Koncz Gábor a női gavallériáról, a bátorságról és a gazdaérzésről.
A gerincsérülése miatt egy ideig nélkülöznünk kellett, de szerencsére már jobban van, és színpadra léphet. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagját több mint háromszáz tévé- és játékfilmben is láthattuk. A színházban, amint kilép a takarásból, a nézőtéren kitör a fogadótaps. Sokan – főleg nők – ötvenöt éve rajonganak érte. Az Újszínház Kossuth-díjas művészével, az idén nyolcvanéves Koncz Gáborral beszélgettünk.
– Ki nevezheti Koncz Gábort Matyónak?
– Aki földim, aki barátom, és akinek megengedem. Matyónak lenni csodálatos dolog. Az őseink az Urálból jöttek lóháton, abban az időben, amikor a tatárok miatt megüresedett az ország. Mezőkövesd a fővárosunk – én Mezőkeresztesen születtem –, arrafelé vannak a legjobb földek. A matyók nagyon karakteres, kemény emberek. Apám, Pista bátyám, Jakab sógor hatalmas férfiak voltak, szinte félni kellett tőlük! Az ötvenes években négy géppisztolyos ávós jött, és kivezették a lovainkat az istállóból, mert nagyapám nem akart belépni a téeszbe. A parasztnak nem is a föld, hanem a ló az istene! A férfiak mind nézték a vasvillát, én meg szorítottam apám és Pista bátyám kezét, nehogy moccanjanak. Már ment le a nap, de ezek a nagydarab emberek nem mozdultak, néztek a lovak után. Tele volt a szemük gyűlölettel. Engem hatévesen a nagyapám tanított meg lovagolni. Emlékszem, anyám úgy figyelt, hogy az orra majd’ kinyomta a konyha ablakát, de mukkanni se mert. Ott patriarchátus volt, nem modern társadalom, hogy az asszonyok mindenbe beleszólhatnak! Szoktam is mondani a feleségeimnek… Nagyapám úgy halt meg, hogy miközben rakta a szénásszekeret, ráesett a kocsirúdra. Eltört a gerince. Szörnyű, hogy most én is azzal kínlódom… Még két napig élt. Halála előtt, mint egy „keresztapa” egyenként behívott bennünket, és engem nevezett meg utódjának.
– Tizenhat éves koráig bokszolt, ifjúsági bajnok is volt. Fiatalon sportolónak készült, hogyan és miért lett mégis színész?
– Mivel nagyon hiú ember vagyok, elhatároztam, hogy semmiképpen nem maradok Mezőkeresztesen brigádvezetőnek vagy téeszelnöknek. Szerencsére a miskolci gimnáziumban az igazgató szólt, hogy előadnak egy darabot, és a király szerepére olyan srácot keresnek, mint én. Kisfaludy Károly Három egyszerre című vígjátékát tízszer játszottuk, nagyon nagy sikerrel. Még a Miskolci Színház néhány nagy művésze – Galambos Erzsi, Kazimir Károly – is megnézte a darabot. – Gyere ide, gyerek! – hívott magához Szirtes Ádám. – Neked mindenképpen színésznek kell lenned! Te a fajtánk vagy – mondta. Attól a pillanattól csak színész akartam lenni, semmi más. Föl se merült bennem, hogy nem vesznek fel a főiskolára, ahol hat sporttantárgyunk volt. Lovagolni nem jártam, mert azt jobban tudtam, mint aki tanította. A két lányom is nagyon jól lovagol, lassan már az unokáimat is hordják ki. Veresegyháza felé van egy gyönyörű ibolyamező, amelyről csak néhányan tudunk. Csodálatos tavasszal! Ezzel a sérült gerincemmel még oda szeretnék eljutni a lovaimon.
– Soha nem használt kaszkadőrt, ugye?
– Soha. Nem bírtam volna elviselni, hogy egy jelenetben helyettesítsenek. Minden filmben a saját lovaimon lovagoltam, mindenre betanítottam őket.
– Mivel Mezőkeresztesen mindenüket elvették, a szülei nem tudták támogatni. Hogyan tartotta el magát a Színművészeti Főiskolán?
– Első és másodévben nem lehetett sem színházban, sem filmben játszani. Viszont a Józsefvárosi pályaudvaron dolgozhattam. Egy nagy szívlapáttal minden hétvégén kirámoltam egy-egy szenes vagont, így mindig volt pénzem. Elképzelni se tudtam volna, hogy nekem nők fizessenek akár egy pohár szódát is! Amikor Keszthelyen az Édentől keletre című darabot rendeztem, egy étteremben elkészíttettem az általam lőtt vadakat, és meghívtam a társulatot vacsorára. Eljött Almási Éva is, aki a partnerem volt a darabban. Ki akartam fizetni a cechet, mire mondja a pincér, hogy a művésznő, mielőtt fölment a szobájába, rendezte. Még olyan ideges embert, mint én voltam akkor! Bezörgettem Almásihoz, kérdem, mit csináltál?! Azt mondja, azért, hogy ne legyen olyan nagy szád, hogy neked nő egy szódát se vehet, hát komplett vacsorát fizettem! Na, ő volt az egyetlen hölgy, aki fizetett nekem. Egy idő után a főiskolán is volt pénzem, mert egyedül én kaptam ösztöndíjat a Vígszínháztól, és negyedév végére hét film főszerepét is eljátszottam. Nagyon utáltak, mert akkoriban öt-hat színésznek volt autója és nekem. Vettem egy új Wartburgot. Nagy csajozós kocsi, húú. Egy év múlva már Rómába mentem vele. Mondtam a páromnak: „Nézd, fiam, hogy állják körbe a kocsim, nem láttak még ilyen isteni autót.” Tényleg egy harmincfős tömeg csodálta. Azt hitték, hogy délutánonként szabadidőmben én csináltam…
– A főiskola után Miskolcra szerződött, de már várták Pesten, a Vígszínházban is. Ezek után hogy került Kecskemétre?
– Akkoriban a főiskola után két évig vidéken kellett játszani. Én Miskolcra szerződtem, ahol öt főszerepet játszottam, viszont filmezni nem adtak ki. Egy év múlva kellett volna a Vígszínházba mennem. Miskolcon Jágót játszottam, mikor előadás után Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója kopogott az öltöző ajtaján. – Szerződj át hozzánk, töltsd ott a második évedet – ajánlotta fel. – Boldogan! – válaszoltam. – Egy feltétellel. Tudom, hogy a színészházban ott ül a „gyezsurnaja” és nem engedi, hogy a férfiak nőket vigyenek fel. Külön szobát kérek, és egy papírt arról, hogy én bárkit fogadhatok. Így átszerződök. Én voltam az egyetlen színész az országban, akinek papírja volt arról, hogy nőt vihet fel a színészházba. Máig őrzöm az írást. A „gyezsurnaja” azóta se érti, hogy lehet, hogy a Konczhoz egy barna ment föl, és egy szőke jött le!
– Mit szólt az édesanyja, amikor színpadon látta játszani?
– Gyerekkoromban anyám úgy gondolta, hogy én vagyok a világ legrosszabb kölyke, ezért később azt akarta, hogy csak jó embereket játsszak. Miután először látott negatív szerepben, az igazgató sírva hozta hátra hozzám. – Édesanyám, mi a baj? – kérdeztem. – Mi lesz most, fiam? – Mi lenne? Hazamegyünk, eszünk-iszunk. – Nem erre neveltünk mi téged. Mit szólnak majd az emberek? Mielőtt bármit elvállalsz, küldd el nekünk a szerepkönyvet, hogy elolvassa a család, és döntsünk. – Aztán volt, hogy döntött is. Ha dolgoztam, ő vette föl a telefont nálam, és mindenkit tegezett, mint Gobbi. Mondja neki a gyártásvezető, hogy Zsurzs Éva indul egy új filmmel, és Gabival akarja az egyik főszerepet eljátszatni. – Ne azt mondd, gyerekem. Jó ember vagy rossz ember? – Hát… ez rossz ember, Koncz néni. – Akkor nem vállaljuk! – Este Zsurzs Éva hívott fel, hogy miért nem akarok vele dolgozni. Nyeltem egyet, aztán mindent megmagyaráztam. Viszont ha pozitív szerepben láttak a tévében, akkor anyám külön ment a boltba sóért, paprikáért, cukorért, és bekaszálta a falutól a gratulációit. Egyszer kértem tőle, hogy csináljon nekem mákos kőttes kalácsot, mert azt nagyon szeretem. – Jó, de nincs itthon élesztő – válaszolta. Mondom, semmi baj, itt a kocsi, szálljon be, édesanyám. – Jól van, fiam – mondja –, de előbb öltözz át, így nem jöhetsz velem, mert engem itt ismernek! – (nevet) Engem nem, mi? Hiába voltam már országszerte ismert színész, ha jött a távirat apámtól, hogy „fiam, a jövő héten gyere haza, mert aratunk”, nem lehetett azt mondani, hogy nem megyek, mert filmezek. Pedig kétnapi gázsimból kifizettem volna az egész munkát. Hét hold földet vállaltunk el a Tiszánál, azt arattuk. Nagyon jól tudok kaszálni!
– A legnagyobb színészekkel játszhatott együtt, Darvassal, Tolnay Klárival, Págerrel, Agárdival, Bessenyeivel, Sulyok Máriával. Milyen emlékei vannak róluk?
– Ezektől a színészektől rengeteget lehetett tanulni. Páger Antal nagyon szeretett engem. Harmadéves főiskolásként kaptam egy főszerepet a Vígszínházban, ahol nekem kellett őt géppisztollyal elfogni és üvöltve becsmérelni. Nem mertem. A szünetben félrehívott: „Fiam, elképzelhető, hogy tehetséges vagy, mert már kijött egy-két filmed, de ez egy tapsos szerep, tehát tessék bátran játszani, mert a színészet az bátorság kérdése is.” Másnap, jelenet közben hátat fordított a közönségnek, és biztatott a szemével, hogy jó, jó. Életem első tapsát akkor kaptam. Nagyon boldog voltam. Nemrég ment a tévében Az élet szerelmese című tévéfilm, amelyet valahol Szibériában forgattunk. A forgatás előtt alá kellett írnom a szerződést. Mondom a gyártásvezetőnek, elírtátok, itt negyvenezer forint áll, az én gázsim meg csak húsz. Kiderült, Páger emeltette fel. Azzal a feltétellel vállalta a filmet, ha mindkettőnknek ugyanannyit fizetnek. Sokáig jártunk együtt horgászni. Nekem adta a horgászbotját, amelyet még Amerikából hozott, mert mindig én vittem ki a Duna-partra. A másik óriás számomra, aki tanárom is volt a főiskolán, Sulyok Mária. Máig úgy gondolom, ha nekem van tartásom, azt tőle tanultam. A Madách Színházban, A salemi boszorkányokban játszotta az utolsó szerepét, a néger cselédet. Félrehívott, hogy elmondja, már nem lát, nem hall semmit, de ezt nem tudhatja meg senki. Álljak mögé, és amikor ő jön, nyomjam meg a vállát. Így játszottunk végig száz előadást. De hát micsoda életem volt nekem! Ismerhettem Szabó Magdát, Weöres Sándort, Nagy Lászlót, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Csurkát. Barátok voltunk, játszhattam a darabjaikban, vagy rendezhettem őket! Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen kivételes emberektől tanulhattam.
– Az elmúlt ötven évben számos rendezővel és színésszel dolgozott együtt. Közülük kiket engedett közel magához?
– Madaras Józsi volt nagyon jó barátom, és Bujtor Pista. A dunai hajós című tévéfilm egyik jelenetében mint Borus Demeter hosszan kellett a víz alatt úsznom. Madaras odaszólt a stábnak: „Fogadjunk, hogy Matyó úgy jön fel, hogy meglesz a választéka.” Akkor még volt hajam, és a víz alatt tényleg megigazítottam. Nem nézhetek úgy ki, mint egy Unicum-reklám. Ennyire ismerte Madaras a gondolatomat! Bujtorral meg mindig ellenlábasok voltunk. Hol ő játszotta a pozitív hőst, hol én. Neki vitorlása volt, nekem motorcsónakom. Nem volt olyan valamirevaló manöken, aki ebben a két hajóban ne ült volna! (nevet)
– Hat éve tagja az Újszínháznak, előtte tíz évig szabadúszó volt. Miért ezt a színházat választotta?
– Épp akkoriban szavaltam Petőfi versét, a Bizony mondom, hogy győz most a magyar…-t. „S én bátran állom a csaták tüzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet.” Na, gondoltam, „lőhetnek rám”, rendben van, én akkor is olyan színházhoz szerződök, ahol fontos a nemzeti érzés, és a keresztény világ prioritást élvez. A nagy palettán a liberális színjátszásnak is megvan a létjogosultsága, de semmiképpen nem a középpontban. Ők azt mondják, hogy mindenütt otthon vannak a világban, én meg azt, hogy csak itt vagyok otthon. Sőt, itt én vagyok a gazda. És ha már nem sok van hátra, nem mindegy, hogy az ember hol tölti az idejét. A gerincsérülés miatt most kis szerepeket játszok, de azelőtt rendeztem is itt. Csurka darabját, a Döglött aknákat és Gyurkovics Nagyvizitjét, aki azt mondta, „csak a Koncz rendezheti meg, mert az tud gyurkovicsul”. Ez akkora dicséret volt! … Bízom Istenben, hogy a rehabilitációval javul az állapotom. Ha nem, akkor se érzem úgy, hogy vesztesként hagyom el a pályát, biztos vagyok benne, hogy hagyok nyomot magam után. Én addig élek, amíg dolgozok. Aztán, kinek milyen az élete, olyan lesz a halála. Nekem gyönyörű, tartalmas életem volt. Júliusban leszek nyolcvanéves! Akkor jártam először Pesten, amikor felvételiztem, és huszonegy éves koromban már Acapulcóban voltam egy filmfesztiválon. Ha egy csinos lány volt a társaságban, mindjárt lúdbőrös lettem. (nevet) Nagyon szerettem őket. Ha sírtak, ha könnyezett vagy szikrázott a szemük, ha képesek voltak repülni, ha rá tudtak ülni a hajukra, mint nagyanyám. Ha egy nő igazi nő volt, akkor megőrültem érte!
– Elárulom, nagyon irigyeltek a barátnőim, amikor megmondtam nekik, hogy Koncz Gáborral készítek interjút.
– Miért nem hozta el őket?!
Ozsda Erika – www.magyaridok.hu
