L. Simon László esszéi otthonról és hagyományokról.
Életrajzunk szinte mindegyik paraméterében különbözünk, mégis mintha a magam lelkiismeret-vizsgálatát tartanám ezekben a családi és politikai esettanulmányokban. Kritikusként a vidéki életformát hangsúlyosan átgondoló költőként ismertem meg, méltattam, mielőtt még családja valahai életformájának visszaállítását felelősséggel vállaló, élvezettel gazdálkodó emberré és a közösség politikai ügyeinek intézőjeként politikussá vált volna.
Ezért a gazdálkodóért és a politikusért felelősséget vállaló költőnek kisugárzó erejére kell visszafigyelnem ezekben az esszékben. Ez a költői érzékenység vezette ahhoz a lényegi felismeréshez, amiért ezt az egész életformát magára vette, amely erős tartással végzett feladatteljesítő emberré nevelte a valaha bölcsész indíttatású magánembert.
Ifjúságomban, amikor a „létező szocializmus” szétszóratással támadott az emberi történelem és összetartozás sok évezredes rendjére, talán a leglátványosabban játékosnak feltűnő költőnkre, Weöres Sándorra figyelve ébredtem rá, hogy csak az ősi hagyományokba kapaszkodó, kétségbeesett összetartozásra vágyók képesek életben tartani a létezés folyamatosságát. A még majdnem gyermek „Sanyika” döbbenten kérdezett rá az Öregek című versében, hogy miért marad egyedül az ember, miért veszíti el élete értelmét akkorra, amikorra éppen hogy be kellene érnie élete termésének. Pedig csak a teljes értelmű élet lehet a megoldás a történelem viharaiban vergődő emberiség számára.
Örömmel olvasom a hagyomány szétszóratása idején született fiatalember eszmélkedő válaszát, aki az öregeket hallgatva, régi poros dokumentumokat a padlásról lehordva veszi azt a bátorságot, hogy nem egyedi karrierre vágyik, hanem a hagyományos termelési és politikai formáknak a megújításával próbál a család és a nemzet alkotóelemeként felelősen beleépülni az emberiség természetes újjáéledésébe. Nem valamilyen régi, mára már elavult formációt készül visszaalakítani, hanem a régiek példáját követve most ő maga akarja megújítani az életkörülményeket. Miként az ősök, a saját ősei is tették reformerként a maguk idejében. És megírja a születésekor megszakadt folyamatosság újrakezdését.
Hogy a költő miként érez rá a mulandóságban megtörtént személyes összeomlásokra, arra legyen itt példa a Széchenyi-ünnepen „a legnagyobb magyar” millió dokumentuma közül egy kollegiális jellemzés hangsúlyos kiválasztása. Eötvös döbbenetes írói érzékelésű megfigyelésére senki sem figyelmeztetett eddig: „Nagy ész, erély, kitartás, hazaszeretet, a képesség eszmékért feláldozni magát, egyszóval minden, mi nagy férfiúban szükséges; csak egy hiányzott – az emberszeretet… kétségen kívül ez volt oka, hogy midőn a sors keze reánk nehezedett – ő öszvetört.” Idézi Eötvös szinte könyörgő szavait az életrajz írójához: „valóságos nyereségnek tartanám, ha egypár vonására figyelmeztetne, mely ítéletemet megcáfolja, hogy e nevezetes férfiút, kit annyira tisztelek, s kinek, mint minden magyar, hálával tartozom, szerethetném.” Majd összeolvassa záradékul Eötvös és a maga eszményét: „»Éppen oly embernek, ki életét nagy céloknak szenteli, s kire mindig nagy csalódások várnak, még több szüksége van a szeretetre, mint másoknak«. A valóságos szerető közeg, biztonságot, megértést nyújtó család és baráti kör nélkül napjainkban is lehetetlen hiteles család-, szociális vagy éppen kultúrpolitikát, sőt nemzetpolitikát folytatni.”
„Mert az én szívemet is a szerelem láncai kötik össze az anyafölddel… Mert minden hiúság, önként vállalt munka és szolgálat, minden küszködés, kapott keresztek, a megérdemelt siker ellenére sem akarok elrohanni az élet mellett, s elrohanni az élet elől. Nem akarom későn hullatni a könnyeimet.” L. Simon László ezekben az esszékben a szemünk láttára talál rá élete értelmére: az otthon, a család és nemzete életébe illeszkedő honpolgár megélhető alakjának megformálására.
(L. Simon László: Körbejárni a hazát. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017, 301 oldal. Ára: 3500 forint)
Kabdebó Lóránt – www.magyaridok.hu
