Aki nagyon akar, bizonyára tud is, fog is nevetni e film balekjeinek ügyefogyott, esendő boldogságkeresésén és dutyikalandjain. Nem árt figyelmeztetni a nézőt, hogy akarnia kell a nevetést, mert pusztán a film sodró erejére, humorára nem hagyatkozhat.
Különben is: a film mintha számolna, sőt kalkulálna ezzel a jóakarattal. Sidney Poitier, az Oscar-díjas, nálunk is ismert színész mint filmrendező a Dutyi dilivel elsősorban azt bizonyítja, hogy nagy körültekintéssel és rutinnal képes egy üdítően ostoba sztorival kielégíteni korunk érzelemhiányban szenvedő emberének érzelgősségre való vágyát.
Rendezése nemcsak tömeglélektani, de filmtörténeti ismereteket is magában foglal: filmjében – akár egy bizalmas utalás – A megbilincseltek című Stanley Kramer mű hatása érezhető. Nekem úgy tetszik, hogy Poitier, aki – Tony Curtis oldalán – A megbilincseltekben az egyik főszerepet alakította, e filmhez nyúl vissza mint rendező, s elkészíti halvány parafrázisát. Hősét, az ideák kékszemű, szőke és infantilis lovagját – Gene Wilder alakításában – egy néger Sanchóval állítja ellentétpárba, s kettejük szócsatája vezeti le a tételt: sorsunk közös, vágyaink teljesülnek, csak ne legyenek nagyra törők. Ez az inkább hallható, mint látható „üzenet” oda-vissza értelmezhető: egyszer azt mondja, hogy „ne legyünk idealisták”, vágyainkat szabjuk a lehetőségeinkhez; másrészt: „legyünk idealisták”, de csak annyira, hogy azt idealizáljuk, ami van. Lehet, hogy akad, aki ezen akar is, tud is mosolyogni. De az is megeshet, hogy ez a mosoly a fintor látszata lesz.
Filmvilág folyóirat 1983/05 46. old., Deli Bálint Attila
