A szerző a mesterséget belülről ismerő érdeklődéssel viszonyul pályatársaihoz
Gömöri György figyelemkeltő irodalomtörténeti kötetet adott ki nemrég: a felsorakoztatott esszék, emlékező szövegek mind tömörségük, mind tartalmuk miatt úgy olvashatóak, mint egy-egy fordulatokkal teli novella. A szerző, mondhatnánk, elképesztő helyzeti előnyben van a ma aktív irodalmi szereplőkkel szemben: a kötet összeállításakor körülbelül nyolcvanévesen, maximális szellemi frissességgel az idők során felgyűjtött műveltség- és emlékanyagát képes élvezetes módon mozgósítani.
Gömöri 1956-ban emigrált, és egészen addig az ELTE magyar–lengyel szakos hallgatója volt, ami későbbi életpályáján meghatározó irányvonalnak bizonyult. A lengyel és magyar költészetről írt disszertációt az Oxfordi Egyetemen, majd tanította ezeket a nyelveket többek közt a Cambridge-i Egyetemen – és mindezek mellett költőként és irodalmárként is folyamatosan részt vállalt a két kultúra nemzetközi közvetítésében.
Most ennek a munkásságnak a keresztmetszetét adja közre könyvében, melyet nagy valószínűséggel ugyanolyan érdeklődéssel vesz kézbe a vájt fülű irodalomtudós és bárki, aki örömét leli a klasszikus és kortárs művek olvasásában. Külön érdekesség, hogy értekezéseiben ugyanolyan frissességgel tud szólni Dsida Jenő költészetének értékeiről, mint Faludy György recski emlékeiről, a vele való találkozásokról, esetleg a fiatal Petri György induló köteteiről, majd haldoklásáról. Gömöri felülírja az időbeliséget: nála helyükre kerülnek az értékek, egyszerre léteznek – nem sorrendiség, hanem értékbeli aktualitásuk alapján. Tán éppen ezért képes könnyed, személyes módon viszonyulni ezekhez a látszólag esetlegesen kiválogatott irodalmi témákhoz.
A könyv tagolása is rendkívül letisztult, szerkezete változatos témákat hoz szóba.
Az első ciklus magyar írókat és költőket tárgyal, egy-egy friss, gyakran személyes szempont szerint. Ha a gyanakvó olvasó az irodalomelméleti vagy -történeti tanulmányokhoz porréteget, nehezen érthetőséget vagy unalmat asszociálna, pozitívan fog meglepődni. Nem lehet közönyösen elmenni amellett a tény mellett sem, hogy a kutató szándék mellett mindvégig egy költő beszél, s viszonyul pályatársaihoz, elődeihez a mesterséget belülről is ismerő érdeklődéssel. Dsida Jenőről mint életművének régi ismerője beszél, és három tanulmányt is szentel neki. Tisztában van a róla megjelent kritikai anyaggal, így mindegyik írásban egy-egy speciális vetülettel foglalkozik, s olyan adalékokkal szolgál, amelyekkel jórészt csakis az ő pozíciójából tehet ezzel a fesztelenséggel, például Dsida költészetének angol nyelven való népszerűségét illetően.
A második egység még ennél is személyesebb jellegű, mint már a cím is sejteti: Emlékezések. Ritka tanúvallomások ezek, első kézből: manapság egyre kevesebben mondhatják el magukról, hogy személyes kapcsolatban álltak Szabó Lőrinccel, Illyés Gyulával, netán hogy kislányuknak Weöres Sándor szerzett versikéket. Külön értékelendő, hogy Weöres angol nyelvű jelenlétének is szentel itt egy rövidke, de tartalmas kitérőt. Fordítója és kritikusa volt Pilinszky Jánosnak, így a vele való kapcsolattartás mellett az angliai megjelenések történetéhez is izgalmas sztorikkal szolgál.
Egy kellemetlen eset felidézését sem mulasztja el, amikor Pilinszkytől ellopták új, angol versválogatásának a teljes jogdíját. Számos levélrészletet is megoszt velünk az irodalomtörténész, például Szabó Magdától vagy Nagy Gáspártól, és rendkívül fontosnak gondolom a Székely János alakját megidéző esszét is. A ma már kevesek által ismert Vajda Albertről is újabb részleteket tudhatunk meg tőle. Mindemellett a szerzőt tudatos kánonépítés is vezérli: a legnagyobbak mellett a köztudatban már kevéssé jelen levő szerzők értékeit is folytonosan hangsúlyozza.
Lengyel irodalom a címe a harmadik, záróciklusnak – Gömöri itt egyfelől az emigráns lengyelekről, másfelől azokról szól, akik a kommunista rendszer ellenzékét képezték. Ahogyan a magyar irodalmat sem kategorizálja régiók szerint, ugyanúgy osztatlan lengyel irodalomban gondolkodik. Itt is beszél magánjellegű vonatkozásokról, első, 1953-as lengyelországi látogatásáról, annak minden (politikai) visszásságával együtt.
Természetesen az 1956-os magyarországi események lengyel vonatkozásai is terítékre kerülnek sok jelentős, dokumentumértékű részlettel. A Nobel-díjas Czeslaw Milosz fordítójának, közeli ismerősének tudhatta Gömörit, leveleket is váltottak egymással, többek közt a kortárs lengyel irodalom helyzetéről. Fordította a hozzá hasonlóan emigráns Gombrowicz műveit, vele való levélváltásából is kaphatunk ízelítőt. Ír Zbigniew Herbert költészetéről, aki barátja volt, és fontos elmondani róla, hogy a magyarokkal erős szimpátiát érzett.
A könyv harmincnégy írása esetleges sorrendben is fogyasztható, olvasóbarát szövegegyüttes, mely megnyugtatóan közvetíti felénk, hogy az emigráns irodalom látószöge legalább annyira érvényes, mint a magyar nyelvterület akármelyik nézőpontja. Hogy nem a földrajz – az intellektus, a műveltség, a nyitottság a meghatározó kultúránk kérdéseiben.
Gömöri György: Magyar–lengyel változatok. Esszék, vázlatok, emlékezések. Pannónia Könyvek, 2016
www.magyaridok.hu – Farkas Wellmann Éva
