Andrzej Nowak volt a vendége az Örökség Kultúrpolitikai Intézet Nyugat-eurázsiai Szalon keretében szervezett beszélgetésének.
A Jagelló Egyetem történészprofesszora Közép-Európa és az Orosz Birodalom kapcsolatáról, illetve munkásságáról mesélt a hallgatóknak. Andrzej Nowakot Kertész Noémi, Németh Orsolya és Pálfalvi Lajos irodalomtörténészek, műfordítók kérdezték.
A professzorról a hallgatók megtudhatták, hogy történészi karrierjének középpontjában elsősorban Lengyelország és a keleti szomszédai közti, illetve a lengyel–orosz kapcsolat áll. Történészi munkásságát az 1980-as években kezdte, akkor, amikor Lengyelországban megnövekedett az érdeklődés a történelem iránt, melynek recepcióját megkönnyítette az emigráns és a szamizdat kiadók egyre gazdagabb kínálata. Gyerekkorát Krakkóban töltötte, történelmi tanulmányait a Jagelló Egyetemen végezte, az 1980-as évek elején pedig bekapcsolódott a független diákmozgalomba, pontosabban rögtön a szamizdatmozgalomba. Első publicisztikai írásai a keleti szomszédság kérdéseivel foglalkoztak.
„Az egyetem előtt nekem is termelési gyakorlatra kellett mennem, így 1978 augusztusában egy hónapot töltöttem egy gyárban” – mesélte a professzor. „Ez akkor történt, amikor VI. Pál pápa elhunyt. Ültem a szobában és azon gondolkodtam, hogy ki lesz a következő pápa: Karol Wojtyłára tippeltem – rosszul, ugyanis I. János Pál mellett döntöttek. Aztán később, hat hét múlva újabb konklávé ült össze, ahol viszont Wojtyłát választották meg pápának. Ekkor visszagondoltam arra, amikor nyolcéves koromban Wojtyła eljött a templomba, ahova hittanra jártam, és engem választott ki egy nővér, hogy verset szavaljak neki. Miután befejeztem, ő azt mondta nekem: „nem volt rossz, de mesélj valamit magadról”. Én pedig semmit sem tudtam mondani. Amikor 1978-ban visszagondoltam erre, akkor sem voltam képes semmit mondani magamról. Róla viszont egyre többet kezdtek el beszélni, hiszen néhány hónappal később, már pápaként eljött Krakkóba, és nem messze az otthonomtól üdvözölték őt, csaknem kétmillióan. Ez fordulópont volt Lengyelország életében az évtizedes kommunizmus után – úgy éreztük ezt követően, hogy sokkal erősebbek vagyunk. Patetikusnak tűnhet, amit mondok, de tényleg így éreztük akkoriban” – avatott be életébe Nowak.
Mint mondta: „másodéves koromban, 1979-ben kezdtem el érdeklődni Oroszország iránt. Véletlen egybeesés, hogy két anyanyelvű orosztanárom is volt: egyik általonos, másik középiskolában, így lehetőségem nyílt megérteni az orosz nyelvet, az orosz kultúrát, illetve, hogy az Orosz Birodalom, az „ellenségünk” hogyan is gondolkodik. Ekkor, 1979-ben döntöttem el, hogy kihasználom az orosznyelvtudásom, hogy az orosz–lengyel kapcsolatot kutassam. Amikor utolsó éves voltam az egyetemen, 1981-ben több kollégámmal úgy döntöttünk, felállítunk egy alternatív egyetemet – ahol e téma volt a fókuszban –, nem a tanulóknak, hanem a munkatársaknak. Úgy éreztük, amit csinálunk, annak értelme van, abban hinnünk kell” – emelte ki a történész.
Az első kötet, amely megjelent, a doktori disszertációja volt: témája a 19. századi lengyel emigráció Oroszország-képe, az oroszokkal kapcsolatos politikai koncepciói. Ezzel a munkával Nowak már a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéhez kötődik – az intézetnek a professzor azóta is munkatársa. Hogyan alakult ki a tudományos kapcsolata az orosz kutatókkal? – tette fel a kérdést Kertész Noémi.
„Az orosz érdeklődésem fókuszában elsőként az állt, hogy megtaláljam, miként gondolkodnak a konzervatívok, vagyis azok, akik mindenkit gyűlölnek az Orosz Birodalmon kívül. Ekkor találtam rá Nyikolaj Danyilevszkij 19. századi orosz gondolkodóra, aki hasonló nézeteket vallott. Szerencsés véletlen, hogy akkoriban Varsóban egy projekt keretében azokat a doktori disszertációkat gyűjtötték össze, amelyek az orosz tanulmányokkal foglalkoznak. Úgy döntöttem, hogy nem az orosz, hanem a lengyel oldalt mutatom meg, az oroszokkal szembeni lengyel függetlenségi harcot, azt, hogy mi, lengyelek mit gondoltunk az oroszokról. Volt egy mentorom, aki nagyon sok szamizdat irodalmat adott nekem azért, hogy rávilágítson arra: nem csak »rossz« oroszok vannak, mint Putyin vagy Brezsnyev” – fejtette ki a professzor. A történész hozzátette: „1988-89-ben – nem emlékszem pontosan – Tverben rendeztek egy konferenciát, amelyen orosz kollégák is részt vettek, akik liberális gondolkodók voltak, és érdeklődtek a valós történelem iránt. Akkor jöttem rá, hogy van másik Oroszország, nemcsak az a kegyetlen, amelyet korábban ismertünk.”
Lengyelek miért kitüntetett interpretátorai az oroszoknak? – tette fel a kérdést Pálfalvi Lajos. A professzor válaszként két példát említett: az egyik Zygmunt Krasiński, a 19. század egyik legnagyobb romantikus lengyel költője. Az ő egyik – politikai értelemben vett – legnagyobb műve a The Un-Divine Comedy („Nem-isteni” színjáték – a szerk.) című drámája, amelynek témája: a kommunizmus és a demokrácia új rendje győzedelmeskedik a régi világ arisztokratikus berendezkedése felett. Ez költői jóslata is egyben az osztályharcoknak és a nagy októberi orosz forradalomnak.
A másik oldalon pedig ott van Henryk Kamieński lengyel filozófus, aki „úgy vélte, a legtöbb lengyel, aki Oroszországról ír, nem ismeri az oroszokat, mert amit tudnak, az az, amit az oroszok mutatnak magukról Lengyelországban. Az nem a mindennapi orosz valóság” – emelte ki Nowak.
Hozzáfűzte: ez a két álláspont – egyszerre – mutatja meg, mit kell tudnunk az Oroszországgal kapcsolatos politikai megközelítésről.
Oroszország ugyan nem értékelte át a kultúráját a második világháború után – de közelebb vagy távolabb vagyunk hozzá? – kérdezte Pálfalvi Lajos. „Ami fontos, hogy senki nem szállta meg Oroszországot, ezért jelentősen különbözik Németországtól vagy Japántól” – kezdte válaszát a professzor. „Mégis nagyon sok orosz 1991, vagyis a Szovjetunió felbomlása után is azt a birodalmi erkölcsi világnézetet vallotta, mely szerint: »legyek bár rabszolga, de akkor az egész világ uralkodójának a rabszolgája«. Számos film jelent meg, amely kritizálta ezt az orosz ideológiát, ám nagyon sokan még az előbbiek szerint vélekednek. Sőt oroszok millió nyitottak a nyugat iránt, tehát megvan a potenciál arra, hogy Oroszország változzon. Ami biztos: Putyin most nyert, de nem biztos, hogy a jövőben is fog.
No, de mi lesz akkor, ha Putyin már nem lesz hatalmon? Az orosz népnek biztos kezű vezetőre van szüksége – mondta Németh Orsolya.
„Az oroszok nem Putyinban, hanem a Putyin vezette kormányban, irányításban hisznek. Nem csoda, hiszen a csapból is ez folyik, az internet, a televízió is erre »képzi« az embereket. Látjuk, hogy nagyon sok – vallási, etnikai, szociális értelemben vett – kihívással kell megküzdenie Putyinnak, külsőleg és belsőleg egyaránt, így aki utána jön, annak sem lesz könnyebb irányítani az országot. Most nem lehet megmondani, hogy a tekintélyelvűség felé fog-e hajlani az utód vagy a liberális utat választja – minden lehetséges” – mondta Andrzej Nowak.
Szíjjártó Anita
Fotó: Kőmives András
