Úgy döntöttem, kezdeményezem a zsíroskenyér felvételét a hungarikumok sorába. A törvény szerint ezt "bármely természetes személy" megteheti, ha olyan nemzeti értékről van tudomása, mely "különlegességével és minőségével a magyarság szimbólumává vált".
A zsírosdeszka ilyen érték. Megfelel”nemzetstratégiánknak”, hiszen fél lábbal a zsírban vagyunk, a másikkal a betevő után rohanunk. A zsíroskenyér „a magyarság csúcsteljesítményei közé tartozik”, elvégre annyi változata ismert, mint az olasz száraztésztának, és jellemző nemzeti karakterünkre is, hiszen mi pofára, a kenyér meg mindig a zsíros felére esik. Ráadásul a zsírosdeszka a magyar konyha leghétköznapibb eledele. Semmi flanc, molekuláris gasztronómia: maga a megtestesült megbízhatóság. Eheted reggel, délben, este, összehajthatod és a zsebedbe teheted, s ha megszikkad a csomagolópapírban, csak finomabb lesz.
A nagy Hamburger Összeesküvés előtt mindenki ezt ette. Mégsem volt annyi kövér gyerek, mint ma. A nagymama megszegte a bogárhátú friss fehér kenyeret, hatalmas karéjt vágott, kihozta a spájzból a piros zsírosbödönt, megkente ikrás disznózsírral, megsózta, paprikázta, elhelyezte rajta a hagymakarikákat. Lila hagymát persze. Ahogy Simonffy András írta novellájában, A világnagy zsíroskenyérben. Édesanyja három hétig dagasztotta, kettőig kelesztette az óriás kenyeret; mire megdagadt, a széle el is ért a kiserdőig. Aztán a mama „két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, így is szalonnás lett egy kicsit a közepe, bár a héja szépen megbarnult. Egy kicsit mi magunk is megijedtünk, hogy mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágás majdnem olyan széles lett, mint a Tisza Löknél. – Na – mondta apám -, ebben a kenyérben elférne még a Parlament is.”
A zsíroskenyér már akkor hungarikum lehetett volna. Desca Hungarorum, ahogy a magyarok viselt dolgairól szóló történeti mű a Gesta Hungarorum. De az amerikai margarin- és étolajlobbi fondorlatos orvosa, Ancel Benjamin Keys (akiről el kell ismerni, hogy száz évig élt) ekkortájt publikálta tanulmányát, miszerint a szaporodó szívinfarktusok oka a túlzott zsírfogyasztás. Nosza, csökkent is a sertésállomány, miközben az étolaj- és margarinfogyasztás a négyszeresére nőtt. Ekkor lett a zsírból közellenség. Húsz évvel később ugyanez történt a kenyérrel. Akkor Robert Atkins azt bizonyította be, hogy az érrendszeri megbetegedések fő okozója a szénhidrát. Húst (cubákot, szalonnát) ehetünk, de kenyeret, cukrot tilos.
A zsíroskenyérnek befellegzett. Még a nevét is megváltoztatták: zsíros kenyér lett belőle, mondván, egybeírása helyesírási hiba. Pedig a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai 1954-ben még így érveltek: „A zsíroskenyér azért összetett szó, mert alkotóelemei gyakrabban fordulnak elő egymás társaságában, hiszen a szegény emberek zsíros kenyeret ettek, a vajas kenyér elemei viszont ritkábban kerültek egymás mellé, mert a vaj drágább volt, s csak a gazdagok fogyasztották.”
Most fordítva van. A hússertések terjedésével csökkent a zsírszalonna mennyisége, és ahogy kis hazánkban lenni szokott: most zsírt importálunk. A kocaszalonna ma már drágább, mint a vaj. Japán üzletemberek pedig úgy falják a mangalicazsíros kenyeret (hagymakarikákkal), mint az abalon nevű méregdrága tengeri csigát.
Ezért gondolom, hogy a zsíroskenyérnek (így egybeírva) a Magyar Értéktárban a helye. A piramis tetején. Az alacsony zsírtartalmú (low-fat) diétát pedig felejtsük el. Örökre.
Vinkó József – hetivalasz.hu
