Ipari szalonna, bőrkeemulzió, stabilizátor, tartósítószer, antioxidáns, savanyúság szabályozó, konyhasó és víz. De lehet benne szacharóz, dehidratált zöldség, borsóliszt is. Nem az a kérdés, mi van benne, hanem hogy mi nincs. Mert hús nincs. Legfeljebb húspép.
Minél kevesebb benne a sertés-, borjú- vagy marhahús, annál több a laktóz, a borsóliszt, a fűszeraroma. Ha szójafehérjével helyettesítik a húst, akkor több ízfokozó és színezőanyag kell, hiszen a nagy Magyar Élelmiszerkönyv előírja, milyen illúziót kell keltenie a felvágottnak. A parizer színének „egyenletes világos rózsaszínben kell játszania”, mellékíz nem érződhet, a rúd „nem tartalmazhat három milliméternél nagyobb ín- és kötőszöveti hártyadarabot”, simának, rugalmasnak és „jól szeletelhetőnek” kell lennie. Kis bors- és füstíz, „kellemes sósság” megengedett.
Értik, ugye? A szója és a foszfát megköti a vizet (a párizsi 70 százaléka csapvíz), a nátrium-glutamát „fokozza” a hús ízét (magyarán azt az érzetet kelti, mintha hús lenne a termékben), a tejpor „hozza” az előírt fehérjemennyiséget, a műbél és a füstoldat az eltarthatóságról, a kárminsav (régebben erre a célra legalább vért használtak) a pompás színről gondoskodik. Hogy minden tökéletes legyen, mint Aldous Huxley Szép új világában, ahol a jámbor Földlakókat azzal vigasztalják, miközben port nyelnek, hogy „szóma, ha mondom, segít a gondon!”
Hogy aztán az így előállított párizsi (melyekre a gyártók csodásan csengő fantázianeveket aggatnak) savanykás, lyukacsos, gumiszerű, sós izé lesz, ami többnyire olyan, mint a rózsaszínűre festett vatta, a gyurma és a tofu keveréke, senkit nem érdekel. Elvégre nem kutyáknak készül. Azok ugyanis nem eszik meg. Még akkor sem, ha az árus a lejárt szavatosságú párizsit ecetes vízbe áztatja, hogy visszanyerje a színét és újra eladható legyen.
A vicc az, hogy a parizer még csak nem is népi demokráciánk vívmánya, mint mondjuk a bélszínroló. Francia szakácsok találták ki az 1900-as évek elején (alapja fehér borssal fűszerezett, főzéssel pépesített bikahús volt), és hidegkonyhás fogadásokon szolgálták fel. Aztán divatba jött. Német változata a Lyoner vagy Fleischwurst (többnyire a krinolinhoz hasonlít, mint az elzászi cervelas), Ausztriában Pariser, az Egyesült Államokban baloney (azzal hirdetik, hogy 98 százalékban zsírmentes), Itáliában mortadella (nemzeti étek, mint a pizza, még film is készült róla).
Legjobb változata mégis a szovjet doktorkolbász. Ezt a felvágottat (amerikai mintára) Anasztasz Ivanovics Mikojan népbiztos találta ki 1936-ban, akit húsz évvel később Hruscsov Budapestre küldött tárgyalni. Sajnos nem a kettes kolbász receptjéről diskuráltak, hanem a forradalom leveréséről, bár amerikai források szerint a „kolbász atyja” ellenezte megszállásunkat. Miként a doktorkolbász is különbözött a párizsitól: tettek bele tojást, tejet is. Illata állítólag a döglött hal és a műtrágya keverékéhez hasonlított, ám olcsó volt (2 rubel 20 kopejka) és zsírszegény, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet nép nem hízott el, mint az amerikai. A jó Sztálin című regényében Viktor Jerofejev is könnyes szemmel emlékezik a háború utáni időkre, midőn Moszkva éhezett, ám az ő apja szatyorszám hordta haza a doktorkolbászt.
Hogy honnan, ne firtassuk. Miként úgy a legbölcsebb, ha nem akarunk mindig minden részletet kideríteni. Otto von Bismarck vaskancellár is figyelmeztetett: „Minél kevesebbet tud a nép arról, hogyan készül a kolbász meg a törvény, annál nyugodtabban alszik.”
Vinkó József – hetivalasz.hu
