Egy viharos életű amerikai műkorcsolyázónő.
Sötét, mégis kegyetlenül vicces: az Én, Tonya humorában a Fargóhoz hasonlít, stílusában pedig leginkább a Nagymenőkbe oltott életrajzi sportfilm. Nem tárja elénk a teljes igazságot, de a történet általa bemutatott verziója tagadhatatlanul szórakoztató. A cselekmény valódi eseményeken alapul, amelyek néha olyan bizarrak, hogy lehetetlenség volna kitalálni őket. Margot Robbie, A Wall Street farkasának jó nője alakítja a finoman szólva is viharos életű amerikai műkorcsolyázót, Tonya Hardingot.
Harding világbajnoki ezüstérmes, kétszeres olimpikon és amerikai bajnok volt a kilencvenes években, és első amerikaiként mutatta be hiba nélkül a jégen a tripla Axelt, ám leginkább arról lett hírhedt, hogy volt férje, Jeff Gillooly (Sebastian Stan) felbérelt egy férfit, hogy törje el Nancy Kerrigannek, Tonya egyik legnagyobb vetélytársának a lábát.
A cél az volt, hogy Kerrigan ne tudjon versenyezni a 94-es téli olimpián Lillehammerben, és bár a támadás végül csak kisebb sérülést okozott a korcsolyázónak, Tonya terve elsőre úgy tűnt, hogy beválik: Kerrigan nem tudott szerepelni a nemzeti bajnokságon. Az olimpiára azonban felépült, ráadásul Harding nyolcadik helyével szemben ő ezüstérmesként felállhatott a dobogóra. Az eset hatalmas port kavart, ráadásul egyre többen vádolták meg Tonyát azzal, hogy köze lehet a támadáshoz. A merénylet után 1994-ben örökre eltiltották a versenyszerű korcsolyázástól – az egyetlen dologtól, amelyhez értett, és amelyre feltette egész életét.
A történet kaleidoszkóp-szerűen rakódik össze a szereplők visszaemlékezéseiből, fiktív interjúkból – amolyan hamis dokumentumfilm módjára, eredeti filmfelvételekkel tarkítva. Harding gyerekkorától, szigorú anyjától indulunk, és mire eljutunk a sportolónő fizikai erőszakkal sűrűn tarkított házasságán át a merényletig, már sokkal árnyaltabban látjuk magát a botrányt is.
A szereplők sokszor mondanak ellent egymásnak, és tagadják le a korábban elhangzott igazságokat. Az exférj állítja, hogy ő sosem volt erőszakos a nővel, akit szeretett, a szálakat összekuszáló, magát konspirációs zseninek képzelő barát (Paul Walter Hauser) pedig azt állítja, hogy valójában nemzetközi kém. Craig Gillespie rendező ügyesen rakosgatja a kockákat egymásra, amelyek olykor annyira komikusak, hogy feledtetik az emberi drámát. A humoron kívül a film azonban tesz még egy fontos dolgot: többnek mutatja be Hardingot egy viccnél, egydimenziós gonosztevőnél, ami pedig leginkább az őt alakító és producerként is közreműködő Robbie-nak köszönhető.
Az ausztrál színésznő, aki a Scorsese-filmben való domborításon kívül nem sok említésre méltót nyújtott eddig, ha az Öngyilkos osztag című képregényförmedvényt nem számítjuk, egyszerűen szenzációs a szabadszájú, tenyeres-talpas, prosztó Harding szerepében tüdőig felrántott répanadrágjaiban és Bundesliga-frizurájával. Egyszerre megállíthatatlan, mégis nagyon sebezhető. Az alkoholista, kegyetlen anya (Allison Janney) mellett felcseperedő kislány nagyszerűen korcsolyázik tova az irónia és az agónia között, a film a két színésznő jutalomjátéka. Janney januárban már hazavihette a legjobb mellékszereplőnek járó Golden Globe díjat, most pedig mindketten esélyesek az Oscarra.
Az Én, Tonya filmterve 25 évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna: hírhedt, a nagyközönség által megvetett személyt tesz emberivé. Igazságról, hazugságokról és megkeseredett álmokról szól. Mese működésképtelen családokról, bántalmazó kapcsolatokról és második esélyekről. A film egyszerre neveti ki Tonya Hardingot, és rokonszenvez vele anélkül, hogy ítéletet mondana felette.
(Én, Tonya. Amerikai film. Rendezte: Craig Gillespie, 119 perc. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Terján Nóra – www.magyaridok.hu