Van, aki ötven éve forrón szereti

622

Nem sok reményt fűztek annak idején a Van, aki forrón szereti című filmhez, az idő azonban a rendezőt, Billy Wildert igazolta: az 1959-ben bemutatott gengszterparódia azóta sem veszített semmit frissességéből, humorából, számos poénja szállóigévé vált.

A Van, aki forrón szereti előtt az 1920-as évek véres gengsztervilágáról még soha nem készült paródia, pláne nem úgy, hogy mindezt két nőnek öltözött férfi kalandjaival és a nemi szerepcsere okozta bonyodalmakkal tetézték. „Katasztrófa lesz” – figyelmeztette David O. Selznick, a híres producer a rendezőt, aki mögött már olyan nagyszerű művek álltak, mint a Férfiszenvedély, az Alkony sugárút, a Sabrina vagy A vád tanúja.

A rendező közismerten remekül tudta kiválasztani színészeit, nagyszerű párost talált ki Tony Curtis-szel és Jack Lemmonnal. Curtis nagyokos, link, de valójában balek figurájával szemben telitalálat volt az aggodalmaskodó Lemmon (ő később ezt az alakot többször is eljátszotta Walter Matthau oldalán, szintén Wilder rendezésében).

 

A filmben 1929 februárjában két munkanélküli muzsikus, Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) a chicagói maffia elől végső lépésre szánja el magát: női ruhába bújva, Josephine és Daphne néven jelentkeznek egy női zenekarba. Legnagyobb megdöbbenésükre felveszik őket. Kalandjaik akkor kezdődnek csak igazán, amikor Floridába indulnak és egy hálókocsiban kell tölteniük az éjszakát az együttes igazi lánytagjaival, köztük a Marylin Monroe által alakított Sugar Kane-nel, akibe mindkét nőimitátor beleszeret. Üldözi őket a maffia, ráadásul Daphnét feleségül akarja venni egy milliomos, akit az sem tántorít vissza, hogy választottja valójában férfi. „Senki sem tökéletes” – vágja rá a film záró poénjaként a megfellebbezhetetlen tromfot a milliomost alakító Joe E. Brown, amikor Jack Lemmon kétségbeesetten próbálja tisztázni magát.

 

Szenzációs, ahogyan a két főszereplő a női zenekar tagjaként egyre inkább azonosul női mivoltával, (főleg a Jerry/Daphnét játszó Lemmon), amelyre Curtis, azaz Joe/Josephine még rátesz egy lapáttal: önmaga és a „női szaxofonos” szerepe mellett még eljátssza a magát gátlásosnak és faragatlannak tettető playboyt is, hogy meghódítsa Sugar Kane-t. Marilyn Monroe a dögös, de ábrándos és kissé butácska szőke bombázó alakjában élete egyik legjobb formáját hozta annak ellenére, hogy a filmes legendák szerint mindenkit kiborított pontatlanságával, szeszélyeivel, de egy kicsit önironikusra vehette benne saját imázsát, amely végül végzetét okozta.

 

Billy Wilder eredetileg Mitzi Gaynorra gondolt Sugar Kane (a magyar változatban Virág) szerepére, de amikor megtudta, hogy Marilynt érdekli a szerep, nem habozott tovább, bár tisztában volt a rá váró pokollal. (Azt a jelenetet, amikor Monroe megkérdezi: „Hol a Bourbonöm?”, ötvenszer kellett felvenni).

A film eredeti címe Ne ma este, Josephine (Not Tonight Josephine) lett volna. A Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot) cím egy dzsesszkorszakra és a ’20-as évek forró, szeszcsempész világára utal. Billy Wilder az 1930-as években készült gengszterfilmek hangulatát is átmentette úgy, hogy a „nagy leszámolásokat” (például a tortából kiugró gengszterek által végrehajtott vérfürdőt), a főhősök meneküléseit nem szabad egy pillanatra sem komolyan venni, a néző mégis őszintén szurkol a két ügyefogyott zenésznek, akik rosszkor voltak rossz helyen.

mti.hu, mult-kor.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu