Éreztük már úgy, hogy félünk megszólalni, mert mindenki minket figyel? Mi lesz, ha belesülünk a mondandónkba, és kinevetnek?
A dadogók nap mint nap megélik ezeket a pillanatokat, amikor kenyeret vesznek a boltban vagy felszólalnak egy megbeszélésen. A Thália Pódium próbáin azonban ők is színészekké válnak, szavalnak és játszanak, megtapasztalva, hogy a beszédhibák legyőzhetőek.
Minden csütörtökön összegyűlik egy kis társaság a VIII. kerületi lakásban. Bent fülledt a levegő, ablakot mégsem lehet nyitni. A belső udvarból ugyanis egy kerthelyiség beszélgetéseit, nevetéseit visszhangozzák a falak, míg az utcáról az Üllői út forgalma szűrődne be. A csend pedig nagyon fontos, hiszen a cél: meghallani a másikat. Minden rosszul kiejtett hangot, megakadást, a túl hosszú a-kat vagy éppen a túl rövid á-kat és a szebb-ből mindkét b-t. A közösség előadásra gyakorol. Rövid jeleneteket, novellákat, verseket dolgoznak fel. Hasonlóan más drámacsoporthoz: ők is bemelegítenek, felolvasnak, játszanak – szavakkal, hangsúllyal, hangerővel, mimikával. A különbség csak abban rejlik, hogy a tagok mind beszédhibásak. Dadogók és hadarók. Van köztük egyetemi hallgató, vállalkozó, műszerész, pénzügyi ügyintéző, huszonéves, harmincas, ötvenes – különböző környezetből jönnek, mégis összekötik őket a közös élmények. A lámpalázas, zavart pillanat, amikor hirtelen beszélni kellene, de elakadnak a szavak, torzulnak a hangok. Vagy a siker, amikor kiállnak sok-sok ember elé, és elkezdenek szavalni.
„A játék számít” – mondja lelkesen az egyikőjük: Román. „Ha levethetem magamról a mindennapi személyiségemet, és beleélhetem magam egy történetbe, az erőt ad a hétköznapokban is” – magyarázza a 30 éves férfi. Román azért kezdett ide járni, mert két évig nem kapott munkát, és úgy érezte, ebben nagy szerepe van a beszédhibájának. Azóta sikerült elhelyezkednie egy könyvelőirodában, de tudja, hogy még szüksége van gyakorlásra és fejlődésre.
Kudarcok helyett játék
A budapesti lakás a DÉMOSZTHENÉSZ Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesületének főhadiszállása, amely szervezet már 1994 óta segíti a beszédfogyatékossággal élő fiatalokat és felnőtteket, illetve a kommunikációs zavarral küzdőket. Itt tartja próbáit 2008 óta a Thália Pódium Rácz Ferenc drámapedagógus vezetésével.
„Egy kedves barátom, Bagotai Györgyi logopédus keresett meg azzal, hogy legyek tagja a DÉMOSZTHENÉSZnek” – meséli Ferenc. „A drámacsoport ötlete 2007-ben merült fel, mert humorosan fogalmazva: szörnyen unalmasnak találtam azokat a fejlesztő foglalkozásokat, ahol egy tréner és az alany »kínozza« egymást a javulás érdekében. Arra gondoltam, hogy miért ne lehetne mindezt örömmel, játékos formában tenni. Ekkor vetettem fel, hogy hozzunk létre egy színtársulatot, ahol terápiás és drámapedagógiás módszerekkel fejlesztenénk a dadogókat.
A folyamatot két vezérmotívum köré építettem. Először is: tegyük kellemesebbé a beszédjavító foglalkozásokat. Másrészt: juttassuk sikerélményhez a beszédhiátusban szenvedőket, akik állandó szorongásban, stresszben élnek, és rengeteg kudarcélménnyel terheltek. Örömszerző tevékenységet kerestem nekik, és annál jobb nincs is, mint amikor fellépnek a színpadra és sikerük van. Ezzel erősíthető az önbecsülésük, az önkontrolljuk, és kialakítható egy pozitív énkép. Tudtam, hogy a dadogók számára ez a fajta színpadi tevékenység csak sikerre vezethet, a betanult szöveggel ugyanis egy dadogó embernél meg lehet szüntetni a beszédhiátusokat” – magyarázza Ferenc, majd a berobogó fiatal lányra mutat. „De az eredményekről többet tud mesélni Zsófi, aki alapító tagja a csoportnak. A kezdetektől velünk van, és élő példa rá, hogyha a dadogás nem is szüntethető meg teljes mértékben, sokat lehet fejlődni, erősödni.”
Eltörpül, ki hány éves
Zsófi nevet. Miközben lekapja a kabátját, már beszél, amit csak annyi időre hagy abba, amíg puszit nyom a drámatanára arcára. El is bizonytalanodom, ki is lehet ő: oktató? Vagy küzd valamilyen észrevehetetlen beszédhibával? Aztán hozzám fordul, mesél, és egyszer csak elakad egy hangnál. Aztán még egynél. Néha egy kicsit erősebben nyomja meg a szavakat, vagy hosszabban ejti ki őket. De nem veszi a szívére. Azt mondja, már megszokta. Megtanulta elfogadni, és sokan észre sem veszik körülötte, hogy problémája van a beszéddel.
„Harmadikos voltam a gimiben, amikor az ofőm azt ajánlotta, hogy érdemes volna felkeresnem egy logopédust. Pár alkalommal egyéni terápiára mentem, majd elirányítottak a társulathoz, ahova már nyolc éve járok megszakítás nélkül. De nem úgy jöttem ide, hogy gyógyult akarok lenni. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy olyan emberekkel lehessek együtt, akiknek hasonló problémájuk van. Engem az ragasztott ide, hogy jó a többiekkel. Eltörpül a tény, hogy ki hány éves és honnan jön. Csak az számít, hogy közös a problémánk. Beszélgetünk is hétköznapi élményekről, magánéletről. Nálunk minden egy asztalon van – egymás előtt mondjuk el, ha bánt valami. Minderre a szakmai, logopédiai fejlesztés már csak ráadás” – mosolyog Zsófi, aki az első órák óta nemcsak leérettségizett, de egy diplomát is szerzett. Jelenleg már mesterképzésre jár, de a drámaórákat nem hagyja ki. „Ez a heti két óra olyan pszichés erőt ad az embernek, amely hétről hétre feltölti, és előre viszi.”
Miközben beszél, befutnak a többiek. A szoba megtelik, pedig nem vagyunk sokan. Nehéz is elképzelni, hogyan fért el a könyvespolcokkal szegélyezett, különböző székekkel, fotelekkel tarkított helyen anno 14-15 fő is. Most egy apró körben ülünk, papírok futnak körbe, és elindul a bemelegítés. „Egyedem, begyedem, tenger tánc, hajdú sógor, mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy falat kenyeret” – hallatszik egymás után egyszer, kétszer, sokszor. Egyenként szavalnak. A szobát betöltik a sorok, a ritmus, a hangok és a szünetek, az elakadás és Ferenc szavai: „Román, hangosabban! Artikulálj! Kezd elölről!”
Aztán már jön is a következő mondóka: „Paripám csodaszép pejkó, idelép, oda lép, hejhó!” – Pista akkora átéléssel szavalja a gyerekkorból ismert szöveget, hogy olyan érzésem támad, most hallom először. Nem lehet rá nem odafigyelni. Alig hihető, hogy ugyanaz szaval, aki a megérkezésekor olyan kicsi résre nyitotta a száját, hogy éppen csak ki tudjon préselni pár mondatot. Akkor alig értettem, mit mond. Most meg betölti a szobát a hangja, amely erős és magabiztos. Az arca is más. Akkor azt tükrözte: inkább ne vegyél észre. Míg most: nézz ide! Hallod, mit mondok?
Pódiumról a hétköznapokba
„Pista hadaró. Kemény munkával, rengeteg gyakorlással még látványos fejlődést érhet el” – magyarázza Ferenc, és az 55 éves férfi bólint. „Van egy jó színpadi beszédem, amelyet át kellene emelnem a hétköznapi beszédbe. A képesség már megvan, de készségszinten még nem működik. Ilyenkor megy, de a mindennapi helyzetekben még problémáim vannak a beszéddel. Ezért jöttem 2013-ban, és az elsődleges elvárásom az volt, hogy itt majd intenzív beszédfejlesztő tréningen veszek részt. Aztán rájöttem, hogy ez kombinált foglalkozás, ahol az együttlét öröme, a felszabadult játék is fontos. Az is érdekes, ahogy a csoport évről évre változik, újak jönnek, néhányan elmennek, és más lesz a közösség dinamikája. Most például, hogy kevesebben vagyunk, sokkal intimebb.”
Pista a jeleneteknél is magával ragad. Az asszony kötelmeiben lazsáló férjet játszik, és vitába száll a feleségét alakító Zsófival. Az Örkény-novellában pedig Tamással és Románnal egyeztet egy készülő kriptáról. Míg a mondókáknál a másik két férfi csak darálta a sorokat, itt már ők is belemerülnek a történetbe. Látszik az arcukon a koncentráció. Nemcsak a szövegre figyelnek, hanem a kiejtésre is.
„Kisebb jelentekkel, versekkel dolgozunk – ezek a szövegek képezik a terápia és az ismétlés lényegét” – magyarázza Ferenc. „Hosszabb darab nem működne úgy, hiszen itt a színjátszóknak még nagyobb koncentrációra van szükségük. Nemcsak a betanult szövegre és az alakításra kell figyelniük, de arra is, hogy szépen artikuláljanak, ne akadjanak meg. Bár ügyesek és van tehetségük, a társulatba járóknak nem feltétel a színészi képesség. Az elsőrendű szempont, hogy a beszédproblémájukon javítsunk. Itt pedig egymás tapasztalataiból, hibáiból is tanulhatnak.”
„Én a színjátszást személy szerint mindenkinek ajánlanám” – teszi hozzá Tamás is. „Hasznos, hogy rövid időre más bőrébe bújhatunk, elengedhetjük magunkat. Ráadásul a csoportban egymást is ösztönözzük. Hiszek abban, hogy ennyi idős fejjel is tud az ember változni, és javult is a beszédem, fellépésem a próbák során” – állítja az 54 éves férfi.
Megszűnik a külvilág
A gyakorlás közben folytatódik, Ferenc keményen közbeszól, ha hibás a kiejtés, de meg is magyarázza, mire kell figyelni. Végül a „munkát” a megérdemelt játék követi. Mindenki felszabadul, kikapcsol. Egy kis időre nincs beszédhiba, megszűnik a külvilág, a kinti forgalmas út, még a jegyzetfüzetem is eltűnik. Csak az az öt betűs szó létezik, amelyre gondoltam, és amelyet a többieknek ki kell találniuk. Meg a csoport, amelynek közös erővel, a szabályokra figyelve kell elszámolnia minél tovább.
„Még valami van, ami ezt a foglalkozást a siker reményében működteti” – mondja a végén Ferenc. „A színészi munka, a színpadra lépés sztárhelyzet. És amikor az ember sztárhelyzetbe kerül, akkor óhatatlanul stresszt él meg. Ez a lámpaláz megkerülhetetlen a színészetnél, a művészeknek meg kell tanulniuk kezelni, és ettől nő a teljesítményük. Kérdem én: egy dadogó a közszerepléseiben nem stresszhelyzetet él meg minden egyes nap? Amikor be kell mennie a boltba, és kérnie kell tíz dkg párizsit? Amikor fel kell szólalnia egy megbeszélésen? Vagy amikor randira szeretne hívni valakit? Ugyancsak lámpalázat érez. A célunk, hogy ezt sikeres teljesítménnyé alakítsuk. Hogy lehet-e? Nyissa ki ezt a könyvet, és nézze meg a fotót!” – mondja, és a kezembe ad egy beszédtechnikai kötetet, amelyet a Thália Pódium tapasztalatai alapján írt. Egy fekete-fehér képet látok, rajta fiatalok, idősebbek. A közös pont, hogy mindenki mosolyog. „Ez a fotó a kezdő társulat első fellépése után készült. Látja, hogy mindenki szája fülig ér? A siker, az elért teljesítmény öröme tükröződik az arcukon. Ezt az érzést pedig fantasztikus megélni. Aki megérzi az ízét, többé nem is hagyja abba.”
Wéber Anikó
Fotó: flickr.com
