Hol a helye Esterházy Péternek és életművének?
Éppen két éve vettünk végbúcsút Esterházy Pétertől. Több mint negyvenéves kapcsolat – barátság, harsány viszály és végül több mint negyedszázados dühös csönd – után magam is elköszöntem tőle; suta, törött gesztussal, kósza szavakkal és hallgatással. Internetes levélváltásban, a „legutolsó” könyvhéten egy félmosollyal és egy kézfogással, majd a gannai mauzóleum matt kupoláján megtapadó verőfényben és pár funeráló mondatban.
Azok egyikeként néztem utána elcsöndesedve – és pillantok „azóta” is olykor a polcra könyveinek sorára –, akiknek valaha imponált fiatalemberes és pályakezdő írói fesztelensége, a hagyományos közösségi értékek, család, futball, kereszténység iránti könnyed, ám nyílt állásfoglalásoktól sem tartózkodó elkötelezettsége, pikírt komcsiellenessége, szívélyes és elviselhetően frivol viselkedésmódja, de mindenekelőtt az a megfeszített figyelem, amellyel az irodalom és a nyelv legbensőbb titkaihoz igyekezett hozzáférni.
Ám úgy lehet, most már végleg azok közé kell sorolnom magamat, akik évtizedek óta és mind megfellebbezhetetlenebbül úgy ítélik meg őt, hogy egyike lett azoknak, akik a rendszerváltozás során nem azonosultak az elemi, a nyilvánvaló, a politikailag artikulálható nemzeti érdekekkel, az itthoni ízlésvilággal és mitológiával, a hitet sugalló, bár gyakran ködös jövőképpel. Olyan kisebbséggel és mássággal vállalt életre szóló (halálig tartó) közösséget, amely csak a közmorál fölötti és kisvilági kötöttségeket negligáló globalitásban érzi otthon magát.
És nem csak nem azonosult. Hanem példaképe, hivatkozási alapja, sőt idolja lett olyan politikai erőnek, közegnek és csoportnak, amelyek a legkülönbözőbb ideológiák fedezékéből – zsigeri utálkozásukat leplezve – igyekeztek megakadályozni, esetleg kérdésessé és gúny tárgyává tenni mindazt, amit a nemzet többsége helyénvalónak tart, s amiről úgy véli aligha indokolatlanul, hogy bírja a történelem hitelesítő pecsétjét.
A halál azonban berekeszt minden vitát.
A halottnak nincs szava, se cáfoló, se mentségkereső, se vádoló, se bűnbánó. A halál után a csöndé a hatalom, amelyet az élőnek kell magában megőriznie, és, ha lehet, a túlélők természetes bűntudatát vállalva minél több megértéssel telítenie.
Esterházy Péter azonban nem halt meg. És nem ő döntött így. Őt nem hagyják meghalni, nem engedik, hogy eléje állhasson valamiféle végső megmérettetésnek.
Hadd fogalmazzak meg brutálisan három állítást: emberi mivoltában nincs köztünk; íróként a maradandósága – végre-valahára kimondhatjuk – kérdésesnek (szerintem mind kérdésesebbnek), azaz mind elfogulatlanabbul vizsgálandónak ítélhető; közéleti bálványként viszont változatlanul itt van a magyar politikai beszédnek abban a terében, amelyről a választópolgárok döntő többsége mind kevésbé óhajt tudomást venni. Megvannak azonban, sőt változatlanul virulensek azok, akik nem bízzák az időre és az elfogulatlanságtól vezérelt hagyományépítésre Esterházy Pétert. Persze ma már nem őt, hanem azt a szerepet, amelyet az ő neve és szépirodalmi tevékenysége mögé felépítettek. S az sem kizárt, hogy kultuszát korábban sem írói teljesítményére alapították – mind elszántabban és gátlástalanabbul és semmire nem tekintettel az időben…
Úgy gondolom, hogy egy jelentős vagy jelentőssé stilizált személyiség végső távozása után, a gyász rituáléinak lecsendesedését követően óhatatlan, hogy végre utánajárjunk annak: kit is temettünk. Ha írótól búcsúztunk, elkezdjük olvasni a könyveit avégett, hogy azokat érdemes-e megtartanunk, vagy azoktól is el kell-e köszönnünk. Az Esterházy-kultusz ceremóniamesterei nem ezen az úton járnak. Nem az írói életművet mérlegelik, és ajánlják az irodalomtörténet és a számukra alighanem irritálóan hangzó „magyar jövő” kegyes jóindulatába, hanem a maguk politikai beszédterét erősítik fel a halott közíró szavaival és a néhai politikai közcselekvő mozdulatainak felelevenítésével. A halott padisah sátorából újra felhangzanak a nagyúr harsány szavai.
A napokban jelentették meg Esterházy 2003 és 2016 közötti cikkeinek gyűjteményét, Az olvasó országa (kimódolt és alig értelmezhető) cím alatt nyolcadfélszáz oldalon. Ezek a szövegek a rendszerváltozás legnagyobb belpolitikai váltásának tanúsítványai, mondhatjuk: ma íródtak, a mának és a máról szólnak, ám mára már olyan korszak marginális publicisztikai termékei, amelynek „középideje” óta – ha mást nem nézünk is – példátlan „együttállást” tapasztalhatunk meg az államélet és a közhangulat, a nemzeti-polgári-magánemberi igényrendszer és az azt tudomásul vevő „társadalmi szerződés” között. Mindezzel szemben íródott ezeknek a cikkeknek a döntő többsége.
Annak az időnek a politikai képviseletében, amelyet 2010-ben a közakarat megszűntnek ítélt. És ennek a könyvnek a kiadását – hadd hangsúlyozzam még egyszer – fontosabbnak ítélték valakik, valamiféle „közelállók”, mint azt, hogy „rajongásuk csodálatos tárgyát” ők maguk is jobban megismerjék, és megismertessék azokkal, akik hagyták magukat áltatni és elbódítani, és most zavartan hallgatnak, tanácstalanul erre-arra forgatják a fejüket. Egyszerű szóval értelmezve ennek a gyűjteménynek a megjelenését: ezt ajánlják a jelen és a közeljövő olvasóinak. És nem a szépirodalom elkötelezettjeinek, nem is a hajdani barátoknak, alkalmi társaknak, hanem a politikai uszulás báva névtelenjeinek, esetleg a jövő gyanútlan nemzedékeinek.
Nem állom meg, hogy ne emlékeztessek a két évvel ezelőtti „gyászmunka” olyan kirívó mozzanataira, amelyeket fel kellene váltania ma már a józan beszédnek. A ráfogások és a vajákosan hevült nyugtázások helyébe kellene lépniük az elemzéseknek és az értelmezéseknek. A múlt irodalma és közélete ama terepeinek megidézésével, ahol már illő volna a csöndesebb szó, a méltányosság, a tiszteletre méltó szövegek iránti megújuló tisztelet. „…hol van hiányod határa?”, „Ha nem lenne foglalt, lehetne ő a legnagyobb magyar…”, „Hát ezért nem kondoleált Orbán. Mert alulmaradt” (amúgy „tárgyilag” ez is jellegzetes Népszabadság-hazugság), „Van pillanat, amikor […] egy kultúra hal meg egyetlen ember halálával.” Ha volt valami bizonyíthatóan értékes elem Esterházynak „a szóhasználathoz való viszonyában”, az a stílusérzéke volt. Amelyen ő persze – ha azt aktuális szövegének „érdeke” úgy kívánta – könnyedén túllépett, de azért efféle mondatokat aligha hagyott volna „szó” nélkül. Ha a „másik oldalról” jönnek…
S már talán azok sem írnák le, akik akkor elsikkantották őket – helyette a közíró, a mindent megmondó és ajánlatuk szerint így halhatatlan Esterházyt tolják (újra) maguk előtt. És még ezt is milyen alattomos módon! Aki már szerkesztett saját verseskönyvet, az tudja, hogy a szerkesztés gyakran azzal jár, hogy meg kell bontani az időrendet, egy-egy téma, eszme, motívum jegyében csoportosítani a verseket. És ez éppen olyan alkotó tevékenység, mint magának a verseknek a megírása. Nos, más a helyzet a (posztumusz) publicisztikákkal. Itt nem más, mint a néhai író szerkesztői szerepével való visszaélés az időrend elvetése. Mert nagyon nem mindegy, hogy mikor és mire reflektál egy-egy szöveg. Különösen olyan politikai változások között, mint amilyeneket ennek a kötetnek az írásai átfognak. Ez bizony csalás, „felülírás”, odatolakodás a halott író elé.
És mégis, és mégsem. Esterházy posztumusz szöveggyűjteményének legdöbbenetesebb tulajdonsága, hogy nemcsak hangnemében egységes végig a több mint másfél évtizeden, hanem ízlésében és ítélkezéseiben is. És ez itt nem egy független, egy mindig mérlegelő, magasztos eszméit minden körülmények között vállaló értelmiségi tulajdonsága – éppen ellenkezőleg. Esterházy céltáblája mindig ugyanaz, mindig a „nemzeti oldal”, hadd mondjam ilyen bumugya egyszerűsítéssel. Keresgéljük csak ki – amúgy mutatóban – a cikkeket csupán 2006-ból, ugye, ez volt a rendszerváltozás leggyalázatosabb esztendeje…
A szerzőt semmi olyan nem foglalkoztatja, ami a populációvá süllyesztett nemzettel éppen történik, hanem például az, hogy miket ír a „hős” Mécs Imre a maga irományaiban, hogy Debreczeni Józsefet minő méltánytalanságok érték Gyurcsány-könyve kapcsán („kevés aljasabb dolog történt” stb.), van szíves átfordítani „a nemzet közös ihlet” mondást „közös kuss”-ra, nem megy el szó nélkül az úgynevezett Döbrentei-beszéd mellett (karácsonykor…), teret kapnak Eörsi István étkezési szokásai… És azt se feledjük, ahogyan a választási „győzelem” utáni „eseményről”, az „őszödi beszédről” vélekedik (ez sajnos kimaradt a kötetből…) így egy Népszabadság-interjúban, ahol a kérdező maga Gréczy Zsolt: „egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg”. Hát az országos méretű „ellenbeszéd”? „Történelemparódia és nívótlanság…”
Esterházy „közbeszédeit” azért vélhetik a halálán túl is hasznosnak-használhatónak, mert hallatlanul ügyes írói modor termékei, amelyet jó pár évtized beépített, elfogadottá tett a politikai nyelvhasználatban. Ő el tudta hitetni – számos fogalmazási trükkel, élveteg nyelvi ötletekkel, de főleg közkedvelt civil tartalmak bevonásával (futball, gasztronómia, családi pillanatok, önironikus sznob villanások) –, hogy egy valódi személyiség veti körbe tekintetét a világon, akit valami megfoghatatlan, de magasztos értékvilág késztet a felháborodásra. Ő tartja kezében azt a mércét, amelyet Európa (mint morál és történelem) és a katolicizmus bízott rá. Hogy mindent ahhoz mérjen.
Ám az elfogulatlan vagy kevésbé manipulált olvasó, az vajon mit kezd azzal a szimpla ténnyel, hogy ezek a szövegek semmiben nem különböznek (talán csak olykor az eleganciájukkal és szóválasztási fölényességükkel) attól a gyűlöletkórustól, hazugságcunamitól, galádságáradattól, amely azoktól zúdul mindenfelé, akik nem képesek elviselni egy közösség demokratikus politikai döntéseit, de azokat még kevésbé, akik ezt a közösséget a történelem tanulságaival és a nemzeti kultúra eszményeivel bátorítani próbálják. És arról is el kellene merengenünk, hogy az író ezeket a haláláig íródó szövegeit vajon maga is elhitte, vagy csak a megfelelési kényszert hagyta fogalmazni…
Haláláig? Utolsó „életbeli” könyvéből, a Hasnyálmirigynaplóból emlékszem egy aprócska pillanatképre; tíz és fél hónapja van még, és ezt ő is tudva sejti, sejtve tudja. A Duna-parton viszi haza autóval a fia. „Nagyon látszott a város szépsége. A Parlament szeretetre méltó abszurditása… És hogy még ezeket a szépségeket is letakarja, bemaszatolja a kormányzat kicsinyes szellemisége…” Hogyan? „Ez” látható? Te láttad? Vagy azokra gondoltál, még most is, akik majd… És tényleg Te beszélsz itt, és lehet így, szabad így?
Nagy kedvem volna ahhoz, hogy belevágjak olyan eszmefuttatásba, amely Esterházy Péter „szépirodalmát” vizsgálná, immár erősen múlt időben. Hogy mi tűnik maradandónak, és mi nem (utánalapozva kicsit a kritikának mintha érdembeli elemzéseket csak a Termelési-regény és a Harmonia caelestis kapott volna „up to date”, és ezek vajh’ megállnak-e… Hogy miként lett a „prózafordulat” vezéregyénisége úgy, hogy a többi piedesztálra állítottal (Nádas, Kertész, Parti Nagy, Bodor, Závada, Péterfy, Spiró, Darvasi stb.) szinte semmi nem köti össze, nem beszélve Szilágyiról, Tarról vagy Hajnóczyról. Hogy az „irodalomtörténeti időbe állítva” az ő történet- és nyelvroncsolásai miféle avantgárd kísérletekhez kapcsolódnak; egyes szépirodalmi szövegeinek alkalmi – és diszkréten elhallgatott – sikertelensége hogyan sarkallta mindinkább a szélsőségek felé a publicistát; és sorolhatnám.
Egyetlen állítást azért befejezésül nem hallgathatok el. Mert ez az Esterházy-kultuszt megalapozó tény, azaz más dimenzióból nézve: a „cikkíró” Esterházy „bűnbeesése”. Ez nem más, mint „búcsúvétele” a rendszerváltozás lapjától, a Hiteltől 1990 szeptemberében. Szerepvállalása a Csoórival való végső leszámolásban. Mert azzá vált ez a harc, amelynek szószólójává emelkedett, vagy emelték, úgy lehet, nem is akarata ellenére.
Legalább annyian tiltakoznak ellene, mint ahányan fennen hirdetik, hogy minden nép megérdemli a maga elitjét. Alighanem esedékes elgondolkodnunk azon nekünk, megmaradt kortársaknak, hogy a rendszerváltozás korának szellemi és politikai kultúrájában miként is értelmezzük mindazt, amit Esterházy Péter neve jelent. Hogy végre méltányos véleményt mondhassunk róla. Persze majd a további évtizedek – immár a mi személyes elfogultságaink elcsitultával – fogják kimondani a végső ítéletet, a verdiktet, lehet, hogy okos szavakkal, lehet, hogy hallgatással.
(Esterházy Péter: Az olvasó országa. Esszék, cikkek 2003–2016. Magvető Kiadó, Budapest, 2018, 760 oldal. Ára: 5999 forint)
Alexa Károly – www.magyaridok.hu
