Gagarin – első az űrben (2013) – utolsó a mozi kasszáknál

304

Három évbe telt mire ideért hozzánk Gagarin

ami, ha úgy vesszük, ordas nagy csúszás, de ha 1961-ben szállt fel Bajkonurból és így a világ első űrhajósa kozmonautája lett, akkor végül a gyártó országnak se jött össze az 50. évi jubileum (ez is milyen már?), s a cirka három év már igazán nem számít. Pláne ha azt veszem, hogy a végeredmény erősen felejthetőre sikeredett.

Néha igazán csodálkozom a kollégák véleményén. Ennyire vakok, vagy ennyire át akarják verni az egyre kevesebb moziba járót? Hogy lehet azt írni, hogy ez egy kiváló film? Hogy lehet azt írni, hogy lehengerlő? Hogy csodálatos? Hogy élvezetes? Ha valakinek nem tetszik egy film, a másiknak meg igen, az még lehet pillanatnyi elmezavar, vagy akár csak a szubjektivitás kivetülése. Ízlés kérdése, totál elfogadható. De azt nem látni, hogy ez a film bizony unalmas, didaktikus, történetmesélős, kicsit púpos, kicsit pikkelyes, megül rajta a por, az azért elég nagy dilettantizmusról árulkodik. Ha ehhez hozzáteszem, hogy az oroszok se mennek a szomszédba egy kis pátoszért meg hazafiasságért, akkor lényegében a Gagarint amerikaiak is leforgathatták volna, de miért is tették volna, amikor a szovjetek 61-ben csúnyán bealázták őket. Igaz, ezek után nekik is ötven év kellett, hogy egyáltalán filmre vigyék nagy hősük útját.

Pavel Parkhomenko filmjének legfőbb baja, hogy kapkod. Összevissza mutatja be az egész folyamatot, nem is csak kettő vagy három idősík közt ugrálva, hanem random egymásra dobálva a jeleneteket. Már a kezdés is zavaros, a felszállás előtti éjszakát mutatja, amikor már csak ketten voltak a programban, és nyílt titok volt, hogy Gagarin lesz az, aki felszáll a Vosztok 1-gyel. Aztán ez a vonal — a jelen — halad komótosan, szép lassan, legyünk szemetek, vontatottan egészen odáig, hogy hősünk elhagyja a Föld légkörét, megkerüli a bolygót, majd sikeresen landol. Nagyjából húsz perces a folyamat, amiben leginkább az a frankó, hogy lehet látni, micsoda kőkorszaki eszközökkel lőtték ki ezt a srácot a világűrbe. Félelmetes, hogy aztán a még durvább landolásról ne is beszéljek. Lényegében egy konzervdobozban ücsörgött Gagarin, és a tíz centi vastag fém túloldalán ott az űr végtelen hidege. Ha valamit, hát ennek bemutatását lehet dicsérni a filmben, mert elképesztően valósághűre sikeredett.

A gond nem is ezzel van, hanem minden mással. Hogy miért is csupán idáig tart a film, amikor illett volna megcsinálni Gagarin korai haláláig, ami mai napig konteó elméletek tucatjainak táptalaja. Láthattuk volna mennyit küzdött hiába azért, hogy ismét visszajusson az űrbe és hogyan válik lassan mindenki által ünnepelt hősből kellemetlen tüskévé az SZKP főtitkár lúdtalpában. De persze az oroszok egy ideálról akartak filmet készíteni — aki ugyanúgy örül annak is, ha fiú helyett gyevocska születik, simogatja Lajka kutyát, és soha senkivel nem balhézik, szinte az esélytelenek biztos nyugalmával került a kaszniba, miközben a többiek legyilkolták egymást körülötte, pedig ő mindig elmondta, szeressük egymást gyerekek –, nem az esendő emberről. Ez az életrajzi filmek nagy rákfenéje.

Ennek köszönhetően érdektelen és nehezen követhető a gyermek és tinédzserkorszak bemutatása, csak annyi világos, hogy apja nem volt valami észlény, még arról is lemaradt, hogy a saját fia fönt rádiózik az űrben. A kiválasztás, és a kiképzés folyamata már jóval érdekesebb lehetett volna, ha a film bevállalósabb, és megmutatja azokat a szörnyű baleseteket, amikről csak suttogva ejtenek pár szót, merthogy volt, aki ebbe bele is nyomorodott, nem bírta a szervezete, viszont látásra. Központi kérdés, hogy miért épp Gagarin lett az, aki felmehetett az űrbe, de ezt sem válaszolja meg a film, úgyhogy az én elméletem szerint azon kívül, hogy átment minden teszten, jól propagálható, úgyszólván eladható volt a szegény sorból származó szovjet katonai példakép. Aki, mivel jóképű, életben maradás — értsd: sikeres landolás — esetén a tévében is jól mutatott.

A színészi munka emiatt nem is nagyon létezik, bárki eljátszhatta volna ezeket a szerepeket — a címszerepet alakító Yaroslav Zhalnin totál semmilyen, egy üres vászon –, amire a szájbarágós párbeszédek csak még egy lapáttal rátesznek, hogy teljesen mesterkéltté váljék az összkép. Mintha a rendező totál hülyének nézné a közönséget, és egyfajta nosztalgiával tekintene a szovjet filmkészítésre, ahol mindenki mosolyog és vidám, ahol a nők a kukoricásban sarlót szorongatva nevetgélnek, hogy a mi Yurink biza ott van fenn az űrben, s naggyá teszi ezt az országot. Emiatt, mint írtam, nagyon kevés igazán értékelhető marad a filmből, talán a szép képek, a helyenként egész ügyes CGI, meg az egyetlen poén, amit maga az SZKP főtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov megformálója nyög be. Azon torkod szakadtából lehet röhögni, ez az ürge tényleg ekkora barom volt. De mindenesetre Gagarin többet érdemelt volna.

FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu