"Itt látható a nagyhírű bűvész! / A lábával karikázik, / A kezével citerázik, / Az orrával orgonázik, / A fülével figurázik." Mint Weöres Sándor Vásár című versében - mindenki így ismerte a Városligetet.
Nagy Blondin, a levegő királya, aki hőskorában kötélen kelt át a Niagara vízesés fölött (a mi Állatkertünk fölött egy velocipéden), a valcerező Spelterini kisasszony, aki piros napernyővel egyensúlyozott a szédítő magasban, Miss Cora, a szakállas nő, törpék, óriások, sziámi ikrek, a Barocaldi cirkusz, Antonio, a kardnyelő, Horánszky, az erőművész, vagy Ernst Mensen norvég futó, aki azzal kápráztatta el a nagyérdeműt, hogy bárkit lefutott gólyalábakon.
„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be!” – biztatta a felirat az ámuló publikumot a Labirintus bejáratánál. Volt „tűzszökőkút” és világító „tűzoszlop”, ejtőernyős halálugrás már az 1800-as évek elején, lóverseny, igaz, csak egyenes szakaszon a fasorban, Liliputi színház, Bolhacirkusz. Két sváb kereskedő még bikaviadalt is rendezett az Állatkertben, de a pestiek nem érdeklődtek a „tehenek” iránt. Sokkal jobban tetszett nekik az omnibusz. Kratochwill János vendéglős 1832-ben kérvényezte a városi tanácsnál, hogy két kávéháza között (egyik a mai Széchenyi téren állt, a másik a városligeti Páva szigeten) rendszeresen közlekedő, fedett „társas szekeret” indíthasson.
Ez az omnibusz állt meg Wampetics Ferenc ligeti vendéglője előtt is. „Ezt a helyet mi, régi emberek, mindig csak Tyúkketrec néven fogjuk ismerni” – meséli Krúdy Gyula. És nem azért, mert egy nyári hétvégén, amikor váratlanul hideg orkán tört az étteremre, a legenda szerint Wampetics olyan méregbe gurult a rengeteg megmaradt ennivaló láttán, hogy felkapott egy nagy tepsi sült csirkét, kirohant vele a kerthelyiségbe, és miközben két kézzel hajigálta az ég felé a szárnyasokat, így átkozódott: „Da hast, friss, Hergott, friss'” (Itt van, edd meg magad, Uram, mit értesz te a nyári üzemmenethez!). Hanem azért, mert a Tyúkketrec szobalányok, szalmaözvegyek, vidám hölgyek kedvelt találkahelye volt, ahol a Rezeda Kázmér-féle úri gavallérok remek mulatságokat rögtönözhettek, ami ugye a Margit-sziget családias vendéglőiről nem mondható el. Nyilván ezért is volt annyira felemás Wampetics megítélése: egyesek „a világ legjobb korcsmárosának” tartották, mások Slampeticsként emlegették. Pedig ide járt a szabadelvű párt vezérkara és számos híresség, például Újházi Ede (híres levese is itt született), Csortos Gyula, Rippl-Rónai József, Csók István. Az éttermet aztán Gundel Károly vásárolta meg 1910-ben, azóta így ismerjük.
A Liget (hajdanán Városerdő) kulináris története persze nem Wampetics vendéglőjével kezdődött. Az első borkimérési engedélyt Grossinger Lipót szerezte 1810-ben, az első kávéforrást Kratochwill uram nyitotta húsz évvel később. A kiegyezés után számos sörkert és kiskocsma működött errefelé, némelyiket látogatta Deák Ferenc és Arany János is, bár utóbbi meglehetős melankóliával szemlélte a változásokat: „Annak találtam most is, ami, / (Régóta búvom, s eleget), / Úgy összeillünk párosan mi: / Kopott ember, kopott liget.”
A „Lizsé” aranykora az 1885. évi Országos Általános Kiállítással kezdődött és az 1896-os Ezredéves Kiállítás évében tetőzött. Ekkor kreálta pavilonjában Dobos C. József a híres tortát, ekkor nyitott Haggenmacher sörkóstoló csarnokot, Singhoffer Ágost halászcsárdát, Dreher Béla kisvendéglőt, Kugler Henrik és Gerbeaud Emil cukrászdát. Ekkor nyílt (az állatkert területén) a vurstli és az étterem sajátos ötvözete, a földrész legnagyobb mulatónegyede, Ősbudavára. Díszlet volt ez a javából, papundekliből felépített középkori skanzen, ahol csepűrágók és hintáslegények között botladozva Breslmayer pék hosszú rúdra fűzött friss perecet, a piros fezes, kaftánba öltözött Ibrahim Efendi (derék óbudai zsidó árus) törökmézet árult.
A Weingruber pavilon (a Széchenyi fürdő mellett) a pesti zsidóság kedvelt találkahelye volt, ahová, ha vacsorázni nem is, kávézni és tereferélni kijárt a környék népe. A korszak kedvelt nótaköltője, Sas Náci írta róla: „Naponta úgy négy óra tájban / a Weingruber szépen telik, / a Laudon, a Dob, a Király utca / Korporatív megjelenik.” Az Alpesi falu az iparosok törzshelye volt az Angol Parkban, a nyolcszáz személyes vendéglőben dirndli ruhás lányok szolgáltak fel, és két sramlizenekar is játszott felváltva. A Kolegerszky kioszk (a mai Királydomb helyén) és a Jardin de Paris (pestiesen csak „jardindepali”) mondén találkahely volt; az első vendéglő, a második méregdrága mulató, ahol fuvaros- és szociáldemokrata gyűléseket is rendeztek, pedig, ahogy Tarján Vilmos írja a Pesti éjszakában: „Itt évszázados fák alatt lehetett ülni, és harminc konzumnő csillogtatta magát.”
A mai Liget a régi koszlott mása. A Liget sörözőben 5-15 forintot kérnek a műanyag pohárért, amibe a kannás bort kimérik. A Lizsé étterem (valójában melegkonyhás büfé) szétázott hamburgert kínál gyanús fasírttal. A Pántlika söröző-étterem alaprajza szigorúan ötágú, mint a vörös csillag, tehát szolgálhatná a söröző népet, ám zárva tart, így Kádár János állólámpáját, Egri János gömbhangszóróját vagy az öntőmunkásszobrot csak kívülről csodálhatjuk meg. A Széchenyi kertvendéglő üres, mint az ásítozó pincér feje, láthatóan fogalma sincs, mit lehetne azzal a kifejezéssel kezdeni: vendéglátás. Nem marad tehát más, megnézzük a Vajdahunyad várban a vitrinben korhadó faekét, a porosodó kitömött vaddisznót. Közben citromos vaddisznófejről, vörösboros vaddisznópörköltről álmodozunk. És azon morfondírozunk: nem kellene átírni a régi dalt? „Ujjé, a Ligetben nagyszerű, ujjé, a Ligetben jó!”
