Séta Radnótiért

2021 február 23.

Radnóti Miklós utolsó verseskötete: A szerb iskolásfüzetben lelték meg többek között a Razglednicákat is.

Átmenetileg Győrött éltem 1975-ben. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat 251. számú, Jedlik Ányosról elnevezett könyvesboltjában, ahol kilenc hónapon át eladóként dolgoztam, a bolt-igazgató – olvasva versemet a megyei napilapban ‒ feladatomul szabta ki a verseskötetek polcainak rendezését. Külső városnegyedben működő bolt lévén akadt időm, amikor beleolvashattam a könyvekbe.

A készletállomány rakosgatása közben kezembe került egy kis alakú könyvecske, a Bori notesz. A Sík Sándor-tanítvány Radnóti Miklós utolsó verseskötete.

Közülük a Hetedik eclogát sokáig fejből tudtam. A szépreményű, máig elismert költő sorsa tragikus véget ért. Súlyos betegen a lebombázott győri kórház nem tudta fogadni, ennek következtében 1944 késő őszén az őt és társait kísérő katonai különítmény parancsnoka Abda térségében, a Rábca partján kivégeztette. A közel két esztendő múlva exhumált tömegsírban talált zubbonyból előkerült Radnótinak a talajvízzel és testnedveivel átitatott notesze. Ebben a szerb iskolásfüzetben lelték meg többek között a Razglednicákat is.

 

Radnóti Miklós Razglednicák 4 című versének eredeti kézirata.

Fotó: MTI / Mohai Balázs

Magyar nyelv és irodalomból az írásbeli érettségi tételek közül a Razglednicák első, második és negyedik részének összehasonlító elemzését választottam és dolgoztam ki 1974-ben. Értesültem a Radnóti-békemenet híréről, amikor – a híradások szerint – tízezer KISZ-es fiatal vonult Győrtől Abdáig „Veled vagyunk, Vietnam!” táblákkal a kézben.

Mivel én szervezeten kívüliként nem tartottam velük, de kíváncsi voltam a Radnóti-emlékműre s arra a tájra, ahol utolsót sóhajtott, elhatároztam, hogy egyedül teszem meg ugyanezt az utat.

Napsütésben indultam. Könnyedén lépegettem, a kíváncsiság lendületétől hajtva sétáltam ki az országútra a megyeszékhely fő forgalmi útjáról. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy követ egy férfi. Amikor lassítottam, ő is lassított. Amikor gyorsítottam, szintén gyorsított. Mire véljem? Csak nem a megtámadásomat tervezi, esetleg vékonyka összeget tartalmazó pénztárcámra, ezüstgyűrűmre pályázik?

A Rába-hídon utolért.

Elkerült, de rögtön szembefordulva hirtelen azonosíthatatlan igazolványt mutatott, s rögtön kérte az enyémet. Tudakolta, hova megyek. Ismertettem vele ártatlan úti célomat, mire elengedett. Komorodott a nyári idő, amikor az 1-es út szülővárosom irányába tartó elágazásához értem. Gondoltam, a 85-ös útra kanyarodok, majd a bokrok által rejtett emlékmű mögött visszatérek az Abdára vezető országútra. Ám szétnyílt az útszéli bokor, amelyből először egy géppisztoly csöve meredt ki, majd egy kiskatona arca, s a térdénél német juhászkutya fürkésző pofája. Ez a katona is igazoltatott. Kérdezte, hogy ismerem-e ezt meg ezt Sopronban, s hová tartok, mikor jövök onnan vissza. Amikor mondtam, hogy a Radnóti-emlékműhöz, a háromszor eltemetett klasszikus költő első sírjához megyek, megenyhülve ennyit szólt: „Értem. Más hasonló hóbortosokkal is találkoztam már…” Na, kösz!

Igazán nem hosszú időt töltöttem a Rábca-parton, talán csak egy imányit, mert sötét felhőt láttam közeledni a város felől. Visszafelé intettem a bokornak az elágazásnál, és egyre inkább igyekeztem, vihartól tartva, mezők között a nyílt színen. Kisvártatva zöld dzsip fékezett mellettem. Civil ruhás, idősebb férfi szállt ki belőle az igazolványomat kérve. Mosolygós dühöt színlelve mondtam, hogy „két órán belül maga a harmadik, aki kéri”, erre eltekintett az igazolástól. Megkérdeztem, elvinnének-e Győrig, hiszen útközben eleredhet az eső. „Nem tehetjük. Ez szolgálati kocsi” – szabadkozott. Elköszönt, beült az autóba. Elindultak a város felé.

Szemerkélő esőben már nem találtam első igazoltatómat a Rába-hídon. Talán behúzódhatott a híd alá. Így történt az én honvédelmi sétám 1975-ben. Indokolt a jelző, bár nehéz eldönteni, hogy a hon védett-e engem, netán tőlem védték a hont, vagy inkább attól óvtak, nehogy megsértsem a határt. Mindenesetre az abdai templom harangjának mezőre hallatszó kondulása valóban megóvott ‒ a határőrök és a vihar haragjától egyaránt.

Zsirai László - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve