Képzeljék el azt, hogy nincs Trianon, s előtte Gyulafehérváron sem gyűlnek össze a nagy területrablás bukaresti hátszelű előkészítői.
Időutazás a magyar múltba
Képzeljék el azt, hogy nincs Trianon, s előtte Gyulafehérváron, Erdély ősi magyar történelmi fővárosában sem gyűlnek össze a nagy területrablás bukaresti hátszelű előkészítői. Erőltessük csak meg nemzeti tragédiáinkba beletörődött agytekervényeinket, és azt is képzeljük most a szemünk elé, hogy a Maros parti város magyarságának száma ugyanannyit, sőt több lelket tesz ki, mint mikor 1910 táján útjára kelt ez a képeslap Budapestre. Most pedig képzeljünk el így a kincseket őrző város mai lelkét, hangulatát, kivonva minden oda nem illőt a képből…
Mert 110 esztendeje bizony felerészt a mieink lakták a tizenkétezres Gyulafehérvárt, amelyet idő közben hatvanezresre pumpáltak a helyi magyarság rovására. Még kimondani is szörnyű, hogy a tíz évvel ezelőtti népszámlálás csak kevesebb mint ezer magyart talált helyben. Ez a képeslap túlélte a XX. századot, de az itteni magyarság a statisztika értelmében kegyetlenül megszenvedte Ceaușescu következetes aknamunkáját.
Gyulafehérvár a románság számára a nagymérvű etnikai térnyerés miatt is ikon. De ez a történet ma sem ért véget, amire az államosított, és máig vissza nem szolgáltatott Batthyáneum sorsa kirívó példa. Nemzetünk egyik leggazdagabb könyvtáráról beszélünk, amely több tízezres állományában olyan páratlan köteteket őriz, mint a 812-ből származó Codex Aureus. Ez a római katolikus egyház által évszázadokig őrzött mestermű úgy pottyant a román állam ölébe, mint megannyi erdélyi város és falu Trianonban. Annyi különbséggel, hogy ezt a mesterművet a második világháború után kaparintotta meg a kommunista Románia.
Még azt is tudjuk, hogy az 1200 éves szent könyvet a diktátor sleppje kölcsönüzletekhez használta jelzálogként. Mert Bukarestnek a Codex Aureus ma is csak egy idegen tárgy, amelynek a becsértéke amúgy 25 millió dollár. De ugyanúgy egy puszta tárgy a Battyáneum épülete és annak teljes állománya is, a benne megbúvó, túszul ejtett magyar nyelvemlékekkel, amiért a rendszerváltás óta küzd az egyház, s amiért most kész megharcolni immár Strassbourgban is, hogy ott mondják ki az utolsó szót.
Legyen Gyulafehérvár újból a mi ikonunk!
Sorozatunk harmadik részében egy olyan nagyváradi helyszínre utazunk el az időben, amelyet nemrég letarolt a hálátlan utókor.
www.magyarnemzet.hu – Balázs D. Attila
