sokszor írtam róla, valahogy a víz az őselemem. Nemcsak mint egykori vízilabdázónak: minden halmazállapotban. Én szeretem a jeget, a havat, a vizet, a gőzt, a gőzfürdőt és… és szeretem a Dunát. Rettenetesen szeretem a Dunát. Ma is minden nap kajakozom. Van egy jó kajakom. Ez a nagy csend a Duna. De ugyanakkor a Duna valahogy összeköt engem Európával, összeköt a világgal, a Nyugattal és Kelettel. Az út pedig, aminek a lármája téged zavar, az a 11-es út, ez vezet Budapesttől Esztergomig, Esztergomtól ez vezet tovább, ugye, ha akarjuk, Bécsig, és tovább Párizsig, sőt, Londonig, és a másik oldalon lemegy… Ez vezet a Balkánra, és elmegy egészen Japánig. Voltam Isztambulban. Ott van egy utca, az a neve: Londra aszfalti, vagyis londoni aszfalt. Hát ez az az út, ugye?

SIMON I.: Akkor te valahogy térben is jobban érzel, amikor az út mellett vagy. Úgy érzed, mintha a terek közel jönnének hozzád.

KARINTHY F.: Kell nekem ez a lüktetés. És ez bizonyos életformát is diktál. Itt reggel szoktam dolgozni. Írószobámról kérdezel. Hát nekem tavasztól őszig, majdnem fél évig ez az írószobám, ez a picike ház. Itt dolgozom, reggel és este. Ez a nagy csöndek órája. Akkor itt csakugyan nem zavar senki. De én szeretem, nekem pihenés, hogy kijárok, és nézem a forgalmat.

[…] Nagyon nem akartam író lenni. Erről már írtam is. Minden egyébbel megpróbálkoztam, csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni. Nyelvész voltam, vízipólózó, sportoló, edző akartam lenni, tanár akartam lenni. Életem egy szomorú szakaszában még kereskedő is voltam, meg tisztviselő, dramaturg, lektor, minden, csak író nem. Azt kérdezed, hogy ez előny vagy hátrány. Nézd, egész biztosan, életem első novelláját, amikor az Új Időknek bevittem, ha jól emlékszem, talán Fodor Jóskának, egész biztos, hogy másképp vette kézbe azt a novellát, amin a Karinthy név állt, mintha Kovács vagy Pityipalkó lett volna. Ennyiben, gondolom, előny volt. Hátrány viszont annyiban, hogy apám nagyon nagy író volt, én persze elfogult vagyok, de igen-igen jelentős, nagy, egyre modernebb írónak tartom…

SIMON I.: Nem kell ahhoz a fiának lenni, hogy elfogult légy, én is annak tartom.

A környező terület tükörképe látszik egy napfénytartammérő üveggömbjén Szolnokon. Fotó: MTI/Bugány János

KARINTHY F.: No most, ha Kovács János vagy Kovács Ferenc néven írnék, tehát nem is tudnák, hogy az apám, akkor nem hívnám ki az összehasonlítást. De én mindig kihívom azzal, hogy a világon vagyok, ha leírom a nevem, leírok egy sort, akár egy rövid karcolatot, kihívom az összehasonlítást: van-e olyan jó, eléri-e, megüti-e, vagy messzi marad-e az apjától? Ez nem előnyös. Rövid távon nem előnyös. Szerintem az egész mostani irodalmunk, minden eredményével, gyöngéjével, de mindenestül azért színvonalban, erőben, intenzitásban, szuggesztivitásban nem éri el az övékét. Az egészen ritka korszak volt, óriási korszak, utolérhetetlen sokáig. Akármint próbálunk hasonlítgatni, ezen az összehasonlításon valamennyien mindig-mindig veszítünk. Személy szerint én is. És ez hátrány. Ebből sok vicc volt, azokon én is jót nevettem. De azért hadd mondjam el most már a másik oldalát is. Van nekem egy állandó ösztökém, ami talán másnak nincs, és én megpróbálom az utóbbi években így felfogni, így tekinteni. Milyen jó ez nekem! Hogy van valami, ami sose hagy békén, mindig magasabbra és magasabbra téteti a lécet. Egyszóval nem megállni. És aztán a végén majd kiderül, hogy érdemes volt-e vagy sem.

[…] SIMON I.: Hátráljunk vissza még harminc évet újra. Nagyon nehéz életünk volt tulajdonképpen mind a kettőnknek. Hiszen egy nemzedék vagyunk, ha megengeded…

KARINTHY F.: Te fiatalabb vagy.

SIMON I.: Valamivel, de hát azért együtt voltunk mi a negyvenes évek végén, nagyjából, még­iscsak. Közösek az emlékeink. Nem tudom, emlékszel-e, arra a bizonyos… Kossuth-díj osztásra gondolok.

KARINTHY F.: Igen, de mi volt ott?

SIMON I.: Ti közrefogtatok engem Sarkadi Imrével…

KARINTHY F.: Szegény Sarkadival, igen.

SIMON I.: Én Sarkadi után jöttem, ábécé sorrendben. És ti megbeszéltétek egymással, hogy amikor én megyek ki a széksorok között, a lábam elé…

KARINTHY F.: Kitettem a lábam, megbotlottál, ugye?

SIMON I.: Majdnem végignyaltam a szőnyeget, míg kiértem az államelnökhöz.

KARINTHY F.: Díszesen értél oda, mi? De azért a pénzt fölvetted?

SIMON I.: Fölvettem, és nagyon jót mulattunk utána.

KARINTHY F.: Volt ott egy másik sztori is, nem emlékszel?

SIMON I.: Arra meg én nem emlékszem.

KARINTHY F.: Tudniillik… (nevet) Illés Béla bácsi kapott ­nagydíjat akkor.

SIMON I.: Úgy van.

KARINTHY F.: Nagydíjat, és kérlek szépen, először volt a kézfogás, a jatt, az egész kormánnyal le kellett kezelni. Az nem volt érdekes. De mondták, hogy utána tessék befáradni az egyik oldalhajóba, ott adják a pénzt. Bementem, mert mindenesetre a pénzt felveszem, hátha aztán később nem adják ide. Alá kellett írni, és látom, előttem ott az Illés Béla neve. Mondom, megkért a Béla bácsi, nem érzi jól magát, vegyem át én. Kiadták, hát ismertek, alá is írtam. Egyszer csak jön az öreg a pipájával. Hol van, kéhem, mondja. Milyen névre? Hát Illés Béla, nem ismehnek? Az már föl van véve. Hogyhogy fel? Itt az aláírás. Rögtön tudta, fogta a pipáját, és fenyegetett vele, hogy Cini, hol vagy, add vissza a Kossuth-díjamat! És kergetett végig a Parlamenten. Így vagyok én kétszeres Kossuth-díjas. Rövid ideig. Vissza kellett adni.

(Simon István: Írószobám – Beszélgetés Karinthy Ferenccel, Kortárs, 1974/3. Az idézet forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Száz éve, 1921. június 2-án született Karinthy Ferenc író.

Margittai Gábor - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve