Ifjúság (2015)

310

Az Ifjúság tipikusan az a film, ami nagyon szép, nagyon megható, és mégis nagyon nehezen fogja megtalálni az utat a közönséghez.

Miért? Egész egyszerűen azért, mert ismeretlen. Mert a filmet nem Steven Spielberg, hanem Paolo Sorrentino rendezte, mert Jane Fondáról ma már csak az hallott, aki középkorú, és mert a leghíresebb színésze Michael Caine, aki miatt szintén nem a fiatalok fognak beülni a moziba. Pedig az Ifjúság nekik is kellene, hogy szóljon, mert egy olyan állapotot mutat be, amelyet egyáltalán nem, vagy csak kevéssé értékelünk, amikor még megvan, az élet nagy részében pedig hiába futunk utána.

Mindenesetre az Ifjúság azon fokú túlpontozása is meglepett, amit a legtöbb blogon láttam – így nálunk is Santino a HATODIK helyre tette év végi toplistájában –, és ezt bizony túlzásnak érzem. Mert az Ifjúság egy szép film, egy meglepően megrendítő film, de lényegében ennyi. Öregurak áztatják a pöcsüket egy svájci szállodában, és azon méláznak, hová lett az elmúlt ifjúság, tehetség, meg a pillanat, amikor még királyok voltak.

Szinte mindenki megőrül azért, hogy nyomot hagyjon maga után ezen a sárgolyón, és a társaság, amely itt összegyűlt, különösen illusztris. Van itt egykoron híres rendező, aki az utolsó nagy dobására készül halála előtt, önmagával meghasonlott színész, akit az gyötör, hogy nem tud kitörni egy gyerekkori szerepéből, kehes futballista, nem sztereotip szépségkirálynő, egymással ki tudja, mióta nem beszélő házaspár, és persze a főszereplő, az ünnepelt karmester, aki egykor eljátszotta az Egyszerű dalokat, de titokzatos okból már soha többé nem teszi.

Karmesterünket Caine alakítja, és leginkább az ő szemszögéből nézhetjük az eseményeket, ahogy sztoikus nyugalommal veszi tudomásul, hogy elment vele az élet, kiélte magát, elérte, amit el akart, és napról napra öregebb lesz. Nem érdekli semmi és senki, és már az se érdekli, hogy egyáltalán érdekli-e valami. Leginkább pedig az nem, hogy az angol királynő éppen csak térden állva nem könyörög neki, csak hadd üthesse végre lovaggá, amihez nem kell más, minthogy még egyszer utoljára vezényelje az Egyszerű dalokat. De karmesterünk ezt akarja legkevésbé, a háta közepére kívánja azokat a francos Egyszerű dalokat.

Mi, művészek egy rohadt nagy keresztet cipelünk. Valójában soha nem tudjuk, mivel érünk el nagy sikereket. A közönség lehet, pont azt fogja méltatni, amit mi lefitymálunk, vagy nem tartjuk éppen repertoárunk kiemelkedő darabjának. Miközben azokat, amelyeket igazán fontosnak érzünk, beleadjuk szívünk, lelkünk, egyáltalán nem értékelnek. Ennél is rosszabb, ha egyszer régen valami nagyot alkot az ember, amit akkor még ő is szeret, aztán szépen lassan saját közönsége utáltatja meg vele, mert csak arra kíváncsi, újra és újra azt várják tőle. Ezért utálta meg hősét Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie, de ismerős lehet John Cleese esete is, akinek annyira elege lett egyik legzseniálisabb szkeccséből – a hülye járások minisztériumából –, hogy mikor a közönsége egy talkshowban megint ezt kérte, elment egy paraván mögé, kis idő múlva visszajött, majd bejelentette, hogy addig járt hülyén, amíg ott tartózkodott.

Ez a Birdman-szindróma persze csak egyik aspektusa a filmben vázolt problémáknak. Vajon jól éltük-e életünket? Teljes életet éltünk-e, és vajon jók vagyunk-e abban, amihez úgy gondoltuk, leginkább tehetségünk van? Tényleg csak egy valakibe lehetünk szerelmesek? És itt most elsősorban a nagy választásra gondolok karrier és család között. És vajon tényleg sose késő változtatni, jóvá tenni mindent?

Rendkívül sokrétű tehát Sorrentino filmje, és emiatt lesz máris több néhány vén kecske nosztalgiázásánál. A színészek pedig egytől egyig remekül alakítanak. Caine-nek szinte jutalomjáték ez, ha itt akasztotta volna szögre a kalapját, igazán méltó búcsúval zárta volna le életművét – de azóta már leforgatta Az utolsó boszorkányvadászt –, Harvey Keitel pedig évek óta nem kapott ennyire testhezálló és méltó szerepet magának, az ő tragédiája talán még durvább, mint Caine nyakassága, amivel szinte távolról nézi önnön létezését. Vagy a szinte minden szerepében erős – bár sosem karizmatikus – Paul Dano, aki e között a sok öreg sors között döbben rá, hogy nem is azt csinálja, amit szeretne.

A film remekül megírt párbeszédeket, monológokat vagy épp jeleneteket tartalmaz, amelyeket érdekes módon pont a női szereplők kaptak. Rachel Weisz évek óta nem volt ennyire hiteles – sem szebb –, mint a karmester árnyékban élő lányaként, aki tönkrement házassága miatt vádolja apját, mert szerinte rossz neveltetése miatt kiesett a megszokott komfortzónából. Vagy Fonda, aki egy olyan jelenetben ébreszti rá létezése hiábavalóságára Keitel karakterét, hogy egyesek máris Oscart kiáltottak neki. Mădălina Diana Gheneának pedig minél több szerepet, mert a Dom Hemingway óta nem játszott semmi értelmesben, pedig igencsak megvannak az adottságai ahhoz, hogy korunk egyik legkiemelkedőbb színésznőjét ünnepelhessük benne. Leginkább benne.

Máskor pedig szavak nélkül válik a film kifejezővé és erőssé. Mint amikor Caine hangversenyt rögtönöz az alpesi hegyekben legelő tehenek segítségével, vagy Keitel összes megrendezett filmjének főhősnője hirtelen megjelenik neki egyik délután. A sok ríkató jelenet mellett érdekes módon rengeteg humorosat is kapunk. Legyen szó a napi vizelés fárasztó és fájdalmas procedúrájának alapos kielemzéséről, a forgatókönyvírók ötletbörzéjéről, Diego Maradona karakterére felépített helyzetkomikumokról, egy önbizalom-hiányos hegymászó kínos csajozásáról, vagy ahogy a mindenki álma, Miss Universe leoltja a tudálékos, beképzelt színészpalántát.

Érdekes és meglepő érzelmi hullámvasút tehát Sorrentino legújabb filmje, amit csak akkor nézzünk meg, ha lelkiállapotunknak megengedhető ama luxus, hogy az önmagunkba nézés során ne csak a szépséget és az örömöt, de az árnyékokat és a bánatot – sőt a keserűséget is – a maga valójában éljük meg. Aki fiatal, azért, aki fiatalos, azért, aki pedig örökifjú, az pedig azért.

FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu