Szabó Lőrinc 1932-ben vetette papírra Kortársak című versét, amelyben kora testvérharcainak értelmetlenségét a közös jövő távlatából láttatja: "Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, / és mind együtt leszünk s megbékülünk a földben." E gondolat jegyében eredtünk a száz évvel ezelőtt indult Nyugat alkotóinak nyomába: ki hol lelte meg a végső nyugalmat. A hálás vagy hálátlan utókor jóvoltából.
Ady, Babits, Radnóti
A Károlyi-kormány azzal, hogy Ady Endrét a temető egyik legszebb, exponált helyeinek egyikére temettette, nemcsak a már életében költőfejedelemként tisztelt művész, hanem a politikai gondolkodó előtt is tisztelgett. Ő az első nyugatos, aki itt pihen a 30-as években állított, Csorba Géza szobrászművész által készített – már felavatásakor vitatott, a diadalmas héroszt felmutató – síremlék alatt. A sírboltban ott vannak a családtagok hamvai, a szülőké, a testvéré. (Léda asszony is erre van, Csinszka a Farkasréten.)
A folyóirat többi szereplője, szerkesztője és jeles alkotója – hacsak a család nem döntött másként – jórészt a művészparcellában, a temető másik felében kapott sírhelyet. Az egykori barátok közül elsőként, 1936-ban távozó Kosztolányi Dezső kicsit távolabb a többiektől, A szegény kisgyermek panaszait megidéző modern szoborkompozíció alatt pihen. 1938-ban bekövetkezett halála után Karinthy Frigyes magányosan várta be második házasságából származó író fiát, Ferencet. Az ő sírjukat Borsos Miklós fekete gránit emlékműve díszíti. A Nyugat egykor társszerkesztői, Babits és Móricz szinte egymás mellett nyugszanak (a sors fintora: közöttük fekszik Tóth Tihamér püspök, teológus, a Horthy-korszak egyik legfőbb ideológiai támasza, az erényes ifjúság védelmezője), rég feledve egykori vitáikat és szakításukat. Haláluk (1941, 1942) egy korszak végét jelentette. Érdekes módon mindkettőjüknek „szerencséje” volt a síremlékkel.
A szörnyű ötvenes években mintázta meg Móricz portréját és övezte jellegzetes regényhősökkel Medgyessy Ferenc. Ugyanebben az időben készült el Ferenczy Béni klasszikus szépséget és harmóniát sugalló bronzreliefje, „Nem az énekes szüli a dalt” felirattal Babits Mihály és felesége, Török Sophie sírjára. (Noha példás a rend az őszi temetőben is, mindkét nagyszerű műalkotásra ráférne némi tisztítás.) S ha már ott vagyunk a művészparcella bejáratánál, lépjünk kissé hátrébb. Babitsék mögött ott magasodik a tanítvány, Szabó Lőrinc kopjafája. Rajta a nevek és az évszámok: a költő, a feleség, Mikes Klára, a sokszor megénekelt gyerekek, Kisklára és Lóci, aki a mára korhadásnak indult, gyors felújításra szoruló faszobrot megrendelte. A nyugatosok második nemzedékéből kissé távolabb kapták meg a végső tiszteletet a tömegsírokból előkerült áldozatok, Radnóti Miklós, Szerb Antal és Sárközi György.
Nacionalista fészek?
És itt pihen Ignotus, aki a Nyugat beköszöntő, programadó cikkét írta, s aki bár 1919-től nem élt Magyarországon, 1929-ig névleg a lap szerkesztője maradt. Soha nem tudta megbocsátani, hogy Babitsék törölték a nevét az impresszumból, ma is így jelzi a síremlék: Ignotus, a Nyugat főszerkesztője. Ő, neves újságíró édesapjával és szerkesztőtársával, a szigorú Osvát Ernővel ellentétben úgy vélte, Ady közelében a helye, nem a Kozma utcai zsidó temetőben. (Ott temették el az ugyancsak a Nyugathoz kötődő Szomory Dezsőt, Szép Ernőt, Somlyó Zoltánt is.)
1945 után, amikor megszűnt hadszíntér lenni a Kerepesi úti temető, s a hihetetlen pusztítást véghezvivő szovjet csapatok eltávoztak, az új hatalom előbb a helyreállításon dolgozott, aztán Rákosiék hatalomra jutása után azon, miként lehetne felszámolni ezt a „nacionalista fészket”, ahol néma sétákon emlékeznek az emberek – ki tudja, mire. Rákosi 1952. szeptember 30-tól lezáratta a sírkertet, elsősorban gazdasági okokra hivatkozva. Szélesíteni kell az utat, új ipartelepeket kell létesíteni.
Tucatnyi kripta és síremlék esett áldozatul a buzgalomnak, de – hála néhány káder aggályoskodásának – a temető végül maradt. Olyannyira, hogy 1956. október 6-án itt rendezték meg Rajk László és társai tömegdemonstrációvá vált újratemetését. Kádárék okosabbak voltak, mint Rákosi: ők nem megszüntetni, hanem kisajátítani akarták az 1957-ben Mező Imre úti temetőre átnevezett intézményt. 1957-ben kezdték el és 1959-re fejezték be a munkásmozgalmi panteon kialakítását. Ezzel egyidejűleg rendeletet hoztak, hogy tilos mindenfajta egyházi szertartás a temető egész területén.
Antall József gesztusa
Valamirevaló író, Babitsék, Móriczék egykori harcostársai többé nem temetkeztek a Nemzeti Sírkertbe. És ezt a hatalom nem is bánta különösképpen, volt gondja elég, miként töltse fel a mozgalmároknak kialakított 365 urnahelyet. (1988-ra csak 72 fülkét sikerült elfoglalni.) Kimondva-kimondatlan a Farkasréti temető lett az ötvenes évektől a nemzet igazi sírkertje. Itt nyugszik: a Nyugatban induló Füst Milán, a kiváló elbeszélő Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula, Babits famulusa, az ő örökébe lépő költő-szerkesztő, az 1925-ös Nyugat-pályázaton első díjat nyert, ám a Nyugattól később messze távolodó Németh László. Népiek és urbánusok, akik naggyá tették a múlt század magyar irodalmát. (És a sors különös gesztusa: itt helyezték el Rákosi Mátyás urnáját, és ide kérette magát örök nyugalomba Aczél György is.)
A Fiumei úti temető pusztulásra van ítélve, ha csak egyszerre dicsőséges és szánandó múzeumként működik – vallotta a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök. A történész Antall József tudatosan döntött, amikor elérkezettnek látta az időt. Végakarata értelmében a Nemzeti Sírkertbe temették el 1993-ban, noha ugyancsak politikus édesapja Farkasréten kapta meg a végtisztességet. Az antalli gesztus eddig kevés követőre talált. Pedig a Fiumei úton akár remek társaságba is lehet kerülni, és hely is van bőven, ellentétben a gyönyörű fekvésű, de zsúfolt Farkasréttel.
Osztovics Ágnes, hetivalasz.hu
