A régi magyar életben keszeg ember nem lehetett alispán. Kár volt világra jönnie. A papok körében kerek cipóhasak divatoztak, az ügyvédek hegyes pocakkal jártak, a kormánypártiak potrohot eresztettek, az ellenzék bendőt nevelt.
Derékban még a költők is megszélesedtek, mint Arany János vagy Vörösmarty Mihály. Ady Endre is vállas lett hasban, pedig ő a Három Hollóban legföljebb egy kis zaftos virslit vagy hagymás heringet küldött a bor után. Ki hitte volna el Móricz Zsigmondnak, hogy a töltött káposztába bele lehet pusztulni, ha kákabélű az ember? És Mikszáth hasa? A megtestesült tekintély. Az csak irodalmi közhely, hogy a girhes költő jobb poéta. Miként Heltai Jenő gondolta a két bagdadi lantosról, a Sovány meg a Kövér Izsákról szóló meséjében. Magyarországon (ha életben marad) még Petőfi Sándor is kigömbölyödött volna, jóllehet ő a túrós tésztán kívül kevés étket említ a műveiben. (Kivéve a tejfölös tormamártást, amit a kritikusok mellett a legjobban utált a világon.)
„Dagadt has: derűs szív” – írta a római Plautus is, márpedig őt maga Shakespeare tekintette mesterének. Shelley és Byron imádták a reszelt szerecsendióval megszórt vajas kenyeret, az itáliai Tasso a cukrozott salátát, Jékely Zoltán a majoránnás pacsirtasültet, Zelk Zoltán a káposztás cvekedlit, Berda József meg egyenesen eposzi magaslatokba emelt egy-egy jobb falatot. Az újpesti Villon, a „haspókok védőszentje” ódát írt a birka- és csülökpörkölthöz, a töltött káposztához, az illatos-ízes húsleveshez, szabályos dührohamot kapott a lelketlen, hanyag hentesek láttán, akik „hullaszagú”, avas töpörtyűt kínáltak. Berda kedvence a kövér pörkölt volt, ami négyféle húsból (sertés, birka, liba, ökör) készült, négyféle borban külön-külön párolva, majd összeforralva. Számára az étel nem tárgya a költeménynek, hanem maga a költemény. Jóllakni a gutaütésig kell, és ha túlélted, kezdheted elölről.
Van valami közös főzésben és halálban. Tudta ezt a nagybeteg Petri György is, amikor utolsó verseiben összekeverte a kettőt: „Mint ínyenc a húsos cubákokat, csontig lerágom végnapjaimat” – írta. Elvégre a költő emberszakács is, étel és élet összerímelnek. „Vesd meg az erkölcsi fertőt / végy egy kiló marhafartőt, / ne hallgass talk-show zöldséget, / végy két kiló leveszöldséget, / soha ne váltsál párt-színt, / inkább végy még egy szép darab hátszínt.” Petri verses szakácskönyvet akart írni, amiben minden a helyére kerül. „És a legvégén, talán jóllehet tétován, / mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll / egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál.”
A tűzhely füstje még József Attilát is megcsapta. A nővérének Párizsból írt levélben azt kéri, küldjön neki csomagban Jolán bablevest csipetkével és kolbászreszelékkel. Többnyire írótársai hívták meg ebédre. A Japán kávéházban gombás pontyra, az újpesti Vágner vendéglőben (éppen Berda József) pörköltre. A gyomor örömei nem nagyon izgatták. Ezért meglepő Kínálgató című verse, amit a nővére vacsorájára írt 1930-ban. Íme, néhány konyhai rigmus:
Csigaleves: „E levestől mennek falnak / Kik belőle sokat falnak!”
Halmajonéz: „Majonézből bármily kevés, / Harmadnapos hideglelés.”
Pulykamell jó asszony módra: „Pulykamelltől hull a hajad, / Jobb tehát ha tálban marad.”
Uborka: „Ludtalpat kapsz uborkától / Ne is égy belőle mától.”
Feketekávé: „A fekete török átok – / De hát úgyis megisszátok.”
Mindezek tetejében itt a régi szabály, hogy csak mértékkel egyél, igyál. Kinek hinnénk el, ha nem éppen őneki? „Kövérség korai vénség, / Tehát móddal ó vendégség / Az angyalok sose esznek / Mégis gyönyörűek lesznek.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
