Szóval tapogatják a nők ezeket a világokat, a testükhöz illesztgetik, a szomszédasszonyok meg, mint megannyi tükör, elismerően bólogatnak vagy azt mondják: vedd inkább amazt, a pirosat.
– Andrzej Stasiuk új magyarul megjelent kötete, az Át a folyón sötét tónusú novellái a varsói fiatalkorba és az érzéki tapasztalatszerzés idejébe vezetnek vissza. Ebből olvashatják most nálunk az egyik elbeszélést.
Párizs–London–New York
Míg Heniek lefele robog a hegyről, az utánfutója olyan, mint egy lovasroham a régi időkből: színek, zászlók és süvítés az ősz lángoló fái közt, a vörös és arany közt a száraz, keleti széllel szemben, mint a könnyűlovasság támadása, mint a páncélos zászlóalj ügetése nagy ropogással, csörömpöléssel, a meglazult bádoglemezek csikorgásával és lobogók suhogásával, a híd előtt azonban kénytelen fékezni, s a faluba már méltóságteljesen, légiesen, halkan gurul be. Megáll a szeptember égővörös foltjában, kiszáll, és vár a standja mellett, míg a motor felforrósodott olajtól gőzölög, mint egy kihajtott gépló.
De körös-körül senki. Csak két kutya bukkan fel. Megszaglásszák a kerekeket, lepisilik, és újból megszaglásszák, hogy ellenőrizzék, nem tévedtek-e – mint minden kutya a világon, ahol csak gumi kocsikerekek gurulnak. Aztán lassan a dolgukra erednek, Heniek meg ottmarad egyedül a szélben. Nem történik semmi. Csak égerfüstszagot érezni valahonnan. A délelőtti fény áthatol a tüllön és sifonon, nejlonon és csipkén, elmerül a pamutredőiben, s végül elvész a ruhaanyagok között, mint sötét vízben.
Azon kívül, ami a vállfákon lóg, az utánfutó nyitott ládájában mindenféle holmi fekszik szép sorban, blúzok és ingek rétegei, összegubancolódott otthonkák és köntösök, pliszékabátok és -ruházmányok, harisnyák és egzotikus leggingsek kígyófészkei, érzéki, meleg tréningruhák kacskaringói, itt-ott farmerek békés, lapos kéksége, s rögtön mellettük zsabók fodorzuhataga ünnepi alkalmakra, névnapra és esküvői tanúskodáshoz, szíjak kötegei, mint egy kegyetlen vadász zsákmányai, lent, az örvényben pedig gombok elsülylyedt drágakövei, ultramarin, smaragd, rubint, ametisztek, gyöngyök, türkizek és topázok, mindegyik két vagy négy lukkal. Az utánfutó finom, perzsa belsőségei gőzölögtek a napon. Meg lehetett főni a négyszög
alakú acéldobozban. Smindezek fölött, a legfelső vállfán méltóságteljesen himbálózott egy fekete bőrkabát. Zöldes szalamandrafények kúsztak rajta. Nehéz lehetett, mert alig mozgatta a szél. Olyan volt, mint egy fenyegető zászló az ősidőkből, mikor hatalmas, szivárványos hátú állatok jártak a földön. A rusztikus táj ugyanolyan védtelen volt vele szemben, mint az őszi színpompa. Vad volt és gyászos. Úgy festett, mintha a jussáért jönne. Vérszomjas bestiából varrt ruhát magának a civilizáció.
–Nyolcszáz – mondta Heniek, míg a kabát ujját tapogattam. – Nem tudok engedni belőle. Csak a súlya megér nyolcat. Atöbbit nem is számolom. – Hát igen, nehéz volt. Olyan nehéz, mintha a test még mindig benne lenne a bőrben. Álltunk, beszélgettünk. Nem jött senki. Csak a szél sodorta a füstöt a kéményekből. Valahol egy tehén bőgött. Megkérdeztem Henieket, el tud-e adni egyáltalán valamit.
–Attól függ, hol, attól függ, mikor – felelte kitérőleg. Húsz éves volt az autója. – De a motorja csak tíz – tette hozzá büszkén mentegetőzve.
– Jó, de mennyi jön össze egy nap alatt?
–Valamit muszáj csinálni – válaszolta.
Nem volt nyolcszázam. Dumáltunk még egy kicsit. Becsukta az oltára szárnyát; a ruhák, kosztümök és zakók elkeveredtek az utánfutó alján hányódó, ócska
rongyokkal. Elbúcsúztunk egymástól. Indított, megfordult, és kapaszkodni kezdett felfelé. Akocsitető, az utánfutó ezüst potroha csillogott a délutáni napsütésben, s végül már egyáltalán nem látszott a metálszínű dicsfényben.
Simán rekonstruálni tudtam az útját. Mellékutakra tért le. Úgy ágaztak le a főútról, mint halszálkák a csontvázról. Véget értek, és vissza kellett fordulni. A nagyobb falvakban megállt a bolt előtt. Akkor jöttek a nők. Körbevették a csodaládáját, ő meg kiterítette előttük a messzi, idegen földről származó – párizsi, berlini, római – szerzeményeket, mintha egy régi háborúból térne haza, és nem egyszerűen a nagybaniból hozná az egészet. És betoppant közéjük a világ: ismeretlen, elképzelhetetlen testek távoli jelenlé tének atomjai keringtek. Párizs–London–New York. A Kurfürstendamm háziasszonyainak formái, a nemrég még csokoládébarna nizzai lányok ruganyos mozgásával kitöltött terek, a Temze nedves illatával örökre átitatott pamut és tweed, a zsebekben valaminek az ottfelejtett morzsái – valaki belerakta és nem vette ki Belgiumban vagy Hollandiában, s megérkeztek ide, ahol az égbolt mindjárt a Kárpátok peremére támaszkodik és véget ér. Szóval tapogatják a nők ezeket a világokat, a testükhöz illesztgetik, a szomszédasszonyok meg, mint megannyi tükör, elismerően bólogatnak vagy azt mondják: vedd inkább amazt, a pirosat.És sorban egymás után beletúrnak, kicsit vaktában, hogy kibányásszanak valamit, amit még nem láttak életükben, egy távoli jelet, bizonyítékot, hogy, mondjuk, Bécs és Bodak falu fölött ugyanaz az égbolt feszül, s bár menet közben változik a felhők formája, a lényegük mégis ugyanaz marad a Léman folyó és a Sękówka patak fölött is, mivel egy és oszthatatlan a valóság, s a vékony batisztblúzon halvány emlékként még érződik a Kenzo Jungle Elephant vagy a Masumi illata. Megáll a távolsági busz, újabb nők bukkannak fel, és megélénkül a tömeg, hogy még elcsípjen valamit, ahogy az a társadalomban lenni szokott, amikor a lenézett holmi a más kezében rögtön értékessé válik.
–Vegyél egy olyat az uradnak.
–Olyat?
–Olyat hát.
–Nem hord zöldet
– Pedig szép.
– Szép, de nem fogja felvenni.
A kabát ott lóg, de ügyet se vet rá senki. Várja az idejét, ami el kell, hogy jöjjön végül, ahogy annak idején eljött a gőzhajtású lokomobil, a tejpor és a mindenki
számára hozzáférhető szentkép is. Az idő mindig eljön. Kis mellékfolyója már ott csordogál a völgyben, a távoli árvíz mementójaként, amely városokat és államokat emelt az innen látható horizonton túl. Párizs–London–New York, gombocskák arany színű maszszából és megfeketedett flitter a gallérokon, a mellen kovbojhímzés, a hajtóka szélén rojtosodás. Az idő, a rosszabbik változata, amelyet büntetésül küldtek ide, a second hand idő, amelyben negyvenes férfiak reggel felkelnek, és borotválkozás nélkül kimennek az útra, hogy nézzék, ahogy jön a nap, elhalad, és nem hagy
semmi nyomot az elszívott doboznyi cigarettán kívül. Kitaposott műanyag cipőt viselnek, szabadok, s a szívük viszi el őket, mielőtt még lejár a program. Aztán
hajnali buszjáratokon utazik a lelkük, öt és hat között. Senki se veszi észre őket. Az élők néznek ki az ablakon, várják a változást, mintha nem értenék, hogy az
már bennük kering, mint a vér, s attól fogva csak így lesz.
– Ilyet keresek szürkében, Heniu.
– Nincs. Aszürkét rögtön elviszik.
– Barnában sincs semmi?
– Nincs. Csak az van, amit lát. Holnapután megyek áruért, talán lesz.
– És ez a zöld?
– Egy százas.
– Használt?
– Naná, majd új.
– Hát, nem tudom. Megveszem, aztán nem veszi fel.
Végül elnéptelenedik minden, a hosszú árnyékok hűvöset lehelnek. Heniek zsebében kétzłotysok csörögnek. Újra égerfüstszag terjeng, néha felugatnak a kutyák. Forog-forog a világ a fagyos öröklétben, hátán cipelve Európát, az meg hordozza a Dél-Kelet járásait és községeit, amelyek könnyedén viszik bálásboltjaikat, turkálóikat, rutibutikjaikat, külföldi ruházat, mindennap új áru, kilós külföldi konfekció, nyitva
nyolctól, tizenhat óra után kérem, csengessen, minden minőségi mosóporral mosva, bennük meg testek árnyai, mint kísértetek a világ négy tájáról, mint eldobott létek, melyekbe mások lépnek, mert ember embernek testvére, és egyetlen, ősi formából eredezteti a formáját, ezért ez a végtelen menete a formáknak, amelyeket egy régi százasért ölthetünk, ezért a szabad választás az esszencia számára, amely egy mozdulattal lecseréli egzisztenciáját, szimbiózisba lépve a vele látszólag inkoherens létezéssel. Párizs–London–New York. A legközelebb a testhez az ing; és a világ communiója metaforából simán átváltozik konkrétummá, mely a végítélet galíciai változata: itt nem a meztelenség hozza el az egyenlőséget, hanem a ruházat paradox közössége úgy Berlinben, mint Gorlicében, s messzebb, délen, ahol az égerfüstillat közepette kutyák ugatnak hideg lánccal a nyakukon, és a buszok kettő ötvenért piruetteznek az üres tereken, ahonnan egyetlen út vezet csak egy magányos motorossal, aki lassan kapaszkodik felfele a kipufogógáz kék ködében a vonalzóval húzott látóhatár felé.
Az Át a folyón (1996) sötét tónusú novellái a varsói fiatalkorba és az érzéki tapasztalatszerzés idejébe vezetnek vissza; a Tél (2001) riportszerű pillanatképeinek fókuszában az anyag bomlása áll a szerző választott otthona, a Beszkidek kis falvaiban; a Grochów (2012) megrendítő visszaemlékezéseiben a halálhoz, az elmúláshoz való viszonyunkat vizsgálja az író. Ebben az egyszerre szikár és lírai prózában minden kis tárgynak, emléknek, értéktelen részletnek helye van, mint egyfajta Noé bárkájában, amely átmenteni próbálja mindazt, aminek részesei voltunk.
Andrzej Stasiuk 1960-ban született Varsóban. Író, költő, esszéista, kritikus, egy kiadó rész-tulajdonosa.
A könyv megrendelhető a következő címen:
http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139418629
Andrzej Stasiuk: Át a folyón
