Már tíz éve csak temetjük Stephen Kinget újonnan megjelenő fantáziamentes és marketingszagú könyvei miatt, mivel azok alapján azt hihetnénk, hogy a horror koronázatlan királya -rég túl karrierje csúcspontján- már tényleg nem tud újat mutatni.
A Búra alatt is afféle utolsó szalmaszálként szolgált egészen addig, amíg rájöttünk: a könyv maga a Nagy Visszatérés. Egyszerre ébreszt nosztalgiát a régi, „klasszikus” művei iránt és mutat újat még a keménymagos rajongók számára is.
Maga az alapszituáció nem igazán mutat újdonságot, az emberek viszonyrendszere és a „véletlenek” alakulása azonban annál inkább. Bele a lecsóba: egy áthatolhatatlan, de szemmel nem észrevehető félgömb ereszkedik az unalmas kisvárosra pont azelőtt, hogy Barbie, az iraki veterán maga mögött hagyhatná addigi életét és a vezető fiával kapcsolatos balhéját. Így menekülés helyett kénytelen szembenézni múltjával és a katonaság parancsára átvenni a városka vezetőségét – ha azt Rennie, a titokban diktatórikus álmokat dédelgető tanácsos hagyná.
King megfontolt módon legalább két tucat átlagos, ezáltal könnyen megszerethető és jól kidolgozott bábut mozgat az oldalakon. A bátor újságírónőnek, az Istenben kételkedő papnak, a vezető pszichopata fiának, de még a faluszéli parasztfiúcskának is fontos szerepe van az események alakulásában. Mint szadista tábornok, a legnagyobb élvezettel vezeti csatába az olvasó által megszeretett játék katonáit, ugyanis halálból és jól megtervezett véletlenből bőven akad: ha a nyugdíjhoz közeledő rendőrkapitány nem ment volna a fal közelébe és így nem hibásodott volna meg a pacemaker-je, nem kerül a rendőrség élére korruptálható személy és nem fajulnak el a dolgok.
Semmi sem történik véletlenül – minden eseménynek nyomós oka és pontosan megválasztott ideje van. A jövő pedig eléggé kilátástalan – kérdés, hogy mi végez hamarabb az emberekkel: az el nem távozó gázok miatt kialakuló füstmérgezés, az éhezés, a gyerekek körében megjelenő rohamok, a katonaság kiszabadításra irányuló próbálkozásai, vagy más, még ki nem derített veszélyforrás. A sok és változatos szereplőnek, a behatárolt környezetnek és a frusztrált légkörnek köszönhetően viszont mindig történik valami.
A két tégla nagyságú kötetet a rá jellemző lendületesség nélkül kínszenvedés is lenne végigolvasni. Ezúttal azonban kevesebb a horror- és fantasztikumelem, újdonságként viszont megjelentek a sokkal valóságosabb technikai és meteorológiai információk, így sokkal inkább valamiféle fiktív, de életszerű reality-horrort olvashatunk a megszokott rémmesék helyett. A korábbi írásaihoz kapcsolódó hasonlóságok a rajongók számára azonban elég feltűnőek lehetnek: a Végítéletben levő ellenpólusok, a jó és rossz itt is erősen kikristályosodik; az emberek reakciója és valláshoz kapcsolódó viszonyuk A ködre emlékeztet, míg a katonaság erős jelenléte az Álomcsapdát juttatja eszünkbe.
Persze az utalások az író repertoárjába tartoznak ugyanúgy, mint a szereplők valóságossá formálása – felismerésük pedig csak egy-egy kacsintás a rajongók számára. Az viszont rejtély, a kiadó miért használta mindenhol a hatalmas helyesírási bakinak számító „búrát”. Bár néhány oldalon lehetett volna még húzni A Búra alatton, így van jól, ahogy van – a „blablát” sokalló kritikusoknak is be kell ismerniük, hogy a leíró részek elengedhetetlenek a hangulatteremtéshez.
Az pedig már egyáltalán nem érdekel, hogy a Spielberggel közös munkájából, a történet sorozattá adaptálásából mi fog kisülni – a kíváncsiságnak tökéletesen eleget tesz a könyv, amelynek méretét mihamarabb érdemes megszokni. King bácsi ismét nagyot alkotott – végigolvasásakor azt kívántam, bárcsak tovább tartott volna, hiszen ki tudja: lehet, soha többé nem fog még ilyet alkotni és soha többé nem enged be egy ilyen életszerű kisváros szívébe.
(8/10, Európa, megjelent a K-F-n)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu
