Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
A Szepesség a történelmi Magyarország egyik legnagyobb területű, természeti szépségekben és művészeti kincsekben máig leggazdagabb régi vármegyéje.
A kései román kor stílusjegyeit láthatjuk a nyugati díszkapun és az ikerablakos harangtornyokon ( A szerz felvétele)
Lenyűgöző tájképét nyugaton a Magas-Tátra, északon a lengyel határvidék, körös-körül őserdők borította hegysorok alkotják. A folyók mentén, völgyekben, kies lapályokon vertek gyökeret a 10-12. századi magyar/kabar határőrök – a szepesi „tíz lándzsások” –, majd a tatárjárás után német földről családostól ide települt szász erdőmunkások. Utódaik nyolc évszázadon át védelmezték, építették-szépítették a honukat.
„Szepes vármegye ma is fönnálló s közel kétszáz templomának legalább is háromnegyed része a XIII-XIV. századig vezetheti vissza múltját. Eredeti állapotában e templomok közül jóval kevesebb maradt fönn” – írta Divald Kornél a Szepes vármegye művészeti emlékeit ismertető művében, 1905-ben. Valóban: a talán tucatnyi Árpád-kori eredetű, a szűkös területhez képest azonban meglepően nagyszámú gótikus építményekből még a 21. század elején is találni hatvan-hetvenet öreg falvakban, ódon kisvárosokban.
Amikor először jártam végig, 1972-ben a szepeshelyi Káptalansort, szél szaggatta tetejű, omló vakolatú barokk paloták szegélyezték az egyetlen macskaköves utcát. A tizennégy kanonoki házat csak 1990 után, jelentős nyugati egyházi donációval hozták rendbe. A remek egyházi műemlékegyüttes ikonikus része a kéttornyú székesegyház (képe sokaknak ismerős lehet a megunhatatlan Fekete város című tévéfilmből).
Árpád-kori okleveleinkben Silva Zepusnak – Szepes-erdőnek – nevezték a már Szent István királysága alatt megszervezett várispánságot, amelynek központja a ma is látható, irdatlan nagyságú szepesi vár volt.
Nem messzi tőle, a Szent Márton-hegyen épült első szentegyház festői látványa uralja a tájat. Divald szerint a prépostság 1198 körül történt alapítása előtt nem készítettek kőből templomot e vidéken; a történetírás III. Béla király fiát, Imre királyt (1196–1204) tartja az első egyház első építtetőjének. Fenntartása az esztergomi érsek kegyurasága alá lett rendelve. A különböző időbeli részletekből áll egybe a román kori, és a több gótikus korszakban készült impozáns, kéttornyú templom.
Legkorábbi része a három egyforma magas hajó alkotta 13. századi, bimbós fejezetű pilléreken nyugvó, lapos boltozatú, 24 méter hosszú, 19 méter széles gyülekezeti tér, amely már a tatárjárás előtt elkészült, Szent Márton tours-i püspök tiszteletére. Az 1241-ben megrongált templomot 1245 és 1273 között Mátyás szepesi prépost renováltatta, bevégezve a nyugati hajószakasz boltozását, valamint a kegyúri karzat és az előtte álló toronypár megépítését. A kései román kor stílusjegyeit láthatjuk a nyugati díszkapun és a vakárkáddíszes, ikerablakos harangtornyokon.
A keletre néző szentély már a csúcsíves stílus jegyében kapta új arculatát: Hunyadi Mátyás uralkodása alatt, 1462–1478 között csillag- és hálóboltozatos apszis került a régi helyébe. A legnagyszerűbb épületrész mégis csak a templom déli oldalához 1488 és 1493 között „odaragasztott”, érett gótikus Zápolya-kápolna, Imre és István nádorok egész alakos, már-már a reneszánszba hajló vörös márvány sírköveivel. Az északi mellékhajó falán láthatjuk a magyarországi történelmi festészet legrégebbi emlékét: a Károly Róbert királlyá koronázását ábrázoló hatalmas freskót. Az Árpád-ház kihalását (1301) követő évtized trónviszályaiból győztesként kikerült nápolyi herceg (V. István király unokája), I. (Anjou) Károly 1310-ben nyerte el Szent István koronáját. Még meg kellett küzdenie az ország feletti uralomért viszálykodó kiskirályokkal, de 1312-ben a Hernád menti Rozgonynál Károly Róbert, szepesi nemesek és a kassai polgárok döntő segítségével legyőzte az Amadé-fiakat. Ennek emlékére – Károly 1318. évi szepességi látogatása előtt egy évvel – készült el a pompás falkép. Az uralkodó a középen trónoló Szűz Mária alakjától jobbra, fején a koronával látható, mögötte a fegyveres szepesi várnagy; balra Tamás esztergomi érsek és Henrik prépost mutatja fel a királyi jelvényeket.
A páratlan értékű képre 1861-ben bukkant rá egy lőcsei tanár a mészrétegek alatt. Ipolyi Arnold akadémikus ismerte fel a jelentőségét: művészeti és történeti kapcsolatát a nápolyi udvarral. Az 1880-as években Storno Ferenc építész restaurálta, nem a kellő módon.
A Szepesség, (a később világörökségi rangú) Lőcse óvárosával és páratlan műkincseivel együtt 1920-tól Csehszlovákia része lett. A két világháború közötti, azután a szocialista államnak nem volt szívügye magyarok és szászok történelmének, kultúrájának megőrzése. A második Szlovák Köztársaságban újabban meglepő igyekezettel foglalkoznak a műemlék épületek régészeti kutatásával és renoválásával, sor kerülhet a falképre is.
Jobb későn, mint soha – mondhatjuk erre.
A sorozat 2001. június 24-től 2015. február 28-ig a Magyar Nemzet szombati magazinjában jelent meg.
Ludwig Emil – www.magyarhirlap.hu
